Széljegyzetek Madonna Kolbenschlag könyvéhez* Változatok egy témára...
"A függés, látom, életelv neked", mondja Évának a Tragédiában Ádám. Fanyarul. Madách úgy vélhette, hogy az is része lehet az emberi nem tragédiájának, ha a nõ megreked a szellemi kiskorúságban. "Óh, nõ, ha te meg bírnál érteni, / Ha volna lelked oly rokon velem, / Minõnek elsõ csókodnál hivém", kesereg Kepler.
*
A házaspár olyan, mint a tízes: a férfi az egy, az asszony a nulla. Ha az egy kidől, marad a nulla. Ezt a példabeszédet több mint fél évszázada hallottam. Olyan asszonytól, aki már a két világháború között önálló kenyérkeresőként nevelte bibliai nevű lányait: Ráhelt és Leát. A világ dolgait tárgyaltuk egy rozzant csónakban, a nyár esti Balatonon. S ő, mintegy beavatás gyanánt adta át ezt a tudást nekem, a "nullaság" reményteli, ifjú várományosának.
*
"Van önöknek fogalmuk arról, hány könyvet írnak a nőkről egyetlenegy év alatt? Tisztában vannak azzal, hogy önök a világegyetem legtöbbet vitatott állatfaja?" Virginia Woolf szegezi osztályos társainak e szónoki kérdéseket, miközben a British Museumban céduláz, hogy anyagot gyűjtsön A nők és a regény című előadásához. S e könyveket mind férfiak írták. "Akárhova néz az ember, mindenütt azt találja, hogy a férfiak mindig gondoltak valamit a nőkről..." Ez napjainkban már nem férfiprivilégium. A nők is gondolkodnak magukról. Könyveket is írnak.
*
"A Búcsúcsók Csipkerózsikának az első olyan interdiszciplináris elemzés, amelynek tárgya a nők helyzete és pszichológiája a tündérmeséknek - azaz a társadalmi mitológia rendkívül tartós képeinek - tükrében", írja a magyar kiadás előszavában az amerikai szerző. "Megjelenésekor könyvem azzal tűnt ki, hogy a nők társadalmi emancipációjának keretein belül az élet transzcendenciájának, a spiritualitásnak és a vallásnak a kérdéseit is felvetette."
Madonna Kolbenschlag társadalomfilozófus. Első doktorátusát irodalomból szerezte, a másodikat a klinikai pszichológia területén. Dolgozott jogi tanácsadóként az Egyesült Államok képviselőházában és volt vezető oktató a Georgetown Egyetem kutatóintézetében. Megalapította a "Nők Nemzetközi Elektronikus Egyetem"-ét, amelynek 1996 óta kilencven országban vannak tanárai és diákjai. S talán mindenekelőtt - feminista. Az USA-n kívül több világrészen és számos országban járt előadóként.
De nemcsak elit konferenciatermekben fordul meg, hanem börtönökben, menekülttáborokban, ingyenkonyhákon, a dél-amerikai nagyvárosok nyomorúságos viskóiban, a hírhedt favellákban is. Több kultúrára kiterjedő párbeszédet folytat - mint írja -, mióta feminista társaival rádöbbent, hogy "a nők egyenjogúságáért vívott küzdelem sokkal szélesebb réteget érint, mint a középosztály felső rétegeibe tartozó amerikai nők, akik könyveket olvasnak és írnak, akiknek léte biztonságos és privilegizált. Rájöttünk arra, hogy amit a nők akarnak elérni a jövőben, az az emberiség legfontosabb követelései közé tartozik." Kolbenschlag úgy véli, hogy a nők mozgalmának minden nemzeti, társadalmi és kulturális korláton túl kell lépnie. "Hogy a Föld jövőjére vonatkozó morális és spirituális vízió kidolgozásának folyamatában elfelejtsük, milyen társadalmi rétegbe tartozunk és levessük magunkról a saját kultúránk szabta modelleket."
Nem tudom, nem becsüli-e túl a szerző a nőiségből fakadó egyetemes rokonságot. Tapasztalataim szerint csak egészen kivételes lények képesek megfeledkezni arról, milyen társadalmi rétegbe tartoznak, ha az előnyöket és előjogokat jelent. De az igény - csakúgy mint a szerző - nagyon rokonszenves. Mármint az az igény, hogy hozott és szerzett korlátainkon és korlátoltságainkon túllépjünk.
Kolbenschlag vállaltan utópista, amennyiben tudja, hogy céljai csak a távoli jövőben valósulhatnak meg, ha egyáltalán. (Az épp letűnt század súlyosan kompromittálta az utópiákat. Megpróbálta tervrajzként kezelni őket, amelyről fel lehet építeni a társadalmat. A kísérletek nem váltak be. Az utópiákért nem kár, az utópiáért igen. Jó volna valami fényes jövő ígéretes látomásával olykor "túllépni e mai kocsmán"!) Kolbenschlag azonban szerény utópista. Nem készít boldogságmodelleket, hogy keményen belepofozza a netán vonakodókat. Az adott valóságban tevékenykedik. Arra gondol, hogy a világ női mondják el egymásnak a "történeteiket". (Amúgy is a "kis narratíva" a posztmodern módi és a nők "kis életei" igazán tanulságosak.) S hogy mi ennek a perspektívája? "Ez az, amikor elszánjuk magunkat arra, hogy fáradhatatlanul munkálkodni fogunk valamin, amit talán sohasem érhetünk el teljesen, és remélünk, noha semmi okunk a reményre."
*
A szerző hat könyve közül a Búcsúcsók az első. "1978-ban kezdődött egy magammal folytatott párbeszéddel", de csakhamar "a világgal folytatott párbeszéddé vált. Az 1978-as kiadás óta nincs hét, hogy ne kapnék levelet vagy ne hívna fel valaki, akit nagyon megérintett ez a könyv." A szerző széleskörűen tájékozott és sokféle tárgykörből - szociológia, pszichológia, teológia, filozófia - nagy ismeretanyagra támaszkodik. Mindezek ellenére vagy éppen ezért, könyve nincs igazán jól megírva, de mégis nagy hatású. A szerzőnek személyes hitele van. Imponáló őszinteséggel és igazságkereső tárgyilagossággal szembesíti magát és olvasóit előítéletekkel és balítéletekkel. S ami ennél is fontosabb: számot vet azzal, hogy sem a női létet, sem a családot nem lehet már leírni a hagyományos sztereotípiákkal. Szembe mer nézni olyan kérdésekkel is, amelyekre nem tudja a választ. S van benne elég alázat ahhoz, hogy ne is erőltesse azt mindenáron.
A könyv a hazai közgondolkodás számára szokatlan aspektusokat és gondolkodásmódot jelenít meg. Már az is örvendetes, hogy a magyar olvasó egyáltalán találkozik ezekkel. Egyebek között autentikus forrásból kap képet a feminizmusról. E mozgalom körül nálunk rosszindulatú köd terjeng, melynek eloszlatására Lévai Katalin tesz folyamatos erőfeszítéseket. Minthogy a feminizmus ismerete nem része a jobb emberektől elvárt általános tájékozódásnak, a legutóbbi időkig úgy tekintették, mint olyan extrém mozgalmat, amelyben a társadalomba való beilleszkedés zavarával küzdő nők ágálnak; "normális" nőnek tehát nincs ott keresnivalója. Szokás még huncutkásan sejtetni, hogy ezek a nők feltehetően kárvallottak a szerelemben, s ettől van minden bajuk. Általában a feminizmus nálunk hívó szó, s azzal az anekdotával illik válaszolni rá, amelynek pikáns csattanója, hogy "Éljen az a kis különbség!" (Szemben a feminizmussal, az anekdotát mindenki ismeri, ezért nem is mesélem el.) *
Madonna Kolbenschlag felfogásában Csipkerózsika egzisztenciális álmot alszik. A női lét álmát alussza. Elmerülve az öntudatlanság sötét éjszakájába mindaddig, amíg egy külső erő - a királyfi csókja - meg nem váltja. De ha fel is ébredt, nem ébredt magára. Spirituálisan is önálló életre kell kelnie. Fel kell szabadítania magát a patriarchátus gyámsága alól. Nem a férfiak, de a férfivilág ellenében. Csipkerózsika a szerző szerint "időzített bomba." Mert eljöhet az ébredés, de csak élete második felében.
Mintha csak Kolbenschlag tételét igazolná Brecht apai nagyanyja, akinél élete alkonyán jött el az ébredés. A kedvére való ősanyát az író A méltatlan matróna (Die unwürdige Greisin) című írásában örökítette meg. Hetvenkét éves volt a nagymama, amikor meghalt a férje, akivel egy badeni városkában élt. Gyerekei szétszéledtek a nagyvilágban, csak egy nyomdász fia lakott vele egy városban. Ő tudósította özvegyi élete soráról a többi testvért, így Brecht papát is. E híradások szolgáltatták az unokának a nyersanyagot.
A mama moziba jár, szólt a tudósítás. A mozik akkoriban kimustrált kuglizókban és egyéb lepusztult helyeken működtek, írja Brecht. Serdületlenek jártak oda, meg szerelmespárok, a sötét miatt. A magányos öregasszony elég feltűnő lehetett közöttük. Később arról tudósított a nyomdász, hogy anyjuk vendéglőben eszik. A nagymama, aki élete során tucatnyi emberre főzött, de ő maga mindig csak a maradékot ette!
Szaporodtak az aggasztó híradások. A nyomdásznak már az is megfordult a fejében, nem kéne-e orvossal tanácskozni. A mama kiemelt egy "féleszű" konyhalányt a vendéglőből, s azt pártfogolja. Rózsákkal díszített kalapot is vett neki, "miközben Anna lányomnak nincs bérmaruhája", panaszkodik egyik levelében. Hírlett a városkában, hogy ezzel a félnótással vörösbort iszogatnak és kártyáznak a konyhában. Más társaságot is talált magának a nagymama. Egy foltozó suszter műhelyében múlatta az időt, állástalan pincérnők és iparoslegények vidám körében. Egyszer még a vasúti állomásra is elhajtatott, hogy két órát utazzon lóversenyt nézni. Végül a szó szoros értelmében elbitangolt; nyáron hajnali háromkor felkelt, hogy egyedül sétálhasson a kihalt utcákon. Hirtelen halt meg egy őszi délután. Éppen moziba készült a konyhalánnyal.
A nagymama két életet élt egymás után, írja Brecht. Az elsőt, mint "leány, feleség és anya, a másodikat egyszerűen mint Brecht asszony; egyedülálló személy, kötelezettségek nélkül, szerény de elégséges anyagi eszközökkel. Az első élet hat évtizeden át tartott, a második alig két évig... A szolgaság hosszú évei után belekóstolt a szabadság rövid éveibe..."
*
"Évszázadokon és eónokon át a nőknek valaki másba kellett temetniük identitásukat, beleolvadni és elmerülni a másikba... A női szocializáció eredményeképp kialakul a másik-központúság, valamint a helyeslésváró reflexek...", írja Kolbenschlag.
Igaz, hogy történelmi korokon át úgyszólván stigmatizálja a nőt az önfeladásra való készség. A legbosszantóbb, hogy még erényt is kovácsoltak ebből, a nemes áldozatosság hamis dicsfényét fonva köré. De már ami a helyeslésváró reflexeket illeti, az nem kitüntetetten női sajátosság. Virginia Woolf szerint a férfi életerő a női hízelgésből töltődik fel. Csak ezt a hízelgésigényt társadalmilag sokkal magasabb árfolyamon lehet eladni, mint a nők szepegő bizonytalanságát, mellyel a kegyosztó "szahib" elismerését lesik. Erre is szocializálva vannak ugyanis a nők. (Kolbenschlag egyenesen "nőnemű Péntek"-ként ír le bizonyos titkárnőket, akik Robinson hűséges bennszülöttjéhez hasonlóan oldódnak fel "gazdájuk" szolgálatában.) A női gyengeség jele: berzenkedés nélkül róni le a hiúságlegyezés köteles adóját. A férfi gyengeség jele, hogy igényli. A Búcsúcsók szerzője szerint ez a férfi ego megerősítésének aránytalan szükségét tükrözi.
Jut erről eszembe Thackeray irodalmi levele. Egy képzelt fiatalemberhez intézi, s azt taglalja benne, mit vár a Viktória korabeli angol férfi a feleségétől. "Legfőképpen azt várjuk tőle, hogy legyen tökéletes rabszolga", összegez az író, de részletez is. Legyen az asszony alázatos, hízelkedő, mosolygós, főzzön teát, zongorázzon, nevessen gyöngyöző kacajjal férje szakállas viccein, ha százszor hallotta is, vegye le lábáról állandó becézésével, kedveskedésével. De ami a legfőbb: "gyöngéden hazudjon nekünk egy életen át."
Kolbenschlag arról számol be, hogyan kondicionálják az amerikai Csipkerózsikát a huszadik század hatvanas-hetvenes éveiben. Tanácsadással. A nyugati civilizáció egyik legállandóbb iparága a tanácsadás nőknek, írja. Legyenek a tanácsadók akár papok, akár pszichiáterek, vagy az újságok levelezési rovatának szerkesztői, "az üzenet ugyanaz marad: a nők ťmásokŤ (ami rendszerint azt jelenti, hogy alsóbbrendűek), és el kell fogadniuk azt a ťszerepetŤ, amelyet Isten és a Természet szánt nekik (ami rendszerint azt jelenti, hogy azt, amit a férfiak szeretnének)."
A szerzőnek igaza van abban, hogy a "másság" emlegetésébe mindig lekicsinylés vegyül. Így van ez minden kisebbség esetében. S bizonyos értelemben a nők is kisebbség. A nő az archetipikus kívülálló, állítja Kolbenschlag. "Pszichikai léte, akár tudatában van, akár nem, hasonlít sok más szubkultúrára és faji kisebbségre..."
Slapajkorom szellemi atyamestere arra intett, hogy egyenlőséget pedig semmiben ne keressek. A természetben csakúgy mint a társadalomban a hierarchia elve érvényesül. Női egyenjogúságról pedig csak olyan zavaros prédikátorok szónokolnak, mint Ibsen. Nóra is megkapta a magáét. Mesterem olyan szenvedélyesen gyűlölte Ibsent, mint Strindberg, aki hím kékharisnyának nevezte, s azért tartotta a dolgozószobájában a fényképét, hogy jobban tudja utálni.
Hevesen védtem Nórát. S visszautasítottam a fenti "reakciós" szöveget. Tanítványi tisztelettel, ámde a haladás élharcosának magabiztos gőgjével. Ezt a biztonságomat alaposan elvesztettem az eltelt évtizedek alatt. Tekintsük ezt vezeklésnek az ifjonti világmegváltó hübrisz miatt. De csak a szerénytelenséget illeti a bűnbánat, az önhitt nagyot akarást. Most sem tartom többre a "kaparj kurta, neked is jut" elvét a közösségi ethosznál. *
Csipkerózsikának autonómiára kell szert tennie, amihez az "egyedülállóság" iskoláján át vezet az út, ezt azonban "egyértelműen el kell különíteni a kultúránkat megfertőző nárcizmustól és individualizmustól". Kolbenschlag azt írja, hogy a nőknek előbb az egyedüllét "egzisztenciális tanonckodásán" kellene átesniük, mielőtt házasságra lépnek. Annál is inkább, mivel a férfiak számára a szocializáció és a kulturális nevelés eredményeként adott a transzcendenciára való képesség. A nőknek azonban ezt az életminőséget fájdalmasan, gyakran kataklizmákon át kell megszerezniük. (Először Simone de Beauvoir fogalmazta meg A második nemben, hogy a nőtől megtagadják az erkölcsi önrendelkezés lehetőségét és a saját transzcendenciájának kinyilvánítását. Ha nem sikerül bizonyos szerepekbe belegyömöszölni és a személyiségétől idegen elvárásoknak megfeleltetni, abnormálisnak minősítik, s fel sem tételezik, hogy saját szabad választásából nem akart mindezekhez idomulni.)
Kolbenschlagnak van valamilyen naiv üdvtana, melynek ez az egyedülállóság a sarkalatos - egyszersmind legsebezhetőbb - pontja. Több dolog keveredik benne össze: egyfelől védi a nőnek azt a jogát, hogy egyedül élhessen, ha akar, s ne vonja ezzel magára a társadalom rosszallását; másfelől arról ír, hogy megfelelő társ is akkor válik belőle, ha magában is megáll a lábán, vagyis nem a saját elégtelenségének kényszere diktálja választását. Mindkét aspektus elfogadható, csak az eszmefuttatás végén sem világos, vajon a szerző arra akarja-e rábeszélni a nőket, hogy megfelelő iskolázással váljanak önálló, érett személyiségekké, mielőtt társat választanak, vagy az egyedül élést tekinti-e az eszményi állapotnak.
Kolbenschlag tulajdonképpen vitába száll minden olyan nézettel, amely szerint az én csak a másikkal, a férfi-nő paradigmában az ellentétes neművel való egyesülés által válhat teljessé. E vonatkozásban a legjelentősebbet, Jung anima-animus elméletét is elutasítja, mely szerinte "a kultúra által meghatározott fogalmakat tükröz, melyek a férfiuralomnak és a nemi szerepek szélsőséges elkülönülésének több évszázados ideológiájában gyökereznek. Így mindez inkább tünetként értelmezhető, nem pedig elemzésként." Álláspontja szerint a nő a lelki érettséget és a kiteljesedést az androgünián keresztül találja meg, amit nem szabad összetéveszteni a biszexualitással, ahogyan sokan teszik. Az emberek szexualitása nem tekinthető kettős csillagképnek, amelyben a tagok egymást kiegészítő jellege képezi a konstellációt, hanem endokrinológiai és pszichológiai kutatások alapján egyre inkább egyfajta kontinuumnak kell felfognunk. "Az androgünia nem a szexualitás egy formája, hanem egy folyamatosságában létező rendszer dinamikus energiacseréje. Ha megtagadjuk benne az előrehaladást, az olyan, mintha az egyik agyféltekét el akarnánk vágni a másikkal való interakció lehetőségétől." Ez a görög szó, ami kétneműséget, illetve állatoknál, növényeknél hímnősséget jelent, Kolbenschlag értelmezésében azt jelenti, hogy "az alkotó én érdekében feladjuk a sztereotip nemi szerepeket". S ezzel teszünk egy lépést a teljes személyiség felé.
Ennyi tudományosság után egy személyes vallomás arról, hogyan indult el a maga útján Liv Ullmann. Önéletrajzából idézi Kolbenschlag: "Sikerült helyreállítanom kapcsolataimat az emberekkel. Megbecsültek, amióta független lettem, és felhagytam a feltétlen kötődéssel. Amikor megtanultam, hogy saját boldogulásomat ne tegyem függővé mindig a mások magatartásától. Felhagytam azzal, hogy az emberektől megköveteljem vagy elvárjam, hogy biztonságérzetet nyújtsanak nekem. Nem egészen és nem is örökre. De régebbi állapotomba soha nem estem vissza... Örültem újonnan szerzett képességemnek, hogy elhatározásaimat magam viszem keresztül (még ha nem is mindig helyesen), és hogy élvezettel dolgozom, haragszom, sírok, nevetek; egyszóval élek. Megízleltem annak a gyönyörűségét, hogy önmagammá lehettem; pozitív és negatív értelemben egyaránt. Nem valami csoda volt, ami megváltoztatott, és nem éltem boldogan, amíg meg nem haltam. Gyakran fogott el a félelem. De belül gazdagabb lettem, és sokkal jobb barátságban éltem saját magammal... Régen mindig egy zakózsebben szerettem volna lakni, hogy kedvem és hangulatom szerint ki- és bebújhassak. Most amerre járok, asszonyi sikolyokat hallok, azokét, akiket elképzelésem szerint más zakózsebekbe zártak."**
*
A vállalkozás és döntéshozatal a férfiak területe, a nők végzete az immanencia, írja Kolbenschlag. Vagyis: a nő mindig saját világán belül marad, nem lép túl a létezőn. A férfi, illetve a férj az, aki családja érdekein túl, tágasabb perspektívával bír, s közreműködik a közös jövő felépítésében; ő testesíti meg a transzcendenciát. A nők ezzel szemben mint otthonteremtők és a faj továbbvivői arra vannak kárhoztatva, hogy "az immanencia csapdájában" pusztán megismételjék az életet ahelyett, hogy felülemelkednének rajta. A nőnek ugyan meglehet az a kifogása és luxusa, hogy lemondva a saját élete felelősségéről "morális és egzisztenciális álomban ringjon". De csak azon az áron, hogy élete beszűkül, ő maga "lelki-szellemi törpévé" válik. (Ennek legtökéletesebb megtestesülése a tizenkilencedik század viktoriánus nőalakja; ez a végletesen erényes - mint Aldous Huxley írja - dematerializált üdvöske, aki deréktól lefelé nem létezik és szűznemzés útján esik teherbe.)
Már nem működik az a világ, amely kétezer évvel ezelőtt jött létre, s nem működik az a családmodell sem, amely a legutóbbi időkig nem sokat változott. "A házasélet és a család problémái manapság már nem abból adódnak, hogy eltérünk a normáktól, hanem abból, hogy ragaszkodunk hozzájuk", olvashatjuk. Ami a most felnőtté váló fiatal nemzedéket illeti, elképzelhetetlennek tartom - legalábbis városon -, hogy hagyományos családban gondolkodnak, még ha maguk olyanban nőttek is fel.
A megfellebbezhetetlen tekintélyű családapa alakja - úgy tetszik - mára elenyészett. Nem gondolom, hogy ne lennének már apák, akik nadrágszíjjal fegyelmezik gyermekeiket, s akiknek szava törvény. Csak az apai szigor nincs annyi frázissal elborítva és nem kap akkora "sajtót", mint az anyai önfeláldozás. Az anyaságról szokás az anyák napjának köszöntőire emlékeztető, mesterségesen felpuffasztott emelkedettséggel szólni. A családi fészek oltárán megjelenik az anya glóriás alakja, aki permanens szárnysuhogásával távol tartja az otthontól a külvilág disszonáns hangjait, s áldóan óvja a háznépét minden konfliktustól, s akitől magától értetődően várható el a saját személyiségéről - egyáltalán a személyességről - való lemondás. Mintha a nő az anyaság által betöltve a természettől kapott magas hivatását, nem tartozna számadással saját önálló létéről.
Kolbenschlag arról ír, hogy a kizárólag családjának élő nőnek élete derekán, ha el akarja kerülni a teljes összeomlást, kemény harcot kell vívnia egy új forgatókönyvért. Mi legyen vele, amikor a gyerekei felnőttek? Hogyan adjon értelmet az életének? Ezek az "apokaliptikus érzések" abból adódnak, hogy nincs saját világa. Az iparosodás ára, írja Kolbenschlag, hogy a nők szerepe és státusa alacsonyabb szintre szorul, s egyre nő a távolság az otthon és a hivatás világa között. A kapitalizmus erkölcsi világképe vívmánynak tekintette, hogy asszonyai fel vannak szabadítva a munka alól. Az otthonon kívül végzett női munkára pedig mint "kegyvesztésre" tekintettek.
Ez azért elgondolkoztató számomra, mert nincs olyan messze tőlünk. Ma is vannak olyan nők, akik számára státusszimbólum, hogy a férjük el tudja őket tartani. Ugyanezek "deficiteseknek" tartják azokat a nőket, akik nem érik be kis családjukkal, s hiányérzetük van, ha nem csinálnak valamit a saját kontójukra is. És nem vagyok meggyőződve róla, hogy az a nyárspolgári hullám, ami épp bennünket elöntőben van, nem fogja-e ismét oly módon felértékelni a "derék családanyát", hogy szembeállítja a "nyughatatlan kékharisnyákkal". E szemlélet híveinek annál is könnyebb dolguk lesz, mivel a jellegzetes női munkákat különösen rosszul fizetik. S akkor már nem vagyunk messze attól, hogy úri passzió legyen, ha a nő dolgozik.
Másfelől: jelent-e bármilyen felszabadulást, vagy emberi növekedést a nő számára, ha csak azért kell dolgoznia, mert a férfi nem tudja eltartani a családot? Nehéz volna tagadni, hogy a családi üzem akkor működik igazán fennakadás nélkül, ha van egy függetlenített személy, akinek a hatáskörébe lehet utalni az élet fenntartásának minden tételét: a galuskaszaggatástól a receptek kiváltásáig és a csekkek befizetéséig. Minden szellemi teljesítmény mögött ott a gyarmatosítás; vagyis valakinek - valakiknek - el kell végeznie mindazt, ami alól a munkamegosztásban kiemelt személy fel van mentve. A gyarmatosítottak - ismert okok miatt - általában a nők. De vigasztaló volt az a tudat, hogy - ami a legfontosabb - a gyerekeknek ez a legjobb. Ezt kérdőjelezte meg Dorothy Dinnerstein amerikai pszichológus, akinek The Mermaid and the Minotaur (A sellő és a minotaurusz) című könyvére a Búcsúcsók részletesen kitér.
Dinnerstein a korunkra jellemző minden egyéni, társadalmi, politikai neurózist a kisgyermekkor kizárólagos anyai gondoskodásából eredeztet. Szerinte a férfiaknak is a legteljesebb mértékben részt kell venniük a gyereknevelés korai szakaszában. Mivel a hatalom első formája, mellyel a gyerek megismerkedik, az abszolút női akarat, ezért az anyai zsarnokság ellenében az apai tekintélyhez menekül. A kisgyermekkor végén az a lehetőség, hogy áthelyezhetjük a függést a másik nemre, "arra csábít bennünket, hogy belépjünk a férfidominancia csapdájába".
Dinnerstein azzal provokál bennünket, hogy "lejárt az anyaság ideje". A "szülőségen" a sor. Az ellenvetés ezzel szemben, hogy ezt lehetetlenné teszi a nők és a férfiak közötti biológiai különbség. Ezekre Dinnerstein azt válaszolja, hogy aránytalanul nagy hangsúlyt helyezünk "a szülés utáni emlős reflexekre" mint lelki jelenségekre, s ezért eltúlozzuk az anyaság mítoszát. A férfiak - mint a szülőpáros másik fele - tudják igazán értékelni ezt a megemelt helyet a kisgyerek nevelésében. S éppen azért, mert ők nem hordhatják a magzatot és nem szoptathatják a csecsemőt. A jövő tehát a "szimmetrikus családé", ahogyan a szociológusok nevezik a kevésbé "anyajogú", egyszersmind kevésbé kisajátító jellegű együttélési formát. *
"A kérdés nem az, hogy a nőknek - vagy akár a férfiaknak - megvan-e az erkölcsi képességük mindehhez, hanem az, hogy az emberiség elérheti-e az erkölcsi érettséget. A feministák jövőképe kellően befogadó és eléggé meg nem alkuvó ahhoz, hogy lelkiséget és irányt adjon nekünk. De az érettség nem valósulhat meg anélkül, ami a könyvnek talán a legfontosabb gondolata, nevezetesen a ťtúllépésŤ és az öntranszcendencia nélkül, és az öntudat folyamatos alakítása nélkül: tanulnunk kell hibáinkból, irányt kell változtatnunk, meg kell bocsátanunk, és továbbra sem szabad az erőszak eszközeihez folyamodnunk." Így summázza a Búcsúcsók Csipkerózsikának szerzője, hogy miért írta könyvét.
Honti Katalin
