Hányszor és hányféle "mi"-t élünk meg kora ifjúságunktól az élet alkonyáig? Milyen családi, nemzedéki, társadalmi, szakmai közösségek tagjaiként érezzük, hogy indokolt, megélt tapasztalaton alapszik a többes szám elsõ személyû névmás használata? Darvas Iván életében az orosz emigráns sorstól a színészek szakmai brancsáig, az ötvenhatosok sokfelõl összekerült sorstársi közösségétõl a Szabad demokraták egy célra szövetkezett gárdájáig sokféle lehetõség adódott, mégis vallomása szerint - ezt az egész életre szóló, szoros együvé tartozást, hozzá legközelebb álló, legfõbb riválisával, Attila bátyjával élte meg igazán.

Mindannyian számon tartjuk azt is, hogy életrajzunk egy-egy emelkedőn vagy mélyponton hányfelé kanyarodhatott volna. Darvas Ivánból is lehetett volna kallódó félegzisztencia, vagy akár szélhámos, alkoholista, de filozófus vagy körülrajongott filmsztár, közügyekben illetékes politikus, sőt népszerű bestselleríró is. Ám a sors úgy hozta, hogy mindezek az indázó remények, pókhálónyi szálak végül egyetlen, eltéphetetlen fonallá sodródtak, és Darvas - aki lassan érő típusnak, hosszútávfutónak vallja magát - egy idő után révbe ért. Hivatása, szenvedélye és szellemi otthona is lett a színház. Mostanáig azt hittük, hogy "csak" színész, de annak kiváló. Az idei könyvhéten viszont kiderült róla, hogy írónak sem alább való.

Lábjegyzetek című önéletrajzi kötetét az olvasók többsége letehetetlen regényként élvezi. Titkokat keres a történetben és fordulatos, izgalmas cselekményt. Meglepődik azon, hogy a színész szellemi kalandregényének fontos szála a fentebb érintett, Thomas Mann tollára méltó lélektani ütközetekről is számot adó, konfliktusos testvérháború. A könyv második - nem kevésbé érdekes - szintje, szála az a klasszikus Bildungsroman, amelynek sodrában az országok, nyelvek, iskolák között hányódó, az áruházi lopástól sem visszariadó, a család és az őt formáló intézmények ellen egyszerre lázadó kamasz - jó néhány elhibázott és több reményteli kísérlet után - mégiscsak rátalál a maga útjára. Rátalál annak ellenére, hogy Thália sem tárt karokkal várja. Még a film korán megismert, ígéretesen csillogó kulisszavilága, sőt a tiszteletet parancsoló, hagyománytisztelő Színiakadémia sem kecsegtette sokáig a beteljesülés boldogságával. A legfontosabb pozitívum, amit Darvas a nagyhírű tanintézetről megemlít, hogy annak idején a háború alatt némi bizonytalan menedéket kínált a pokolba is betekintő, mások védelmében permanens életveszélyben lévő fiatalembernek. Aki azután harmadik nekifutásra, Rátkay Márton színészosztályában - a szakmai fogásokon túl - mégis csak megtanulja, hogyan lehet és kell a maximumot kihoznia komédiás önmagából.

Darvasnál a lábjegyzet nem filológiai rendeltetésű, elhanyagolható adalék. Nála villanásnyi tragédiák és komédiák sorakoznak a lap alján, a cselekmény margóján. Hősünk közben hol romot takarít, hol egyre átszellemültebben próbál, s közben többször is leckét kap a korábban megismert, fojtogató félelemből. Azután a legelső - művészszínházi - főszereptől kezdve már lényegesen jobban ismerjük a Szilárdból direktori utasításra Ivánná keresztelkedett tehetség útját. Ettől kezdve kritikák, címlapok is őrzik a revelációt keltő sikerek emlékét. Színész lettem! - ujjong végre az ifjú Darvas Iván, elégedetten és felszabadultan.

Nemcsak a színjátszás múzsája, de szépséges, ünnepelt színpadi partnere is kegyeibe fogadja. Darvas Romeo sikerrel ostromolt Júliáinak neve nem, de arca, személyisége, varázslata folyamatosan jelen van a könyvében és élete színpadán. Hiszen a színháztörténet fényes fejezeteit át meg átszövi a beteljesülés után is boldogítóan boldogtalan szerelem. A legtöbb történet kulcsa a férfiönzés és az asszonyi áldozat találkozása: az angyalarcú, méltán ünnepelt drámai szendének a szóbeszéddel, a reflektorfényben sütkérező operaénekesnőnek segédmunkássá kényszerült művész társa tragikus talajvesztésével kell megküzdenie.

Akárcsak az életben, Darvas Iván színházi karriertörténetében is párhuzamosan futnak, tekeregnek a szálak. Szabadság, szerelem, színház - mondanánk, ha nem lenne Darvas korától és jellemétől oly végtelenül idegen az effajta pátosz. Talán csak "az emberélet útjának felén" túl vállalja és választja saját érzelmei leírására az érzelmesebb hangvételt. Akkor is inkább csak azért, hogy életének örömteli folytatását és saját atyai elhivatottságát érzékeltesse.

A csúcs közelében megint csak - kanyarok és szakadékok. Darvas Iván 1956 viharos napjait, testvéréért eltervezett sikeres rabszabadító kalandját elbeszélve sem óhajt szobrot állítani saját magának. A sors hozta úgy, hogy a tényekre szorítkozó krónika is hőskölteménnyé fajult. A szabadító "bűnével" aránytalan bűnhődésének napjai, hónapjai, évei alatt is legfőbb gondja, terve, álma - a visszatérés a színpadra. A színész bátrabban viseli a börtönben a verést, a fenyítést, a magányt, a bolhák és poloskák okozta megpróbáltatásokat, mint az eseménytelenség nyomasztó keservét és a kiszolgáltatottságból eredő megalázottságot. De mindennél félelmetesebb számára az a már szabadlábon nekiszegezett fenyegetés, hogy többé nem léphet magyar színpadra. Játékos, fölényes iróniája, ami a legnehezebb időkben sem hagyta el, ettől megbicsaklik: a színházról ünnepelt művészként, sztárként és a föld alá száműzött segédmunkásként is csak komolyan tud szólni.

A Darvas életregényét és a történetet meg-megszakító, kommentáló, hol szellemes, hol drámai lábjegyzeteket sem lehet anélkül olvasni, hogy közben az írói vénáját is bizonyító bölcs krónikás redők szántotta arca mögött ne látnánk azt a másikat: Liliomfi pimasz báját, Molnár Ferenc hőseinek vígszínházi eleganciáját, a színpadon is magányos Őrült felzaklató tépettségét, vagy a Szerelem agyongyötört, reménykedő filmbéli hősének beszédes premier plánját. Ezenközben azonban, a kötet jól választott fotóiban gyönyörködve, mégis némi elégedetlenséget is érzünk. Sajnáljuk, hogy Darvas mesterségének művészeként túlságosan szűkmarkúan bánik szakmai tapasztalataival, és csak nagy néha vállalkozik - akkor is röviden - egy-egy szerep, figura, vagy kikínlódott színpadi megoldás tüzetesebb elemzésére.

A könyv végére érve azután mégis beletörődünk, hogy a Lábjegyzetek nem színháztörténet, de még csak nem is Darvas-monográfia! Ezek megírását a kötet szerzője és hőse továbbra is a historikusokra és mimográfusokra, a teatrológia professzoraira hagyja. Ő maga beéri azzal, hogy felidézi a kort, amelyben élnie adatott, és megajándékoz bennünket önarcképével. Az már a mi szerencsénk, hogy a modell kora egyik legtöbbet tapasztalt, legérzékenyebb színésze, akit történetesen Darvas Ivánnak hívnak. Gábor Miklós után talán ő a második - szemünk láttára íróvá lett, nagy meglepetésünkre céhbelivé érett szerző. Ezt a tényt a szigorú kronológiát fel-felborzoló, személyes hangú krónikás nyugtalan elbeszélő stílusa, a lábjegyzetekbe szorított mini-novellák drámaisága, az először hallott és a régóta ismerős anekdoták kedélyes, fanyar humora egyaránt bizonyítja. Darvas őszintesége nem egyszerűen a hazugság ellentéte. Sokkal inkább a maga egyedi, minden mozzanatában színészi látásmódjának hiteles megnyilvánulása. Mindaz, amit elmond, azért igaz, mert ő így hiszi, látja. Szűkebb, tágabb környezetében színészek és szerepek kerülgetik egymást. Shakespeare után Darvas is azt bizonyítja, hogy színház az egész világ. Méghozzá olyan színház, amelyben megkülönböztetett hely jut életünk díszleteinek, a közélet tágas, színes hátterének is. Igaz, ennek a történelmi háttérnek a rajza nem igazán egyenletes a könyvben: plasztikus és eleven ott, ahol régebbi és közelebbi múltról, elnagyoltabb, ahol a mába nyúló tegnapokról, vagy éppen a jelenről van szó. Pedig Darvas Ivánnak nyilván erről - szakmája, színháza közelmúltjáról, az időszerű színházi kérdésekről, lezáratlan vitákról, a struktúráról és az ízlésről, a hajdani (politikai) gátakat helyettesítő mai (anyagi) korlátokról is van fontos, személyes mondanivalója. Lehet, hogy ezt a Lábjegyzetek folytatására tartalékolja?

(Darvas Iván: Lábjegyzetek. Európa, 2001)

Földes Anna