Debreceni Csokonai Színház
Lehár Ferenc: A víg özvegy
Miskolci Nemzeti Színház

"Operetthez nem kell szépség, operetthez nem kell ész" - legalábbis ezt dalolják egy másik operettben mint örök érvényû színházcsinálói receptet. A Tavaszi Fesztivál ismét számvetésre késztet, bár az idei, kamaránál is kamarábbra tervezett minifesztiválja a kaposvári János vitéz kiestével három elõadásra és a gálaestre redukálódott. Viszont mindkét Madách Színházban vendégszereplõ darab - remekmû a maga nemében. Közülük most az "operettek operettjét", más megfogalmazásban a mûfaj õsi formáját - és egyben csúcsteljesítményét jelentõ Denevért vizsgáljuk - a recept szempontjából. Szépség bõven van, mondhatjuk minden irónia nélkül, hiszen vizuális szempontból régen volt szerencsénk ilyen kiteljesedett és kevés kompromisszummal megvalósult produkcióhoz, vitathatatlanok az est vokális-zenei értékei, nem is beszélve a balett remek munkájáról (ami fõleg akkor tûnik hihetetlennek, ha felidézzük ugyanezen együttes tavalyi bemutatkozását ugyanezen a helyszínen).

Az "ész" jelenléte pedig nem is lehet kérdéses, hiszen az előadás rendezője, Lengyel György hazánk prózai rendezői között is az egyik "legintellektuálisabbként" van számon tartva. Ráadásul ez az előadás mérföldkő az ő pályáján, ezzel búcsúzik nyugdíjba vonulása előtt a debreceni színháztól, ahol a klasszikus prózai repertoár darabjai mellett meghódította az operarendezés oly sokat vitatott terrénumát is. Az utóbbi évek nagy felfedezései után számára - gondolom én - úgy vetődött föl a kérdés, hogy sikeres színigazgatói pályája lezárásaként valamelyik tuti biztos területről válasszon-e, jutalomjáték jelleggel, eddig még meg nem rendezett darabot, vagy sem. Lengyel döntése példaértékű: az ismeretlen kihívását választotta, nem a szokványsikerek megismétlését. Új műfajt, legalábbis olyat, amellyel az én látókörömbe beférő időben, eddig nem foglalkozott. Ezt A denevért tehát nem csupán mint egy előadást érdemes szemügyre vennünk, hanem mint reprezentatív ékszert, egy pályaszakasz koronáját.

Éppen ezért, s az örökkévalóság jegyében, érdemes először sorra venni, mintegy dokumentumként, azokat a mozzanatokat, amelyek a maguk problematikus voltában jellemzik az előadást, hogy aztán a fantasztikusan lelkes és elbűvölt fesztiválközönséggel együtt gondtalanul örvendhessünk a jó megoldásoknak!

Az "ész csele": sajnos vannak pillanatok és műfajok, ahol és amikor a ráció nem diadalmaskodhat. Töreki Attila dramaturg szövegverziója különbözik minden más Denevértől, mégpedig azon az alapon, hogy az operett mindenki répaföldje. A számokban szabadon válogatnak a dalszövegek különböző fordításvariációi között, az "összekötőszöveg" pedig, beleértve a szerzői jogvédőnél regisztrált átdolgozásokat is, egyáltalán nem szokott hasonlítani az ősbemutatón szentesítetthez. A műsorfüzetben is utalnak rá, háttér-információként is kering a nézőtéren, de a dialógusok hallgatása közben is kiderül, hogy a Lengyel György által használt szöveg nem a könnyebb ellenállás irányában haladva született, színházi igénnyel nyúltak hozzá, hogy a "számokat" jobban beágyazzák. Ám a racionálisan koherens dialógus elnehezíti a cselekményt, a túlmagyarázások gyakran didaktikusnak tűnnek. Ez még nem volna nagy baj, de zeneileg is tovább gazdagszik az anyag, a szokásos beillesztéseken kívül a valóban remek formában lévő balett és a nagyszerű vendégkoreográfus, Szakály György kedvéért briliáns számok kerülnek az első, és főleg a második felvonásba, ám ezektől felborul a mű - eredetileg karcsú és arányos - egyensúlya. Lengyel vét abban is, hogy a prózai dramaturgiai panelek mellett még vizuális szimmetriákkal is aládúcolja a cselekményt, nyilván mert nem bízik a zene diktálta törvényszerűségekben. (Egyetlen jellemző példa az első felvonás "búcsútercettjének" szimmetrikus felrakása: egy férfi, két nő, holott az énekszólamokból világosan kiderül, hogy itt mindig Adél hozza az új anyagot, övé volna a vezető szerep.) És ez már átvezet a következő problémához. Adél figurája - sajnos - áldozatul esik annak, hogy az "énekes" és a "színész" egy társulaton belül is egészen különbözőképpen veszi az instrukciót. Váradi Zita például, akinek sikeres énekesi pályáján a papírforma szerint mérföldkő lehetne Adél szerepe, nem tudott vagy nem akart megérteni valamit, mégpedig valami alapvető dolgot a játékmóddal kapcsolatban. Alakításának visszatérő, sztereotip megoldása, hogy olyan szögletesen mozog és vált egyik helyzetről a másikra, mint egy régi némafilm figurája. Biztosan "aranyos" volt és hatásos egy adott pillanatban ez a megértett vagy félreértett instrukcióból származó sín, ám a rendező nem tett semmit az ellen, hogy a művésznő végig így maradt, s ezzel odaveszett számára a teljes első felvonás. Hála istennek a másodikban annyi énekelni való jut Adélnak, hogy nem jut ideje a figurajátszásra. A fantasztikus hévvel és virtuozitással előadott "kacagódalban" meg éppen az a színészi feladata, hogy a szerepbeli szobalány figurájával szemben az úrilány-művésznőt állítsa előtérbe, s ez az ének útján immár hiteles lesz. (Vele szemben a természetes színpadi viselkedés példájaként említhető Ida kis szerepében Molnár Andrea, akinek magával ragadóan áradó szép hangja miatt - szerencsére - egy saját szólóstrófát engedélyezett a zenei vezetés a "pezsgőkupléban". Váradi Zitát a harmadik felvonásban igen kevés választja el attól, hogy Adél-alakítását felsőfokú jelzőkkel illethessük. Énekesként minden a birtokában van a nagyszabású szólószámhoz, és a közönségnek az a része, amely hajlandó és képes absztrahálni, azaz a színpadi helyzettől függetlenül hallgatni énekesi teljesítményét, méltán ünnepli őt, a finom és elegáns pianókat, szép kerek tartott hangokat, biztos magasságokat. Számomra igen zavaró, hogy ez a szám nincs megrendezve, az előadó azt csinál benne, amit akar, tehát jellegtelenné válik. (Említsük meg ugyancsak zárójelben, hogy Debrecenben van színészverziója is A denevérnek, így nevezik némi kajánsággal a másik szereposztást, ahol prózai és operettművészek adják elő a darabot és nem - mint itt Pesten - operisták. Abban a szereposztásban - a történeti hűség kedvéért érdemes megemlíteni - egy hatalmas és egészséges hangon éneklő, ígéretes tehetség, igen fiatal énekes, Tóth Adrienne énekli Adél szólamát.) Lengyel György az operettközegben a prózistákkal is nehezen boldogul. A dialógus elég tartalmas ahhoz, hogy végre érdemes legyen "játszani" benne. Mégis, ha választanom kell, inkább az operisták csúnya, jellegzetesen éneklő prózáját választom, mert így legalább a rendező piros ceruzás aláhúzásai révén átjön, mire kell figyelni. Vannak persze jó átmenetek és van kivétel is, mint mindig. Urbán Nagy Róbert itt sokkal jobb és hitelesebb, mint prózai szerepeiben, Vadász Dánielnek ezen felül olyan egyéni bája, sármja van, hogy a tenyérbe mászó Alfréd, az olvadékony és szívdöglesztő hangú "kistenor" figuráját emlékezetessé tudja tenni. Tréfás György igazi szuverén operai uralkodó a fogházigazgató szerepében, olyan erőteljes, mint Fülöp királyként szokott lenni, s ráadásul kedves is a maga módján. Busa Tamás a kivétel, mindig jó - prózában is, dalban is -, hiszen ő a cselekmény motorja. Fontos az, hogy természetesen közlekedik a próza és a muzsika két világa között. Az est abszolút felfedezése - és ezzel áttértünk az egyértelmű ünneplésre - Bódi Marianna Rozalindája. Lengyel György rendezői munkájának egyik sikere, hogy kidolgozza e csodálatos énekesnő számára ezt az atipikus szerepet. Bódi ugyanis mezzo, operai mezzo, szerintem a legkiválóbbak közül való. Ebben a drámai (oh, igen), néha koloratúr (oh, de még mennyire) asszonyszerepben leginkább szopránok szoktak diadalt aratni. Bódi körül Lengyel - szinte észrevétlenül - eltávolít minden akadályt. Primadonna születik. S ezzel megvan minden, ami az igazi operetthez kell. A primadonna diadala egy rendező diadala önmaga fölött. Lengyel legyőzte a maga állította akadályokat, s a maga számára is újfajta diadalt aratott, egy új területen, éppen nyugdíjba menetele idején. Sok sikert kívánunk a folytatáshoz!
Igazi primadonnával jobb lenne! Megérdemli az elismerő szavakat a másik, ugyancsak a Madách Színházban játszott operett-előadás is, amely részt vett a vidéki színházaink e karcsúra sikeredett fővárosi felvonulásán. A Miskolci Nemzeti Színház együttesétől Lehár Ferenc örökbecsű remekét láttuk. A víg özvegy - szögezzük le még egyszer - Horváth Péter rendezésében jó ritmusú, kellemesen fogyasztható, magas színvonalú zenés előadás. Színészileg és színpad-technikailag folyamatosan és értelmesen bontakozik ki a cselekmény, minden tiszta és áttekinthető. Világosan kiderül, hogy nem az elvárásrendszer (és az elevenen élő hagyományok) nem ismeretében keresett új utat a rendező, hanem nagyon is szisztematikusan gondolta végig a műfaj mai lehetőségeit, és tudatosan választotta a maga saját verzióját.

Persze a nyájas olvasó nyilván tudja, ha egy színikritika sommás dicsérettel kezdődik, hamarosan jön a feketeleves. Mielőtt azonban erre is sor kerül, soroljuk el a pozitívumokat. Horváth Péter atipikus operettjátékában remek partnerekre talált Miskolcon, vagy talán pontosabban, a műfaj játékszabályainak betartása mellett sikerült játszótársait beavatnia elképzeléseibe. Nem elsősorban a színészekre utalok most, hiszen az előadás első pillanataiban a színek ragadnak meg. Nem tudom, hogyan fest Miskolcon a nyitókép, de a Madách színpadán előkelő és tágas a tér. Lehet, hogy túl gyorsan vonom le a következtetést, de úgy tűnik, Juhász Katalin, a díszlettervező ugyancsak nem szokványoknak kívánt megfelelni. A párizsi égbolt tágassága, valószínűtlen árnyalataival, csillagaival, a tetőterasz és a kivilágított Eiffel-torony csúcsának megmutatása az irrealitás és a mese hangulatába emel, megteremti rögtön a függöny felmenetele után a "minden lehetséges" illúzióját, azt a fajta jelképiséget, amely a játék belső, lényegi szférájához kapcsolódik Horváth Péter olvasatában. Méltó játszótársnak bizonyul Juhász mint jelmeztervező is: eleinte úgy látjuk, a kor realitásaihoz kapcsolódik, hogy aztán a második felvonás álarcosbáljában és a harmadik kánkános forgatagában egyre szürreálisabb és fantáziadúsabb öltözékekkel kerítse hatalmába a produkciót és a képzelet birodalmát. Horváth Péter engedi játszani társait, s bár a cselekmény követelte "kicsi pavilon" leginkább egy szecessziós nyilvános WC stilizációjának tűnik, a díszlet egyszerre tud mobil és elegáns lenni. A tér, színpadi személyzettel megtöltve egyre dinamikusabb: az énekkar és tánckar végig népesebbnek látszik, mint azt a tapsrendből visszatekintve racionálisan visszaszámolhatjuk. Cinkostársa Horváth Péternek a zenekar is, amely ez alkalommal Gillay András karnagy úr vezényletével muzsikál. (Máskor Rácz Márton irányítja őket.)

Ennek a Lehár-operettnek az az "identitászavar" adja különös báját, hogy szerzője operai babérokra tört a komponálás időszakában, nagy számban alkalmazott együtteseket, s a virtuóz szólószámokat három, zenei szerkezetét tekintve is komplex finálé egészíti ki. Talán kevesebb a direktben fütyörészhető sláger, ám a duettek között (például a Bamba, bamba gyászvitéz...) ilyen is akad. A híres Vilja dal egyébként nem más, mint betétszám, teljesen független a cselekménytől. Minden választékos ebben a mesterien "megcsinált" partitúrában, és a mostani előadás éppen ehhez a fentebb stílhez igazodik. Színházilag remekül "el van adva" Danilo nosztalgikus-depresszív, leginkább önhergelésnek ható, grizetteket idéző dallama, vezérmotívumként vissza-visszatér, ahogy a régi szerelemre, Hanna és Danilo közös múltjára utaló másik nóta is, amely valahogy sose tud kitörni, csupán törekszik a megfogalmazásra, mintegy az operett meséjét követve. Tudniillik A víg özvegy arról szól, hogy a férfi - per definitionem - mélyen érez, ám "büszke némaság ül lázas ajkán", s csak azért se mondja ki azt a bűvös szót, hogy "szeretem". Persze a végén azért kimondja, hiszen ettől függ a happy end.

A nagy együttesekben mindenki részt vesz, elbűvölő, ahogy például Horváth "sorba állítja" az elmúlt két évtized miskolci primadonnáit, a karizmatikus és elbűvölő Komáromy Évától a lírai szépségből jeles karakterszínésznővé érett Péva Ibolyáig (aki most naiv pásztorlányka kurta szoknyácskájában kacérkodik maszkabálban). S Molnár Annáig (akinek fergeteges temperamentumára legalább egy bekezdés erejéig még vissza kell térnünk), és a jelenleg regnáló Kertész Marcelláig. Horváth Péter olvasatában az operett nem az, amiként közgondolkodásunkban elhíresült, nem ízléstelen primitív tömegszórakoztatás, nem a népnek szánt butító maszlag. Az eggyel korábbi századforduló, és a szecesszió játékos felidézése, időutazás.

És most következzék a feketeleves, amely talán nem is annyira fekete... Leginkább a recenzens bosszankodását tükrözi a színházi nagyüzem választásai és döntései miatt. A miskolci színlap sokkal izgalmasabbnak tűnő előadást ígért, mint a vendégjáték során Budapestre elhozott "biztonsági" futam. A kettős szereposztás nélkülözhetetlen az üzemszerű működéshez, ám a magamfajta fővárosi néző nem tudja - nem tudhatja -, hogy a másik kinyomtatott név a színlapon egyszerű "kovert" jelent-e, aki készenlétben áll, hogy szükség esetén megmentse az előadást azzal, hogy pontos végszavakat ad a többieknek. Nem tudom, de azt hiszem, Miskolcon nem ez a helyzet. Különösen azt sajnálom, hogy nem a város primadonnáját, Seres Ildikót hallotta a pesti közönség Glavári Hanna szerepében, s nem a kiváló (basszbariton) hanganyaggal rendelkező Kincses Károlyt, akinek számára nyilván nagy kihívást és kockázatvállalást jelent Danilo szerepe. Hiányzott a miskolci társulat (idei) erőssége, Kanda Pál, vagy a felfutóban lévő, sorra igen jól teljesítő, érdekes egyéniségű fiatal tehetség, Molnár Sándor Tamás. Másik szemünk persze nevet, hiszen a fővárosi közönség ezen az áron ismerhette meg egy nagyszabású komikus szerepben Szegedi Dezsőt (aki otthon A velencei kalmár Shylockjaként, a Bohémélet című operában epizodista háztulajdonosként, és Brecht Jóemberének Vízárusaként éppen sokféleségéről ismert). Mint mindig, erős pontja, megbízható eleme az előadásnak Somló István, s kis epizódjában Varga Gyula. Aranyos a szerepét operaparódiává transzformáló Sztankovszky Miklós, aki partnerével, a Valencienne-t éneklő, az egész plató legjobb énekesi teljesítményét nyújtó Kertész Marcellával együtt azért is felelős, hogy az operett "nyálas" rétege, szentimentalizmusa bizonyos - "kellő" - távolságba kerüljön a nézőtől.

Leblanc Győző felléptetése Budapesten feleslegesnek tűnik egy olyan repertoárban, amelyben a jó nevű tenorista unalomig ismert, ám miután számot vetettünk azzal, hogy a torkában lakó gombóckával és beszéd- s énekhangképzésének maníros furcsaságával három felvonáson keresztül együtt kell élnünk, a charme-os Danilo belopja magát szívünkbe, olyan spontaneitással búsong és élvezi az életet, olyan nem bonviván módra élő, szerethető és esendő embertársunk, hogy vele tartunk, neki drukkolunk mindvégig. Horváth Péter jó ízlésű meséjében az ő színészi felszabadultsága kellemes színfolt, bár az operettjátszás sztereotípiái néha erősebbek a művészi szándéknál.

És most jön az igazi feketeleves. Nehéz elfogadni az operettet igazi primadonna nélkül! A főszerepet a vendégjáték alkalmából az a Csonka Zsuzsa énekelte, akinek neve elválaszthatatlan Miskolctól. Amikor a híres, Jancsó rendezte Csárdáskirálynőben a Nemzeti színpadán debütált az Acélvárosban, mindenkit elragadott kislányos bájával. Akkoriban abban reménykedhettünk, hogy az évek során majd hallhatóvá növekszik a hang volumene, s érthetőbb lesz a színészi dikció. Most, huszon-egynéhány esztendővel az esemény után ismét csak alakjának filigrán és mégis nőies szépségéről ejthetünk szót. A művésznőnek számos hazai és külföldi sikere ellenére sincsenek mássalhangzói, és néhány erőteljesen megfújt tartott hang kivételével nem hallani, amit csinál. Sem a Vilja dal, sem a harmadik felvonás elején énekelt kuplé egyetlen mondata nem jutott el hozzám a tizenharmadik sorba. A hírnév azonban kötelez, ő virágot is kapott a Madáchban. S hogy mégse a ledorongoló bírálaté legyen az utolsó szó, emeljük ki a komikus duó munkáját! Dézsy Szabó Gábor Nyegus szerepében burjánzó színészi ötleteivel és személyességével lett a közönség kedvence. Partnernője, Molnár Anna pedig ugyancsak joggal aratja le a nyílt színi tapsokat. Miskolc városának saját mezzoszopránja ebben az évadban diadalt arat minden darabban, amelyben fellép. A Rigoletto Maddalénája ziccerszerep, csak el kell énekelni. Paradox módon mégis, ott is, mindenki az énekes színészi intenzitását dicséri. A velencei kalmár - prózai előadás - hölgyei közül is ő a legemlékezetesebb, annak ellenére, hogy nem övé a főszerep! Itt, az operettben viszont végre van ideje, hogy többet mutasson magából: teljes temperamentumával veti bele magát a dalokba, táncokba, különös akrobatikával az apacsszámba. Minden megnyilvánulása erős, jelenléte sugárzik és perzsel. Merészen megmutatkozik egész személyiségével, mégis pontosan illeszkedik ennek a régi-új operettjátszási kultúrának itt, a gyakorlatban megnyilvánuló szabályaihoz. Horváth Péter szimpatikus és stílusteremtő olvasata bizony másfajta - a debreceninél sokkal korszerűbb lehetőség -, bizonyíték arra, hogy az ezredfordulón így is lehet operettet játszani!

Farkas Virág