1974-ben részt vettem Penzában egy tanácskozáson, amelyet Mejerhold születésének századik évfordulója tiszteletére rendeztek. Félig-meddig titokban, vagy legalábbis nem túlságosan nagy dobra verve. Annyit azért már változott a helyzet addigra, hogy nem lehetett a szülõvárosában nem megünnepelni Mejerholdot. A teremben, ahol az összejövetel zajlott, Sztanyiszlavszkij fényképe függött a falon. Én valami olyasfélét találtam mondani, hogy remélem, Konsztantyin Szergejevics nem haragszik ránk nagyon, amiért itt most a renegát tanítványt ünnepeljük. Valaki a házigazdák közül azt felelte erre: nézd meg a szemét! Ez egy nagyon jó ember tekintete. Máig emlékszem: hosszan, szokatlanul hosszan ejtette a szót: hiszen õ jó. Vegy on dóóbrij... És bölcs. Jól tudta, hogy az õ mûvét másképp kell folytatni. Azon az úton már nem lehet tovább haladni, õ eljutott a tökéletességig. Az utódoknak, a tanítványoknak új iskolát kell teremteniük.

Ez a kis történet azért jut most eszembe, mert úgy gondolom, Obrazcov és az ő színháza az az egyetemes bábművészet számára, ami Sztanyiszlavszkij és a Művész Színház a huszadik századi európai színházkultúrának. Lehet csodálni, lehet vitázni vele, hadat üzenni neki, a tanításai ellenében valami egészen mást csinálni. Meg is lehet tagadni. De a legelszántabb ellenfelének is tudnia kell, hogy nélküle egészen másmilyenek lennénk, ha lennénk egyáltalán. Sztanyiszlavszkij cvikker alól előcsillanó, huncut szeméről is rögtön Obrazcov tekintetére lapozok emlékezetem fotóalbumában. Mindketten megőriztek valamit a gyermekkorból. Képesek voltak csodálkozni akkor is, amikor már mindent tudtak a világról meg a színházról, az illúzióról meg a valóságról, és persze a kettő elszakíthatatlan kapcsolatáról. Van egy fénykép, bizonyára mindnyájan jól ismerik: Sztanyiszlavszkij nézi a fiatal Obrazcov műsorát. Nevet. Hahotázik. Csurog a könny a szeméből. És előttem van Obrazcov, amint Kemény Henriket nézi Budapesten. Ugyanaz a gyermekarc. Csak ilyen örök gyerekekkel érdemes színházat csinálni. Hát még bábszínházat.

Obrazcovnak két színháza van. Az egyik nagy és szép, sok bábbal, káprázatos díszletekkel. Sokan, nagyon sokan dolgoznak itt. Színészek, műszakiak. A másik egészen egyszerű. Mindössze egy kis paraván áll középen, és egyetlen színész játszik benne: Szergej Vlagyimirovics Obrazcov. Látszólag nagyon sokban különbözik egymástól a két intézmény, valójában azonban egy tőről fakad a kis egyszemélyes esztrádszínház meg a nagy, látványos csodabirodalom. Mert egyazon anyagból készült mindkettő: álom anyagból. (És már Prosperótól tudhatjuk: "olyan szövetből vagyunk, mint álmaink").

Mindkettőt sokan csodálták világ-, de leginkább Kelet-Európa-szerte. Utánozták is sokan. Néhányan ügyesen, mások ügyetlenül. De akár így, akár úgy, mindig nagy sikerük volt vele. Volt ezekben az előadásokban valami elronthatatlan, ami még az ügyetlen másolatokon is átsugárzott. A nagy egyéniség varázsa, a kivételes művész jelenléte és a felfedezés, az alkotás öröme s a keresés sok-sok kínja hiányzott ugyan, de a végeredmény akkor is hatásos volt. A Mona Lisa reprodukcióiból is hiányzik a csoda, nem jutunk közelebb általuk az amúgy is megfejthetetlen titokhoz, de ha pontosak a kópián az ecsetvonások, Gioconda mosolyog ránk majdnem-leonardói sejtelmességgel.

Az ötvenes években mifelénk kötelező volt utánozni a szovjet művészetet. Ennek voltak siralmas eredményei, és voltak jelentős teljesítményei. Sztanyiszlavszkij nevével, az írásaiból kiragadott idézetekkel polgárjogot nyertek silány művek és csapnivaló előadások. De az ő hatására születtek kivételes erejű előadások. A budapesti Nemzeti Színház máig legjelentősebb korszaka az 1945 utáni időkben bontakozott ki - elsődlegesen a Moszkvai Művész Színház iskolája nyomán.

Ugyanezt az utat járta a magyar bábjátszás is. Sokáig egyetlen hivatásos bábszínházunk, a budapesti Állami Bábszínház Obrazcov példáját követve jött létre. Az első évtizedben ez nem csupán a formanyelv hű követését, nemegyszer utánzását jelentette, de a repertoár javát is a moszkvai Központi Bábszínház darabjainak átvétele képezte. És természetesen a hazai művek is ezek mintájára készültek. Az eredmény itt is Janus-arcú, mert született máig érvényes remekmű is a minta alapján: A szarvaskirályt azért mutatták be az ötvenes évek legelején a budapesti Állami Bábszínházban, mert Obrazcov is játszotta. Az átdolgozásra azonban az egyik legszínesebb és legszebb hangú magyar költőt - Heltai Jenőt - kérték fel, aki olyan magyar drámát alkotott Gozzi nyomán, amely máig fel-felbukkan a színházak műsorán. De a korszak emlékezetes eseményei voltak azok a felnőtteknek szóló előadások is, amelyek a Szempillád zizzenése, a Különleges koncert és más Obrazcov-példák nyomdokain haladva a magyar kabaré átmeneti hiányát is pótolták. A pénztár előtt kígyózó sorok a hazai bábtörténet máig emlegetett legendái. Egy humortalan kor nézőinek nevetésvágyát fejezték ki.

Ám ahogy Obrazcov lemondani kényszerült az orosz népi és vásári bábjáték tovább éltetéséről, a magyar tanítványok is - mint a hűtlen szeretők - hátat fordítottak mind az európai, mind a honi gyökereknek. A magyar hivatásos bábjátszás 1948-ban úgy kel életre, mintha nem is lettek volna előzményei. Egy teljes évtizedre megfeledkezik a saját múltjáról, olyan komolyan veszi az Internacionálé pártutasítását: a múltat végképp eltöröljük. A "végképp" szerencsére nem teljesül: az évtized végére visszatalál az elődökhöz, hogy a hazai hagyományok és az egyetemes bábművészet együttes figyelembe vételével megteremtse végre saját arculatát.

Obrazcov igazi, máig érvényes hatása a másik, egyszemélyes színházából maradt ránk. Eleinte ez is a felszínen kezd mutatkozni, sorra születnek a Tyápa-magánszámok, a részegetűdök, operaparódiák, románcok, oroszlánszelídítők másolatai, jobb-rosszabb utánzatai, amelyek persze főként a példakép frappáns technikai leleményeit kopírozzák. Később azonban az igazi követők eljutnak e briliáns magánszámok általános érvényű értékeinek felismeréséig: hogy a bábu képes bonyolult érzelmek kifejezésére, bonyolult emberi kapcsolatok eljátszására. Obrazcov legnagyobb felfedezése kétkezes magánszámaiban rejlik: amikor a játékos két keze két ember kapcsolatát képes eljátszani. Két kesztyűsbáb-majommal, vagy akár a két mutatóujjra ültetett csupasz golyókkal. Az a művész, aki rafinált trükkök, bonyolult technikai megoldások sokaságát találta ki és valósította meg bábszínházában, egyszer csak a legegyszerűbb módon jut el a korszerű bábjátszás lényegéig, a bábu szubsztanciájáig, minden báb egyetemes és örökérvényű megfogalmazásáig. Marcel Marceau legyőzte a gravitációt - mondta Jan Kott. Obrazcov legyőzte az emberi test anatómiáját. Rajta kívül talán még Yves Joli jutott el - egészen más irányból, egészen más eszközökkel - a végállomásig. Tovább már nem lehet menni. Innen vagy vissza kell fordulni, vagy mindent elölről kezdeni.

Gyakran úgy tűnik, Obrazcovnak nincs helye a jelenkori bábművészetben. Régimódi. Kiment a divatból, mint a keménykalap meg a kamásli. Mert előbb vesszük észre a divat külsőségeit, mint a tartalmat. Obrazcov bábokkal ábrázol embereket. Nem embereket mutat be, akik bábokkal játszanak. Ahogy ő maga is szemérmesen elbújik paravánja mögé, társulata színészeit is elbújtatja. Nem arról szól a színháza, hogy a világ nem más, mint manipuláció, hogy bizonyos emberek átviszik az akaratukat másokra. Hanem arról, hogy a jó elnyeri jutalmát. A gonosz, ha nagyon gonosz, megbűnhődik, ha csak kicsit, lehetőséget kap, hogy megjavuljon. Az ő színháza meséket jelenít meg. Illúziót ad. Nem a valóság illúzióját, hanem a csodáét. A tökéletességre törekvő színház illúzióját. A gyerekekhez a gyerekek nyelvén szól, a felnőttekhez ironikusan, csúfolódva. Nem szégyelli a bábot, hanem bebizonyítja, hogy tökéletes, akár az ember. Néha még tökéletesebb. Máskor meg tökéletlen. Akár az ember. Mindenre képes, csak vegyük komolyan. Ismerjük meg alaposan minden jó és rossz tulajdonságát. Akkor majd pontosan fogja végezni a feladatát.

Most másféle utakon jár a bábjátszás. Új utakon, rögös utakon meg tévutakon. Születtek igazi értékek, nagyszerű előadások. Függetlenül attól, hogy a színész látható volt-e, vagy nem. Hogy pucér színpadon, szerelőcsarnokban, utcán játszottak-e, vagy festett kulisszák között. Voltak divatos áramlatok, és voltak zsákutcába vezető próbálkozások. Meg nagy önmegtagadások, meg identitászavarok. Tavaly egy UNIMA világfesztivál már-már azt igyekezett bizonygatni, hogy nincs is többé bábszínház, csak a hősi múlt meg a jelen zűrzavara. És akkor bábfesztivál helyett rendezzünk inkább alternatív találkozót.

Ha most megint azt mondanám, amit annak idején Penzában a csendes Mejerhold-ünnepségen, mit szólnának a kedves háziak? Remélem, Szergej Vlagyimirovics nem haragszik azért, hogy a renegát tanítványok másféle utakon járnak. Bizonyára nem. Vegy on dobrij. Ő jó és bölcs. Ő is tudja, hogy azon az úton, amit megtett, már nem lehet tovább menni. Obrazcov is, akárcsak nagy tanítómestere, eljutott a végállomásig. Tökéletes színházat, tökéletes bábszínházat alkotott. Olyat, amilyet megálmodott.

"A zsenialitást nem lehet megtanulni" - írja a Hivatásom című könyvében. "Azt nem lehet megtanulni, miként legyen valakiből Sztanyiszlavszkij. Mégis tanulni kell tőle." Neki szerencséje volt: az égi ajándék, a zsenialitás vele született. Ami megtanulható volt, megtanulta. Ami tökéletesíthető volt, azt tökélyre fejlesztette. Mai fogalmaink szerint sztár volt. Nevét annyian ismerik, mint a legnépszerűbb filmcsillagokét. Rácáfolt a tévhitre, hogy a bábművészet nem igényli a nagy egyéniségeket. Ha vannak, akkor igényli. Még azon az áron is, hogy időnként kimennek a divatból.

Azt nem lehet megtanulni, miként legyen valakiből Obrazcov. Mégis tanulni kell tőle.

Balogh Géza