A pirotechnika, a mûanyag-, a vízvezetékszerelõ- és az ácsipar mindenkori legújabb vívmányainak színpadi megjelenése valójában üdvözlendõ dolog. Ám, ami egy revünél dicséretes, mert ott maga a látvány az élmény, a prózai színjáték esetében nem mindig az. Egy jól kigondolt cselekmény, megfelelõ dikcióval, amelyet a rendezõ és a színész ihletetten felvezet - akár az összes tárgyi külsõséget feleslegessé teheti (gondoljunk csak a falra, hol maga Thisbe jár ki, s be). Látvány kell. Brook behozta a bõrszerelések és a kifeszített kötelek, Strehler pedig a hátulról megvilágított lepedõk divatját. A nyílt színi vízezést nem tudom így névhez kötni. Ez az életelem elõször diszkrét falikutakból csörgedezett, ma pedig nincs olyan bemutató, hogy legalább kádnyi (Cselédek) ne lenne belõle. (Még a nagyon tiszta és õszinte Bölcs Náthánban is, a látványilag nagyon szépen megépített, gumireszelékbõl hitelesített "sivatag" közepén egy artézi kútból fakasztják, s minden jelenetben arcot és kezet mosnak benne.)

A díszletnek és a kelléknek az a funkciója, hogy segítse mindazon dolgok megértését, hatását, amelyek a színpadon történnek. Eszközök lennének. Eszközök, amelyeket használni helyesen kell.

Balázs Béla olyan operai Kékszakállú-szövegkönyvet írt, amely prózai színpadon előadva is gyönyörűség. Bartók zenéje pedig, a bemutató, 1918 óta nemcsak operaszínpadok, de koncertpódiumok kedvelt darabja. A színpadra vitel egyszerű és bonyolult is egyszerre, mert a férfilélek megjelenítése nem lehet elvont, ugyanis a mű konkrétumok sorával építi fel a lélekben történőket. Konkrét vár konkrét bejárati lépcsősorán kezdődik a cselekmény, majd konkrét ajtók nyílnak sorra, amelyek különböző konkrét, szövegben elhangzó látványokra nyílnak.

A legutóbbi operaházi bemutatóról szólva, elöljáróban egy megjegyzés. A versben írt prológ a műhöz tartozik. Az ilyen nagyszínpad elé ülő közönség elvárná, hogy ha az énekesek szövegét nem is, a prózai szöveget - jelen esetben verses szöveget - azt értő és előadni tudó auktor tolmácsolná. Oberfrank Péter tehetséges karmester, de Balázs Béla szövegének elmondására alkalmatlan.

Most a látványról. A színpad két oldalán dexion-salgó állványok, a bal oldali tetején egy jelentős méretű, élére állított piros kocka, amely az idősebbek számára a hetvenes évek BNV-it idézi. A zenekari árok téglalapnyi mélyedése fekete fóliával fedve, a zenészek - nem estélyiben és frakkban, hanem fekete pólóban - lépcsőzetesen, három szintre telepítve, a színpadon. Középütt a mennyezetről hatalmas plexilap ereszkedik alá időnként. Ajtó? Egy ajtó? Az összes ez az egy? De akkor miért futkos mögé a Kékszakállú? Az énekesek bársonyban és mezítláb vonulnak fel s alá a fekete műanyagon. A kínzókamrát, a fegyveres házat, a kincses házat a dexion-salgó vázból előtörő mini tűzijáték, szappanbuborék- és szélgéppel segített konfetti eső hivatott megjeleníteni. Az első kettő csak szánalmas, az utóbbi azonban humoros, olyannyira, hogy kuncogás hallik Lotz Károly emelkedettséget parancsoló mennyezetfreskója alatt. A lélegzet is eláll, amikor az eladdig a színpad hátterében sejlő óriáskerékből, a beépített reflektorok sokaságából vakító fénypászmák verik képen a nézőtéren ülőt. S még nem ez a legiszonytatóbb. A könnyek tava az a téglalap mélyedés, amelyben a két nyakig bársonyba burkolt főszereplő eddig is járt, csak most már valami mosogatóvízhabnak tűnő gusztustalan lében tapicskolnak. Hát ezért volt a mezítláb. Szomorú, hogy mindezek alatt - ellenhatásként - Bartók csodálatos muzsikája szól. A nagyszerű énekesi és zenekari teljesítmények - annyi a látványotrombaság - alig élvezhetők.

Ben Jonson komédiája - míg ember él - mindig aktuális. A legutóbbi, a Radnóti és Thália színházi közös bemutatón remek színészek pompás játéka szórakoztatja a nagyérdeműt. (Egy nevet kénytelen vagyok külön is megemlíteni, Cserhalmi Györgyét, aki túllép az eddig szerepek sokaságában általa felépített Cserhalmin, és olyan új arcot mutat, amely szerepek sokaságára nyit.) Talán takarékosságból, talán más okból, úgy esett, hogy elspórolták a díszletet. Valójában nem is azt, csak azt a személyt, akinek a látvány lett volna a dolga. A vizualitást a rendező jegyzi. Hatalmas ágy uralja a színpad közepét, amely időnként a zsinórpadlásig emelkedik, s ilyenkor az alja (jó minőségű a fólia) tükörként funkcionál. Ez még olyan sutaság, amelyet a színész tehetsége feledtet. De a közönség nem élvezheti a remek színészi játékkal előadott elmés szövegeket. Szemébe itt is reflektorfény pásztáz. Nem valami barátságos gesztus, és nincs köze önmaga hatásán kívül semmihez. Nem szolgálja a cselekményt az a két, gurítható építmény sem, amelyeket lökögetnek erre-arra. Való igaz, a közönség izgalommal figyeli: a művésznő lebakfincol vagy nem bakfincol. Nem bakfincol.

A szerző, Vas István élvezetes fordításában nem ilyen eszközökkel kívánt a nézőkre hatást gyakorolni. Zökkenős ezért az élmény, valamint, mivel nincs díszlet, nincs színfal, a színpadtér a messzeségbe vész. Nem is tart ki a szöveg és a leginvenciózusabb színészi játék sem addig, amíg a szereplő a méterekre lévő ajtóhoz ér. Elbúcsúzik, kimenne, de még előtte a megteendő hat-hét méter. A bejövőnél is ugyanennyi a leküzdendő. És a néző kénytelen érzékelni, a színész mint küzd a távval. Reménytelenül, sok.

Itt is spriccelnek, s a reflektorozás mellett szórják a konfettit is. Miért? Miért? Miért?

 Józsa