Jó volt ezen a nyárelõn Pécsett posztolni (értsd: Pécsett tartózkodni az Országos Színházi Találkozón), kitûnõ volt a hangulat. Jordán Tamásnak sikerült megvalósítania, amit elképzelt. A Széchenyi tértõl a színházig azt a száz méternyi útszakaszt úgy fél óra alatt tudta megtenni az újonnan érkezõ, annyi ismerõs ült a sétálóutcát övezõ teraszokon. (Aligha lehet Pécsnél alkalmasabb fesztiválvárost találni e hazában.)

Ez a példás szakmai, városi és kormányzati összefogás eredményeként létrejött fesztivál, az első POSZT kivételes hangulatával (a sörsátorral, az úton-útfélen kínált programokkal, a résztvevők nagy létszámával s a lelkes közönséggel) minden bizonnyal bevonul a honi színháztörténetbe. Éppen ezért nem szabad lebecsülni az előzményeket. Elfelejteni azt a szegedi találkozót például, amely számos hiányossága (s a minőséget tekintve meglehetősen eklektikus válogatás) ellenére először tudott valóban találkozó lenni, ahol a Kasnak nevezett gyönyörűségesen lepusztult hodályban reggelig lehetett dumálni, mert a szervezők először a találkozók történetében megteremtették a feltételeit annak, hogy ki-ki Szegeden tartózkodhasson, ameddig kedve s ideje van. (A valódi találkozás lehetőségének megteremtése volt érezhetően a veszprémi fesztiválszervezők szándéka is, ami aztán a győri találkozóból kiveszett.) Nem kisebbíti ez a POSZT szervezőinek érdemeit, de tény. Mint ahogy az is, hogy Szegeden is nagyszabású gála keretében, ott helyben adták át a díjakat, meg Győrben is (mindazonáltal vitathatatlanul a pécsi volt a legízlésesebb, a legszabadabb szellemű, ahol nem díjazgatták egymást a szervezők, s ahol Jordán Tamás személyisége, művészi habitusa, játékos kedve áldásosan nyomta rá a bélyegét az estre, miként az egész fesztiválra is.) És voltak érdekes szakmai beszélgetések Veszprémben is, Győrött is, az előadások alkotóinak részvételével - jóllehet ezek kétségtelenül nem vonzottak annyi érdeklődőt, mint a pécsi viták. De voltak. Persze a felfedezések s a legek korát éljük, a korszellem, a reklámtechnika nem kedvez a tényeknek. Pedig a múlt végképp eltörlése nélkül is kétségtelenül ez volt az eddigi legnagyobb országos érdeklődést, visszhangot kiváltó találkozó. Remek volt a beharangozó rádiós spot, a televíziós klip, példásan működött a PR, s a fesztivál valóban üggyé tudott válni egy olyan közegben, ahol a kultúra eseményei már rég nem tartoznak a hírek közé. Ilyen kitűnő PR fogásnak bizonyult a zsűri kiválasztásának metódusa is a Színházi Világnapon a teátrumokban kiosztott jelentkezési lapokkal, aztán a szociológiai felmérések szellemében a reprezentatív minta kisorsolása a jelentkezők közül, s végül a "tizenkét dühös ember"-ként a köztudatba bevonult civil zsűri megbízása. A figyelemfelkeltés szempontjából kifogástalannak mondható az elgondolás és a megvalósítás, más - tartalmi - szempontból mégsem érdektelen talán elmerengeni a tapasztalatokon, hogy ami tényleg jól sikerült, az megőrződjék, ami nem annyira, az módosíttassék a jövőben. (Ez a lehetőség az egyik legfőbb előnye annak, hogy ezentúl mindig Pécsett lesz a találkozó; nem kell minden évben újra és újra megküzdenie az új csapatnak a gyerekbetegségekkel.)

 

Megbombáztuk Kaposvárt | Simarafotó

Ehhez persze mindenekelőtt azt kellene tisztázni, hogy mi a találkozó célja, mit kíván megmutatni önmagának és a világnak. Hogy reprezentatív akar-e lenni vagy elsődlegesen értékszempontú, esetleg a fieszta jelleget kívánja inkább erősíteni. Az utóbbi két verzió szembeállítása számomra érthetetlen, ám a szakmában, színészek, rendezők körében létező ellentmondás. Magam úgy hiszem, éppen elég ok lenne az örömünnepre az évente felmutatható valódi értékek elősorolása, megmutatása egymásnak, még akkor is, ha a művészet terén nyilván nem léteznek egzakt mértékek, s ekként a válogatás ténye természetesen magában hordozza az igazságtalanság lehetőségét - nevezzük ezt inkább szubjektivitásnak. Annyira azért persze nem relatív a dolog, hogy egy szakember, személyes ízlésétől függetlenül, ne tudná megítélni, igazi minőséget jelent-e egy előadás vagy sem. (Jó példa volt erre az Európai Színházak Uniójának budapesti fesztiválja, ahol polémiára ingerlő produkciót láttunk többet is, de rosszat, érdektelent egyet sem.)

Ebből következően az egyik vissza-visszatérő, eldöntendő kérdés az, kell-e egyáltalán válogatás, s ha igen, ki végezze azt. És itt megint a történelemre kell hivatkoznom: szinte minden verzió kipróbáltatott már, egyet kivéve. Volt, hogy a színházak maguk neveztek egy-egy előadást, ekként a találkozó a reprezentatív keresztmetszet felmutatása jegyében fulladt jobbára dögunalomba, érdektelenségbe. (Ez volt a művészetben teljesen indokolatlan és működésképtelen egyenlősdi korszaka.) Volt, hogy három különböző foglalkozású szakmabéli válogatott, súlyos kompromisszumok megkötésére kényszerülve. Volt, hogy egyetlen személy válogatott (Koltai Tamás, Nánay István, Petrovits Emil, Keserű Ilona, Jancsó Miklós - hogy csak néhányat említsünk), s a legmeggyőzőbbnek bizony a mesterségére nézve kritikus kurátor által összeállított program bizonyult, akinek minden esetleges elfogultsága ellenére is (de hát kinek nincsenek ilyenjei) kétségtelenül nagyobb a rálátása és a teherbírása is, hiszen szokva van az előadások nézéséhez nagy mennyiségben, mondhatni ez a dolga. És egyetlen egyszer, az átmeneti tavalyi évben, amikor a Fővárosi Önkormányzat mentette meg a találkozót a kihalástól, a minisztérium ugyanis a miskolci millenniumi fesztivált favorizálta, az NKA szakmai kuratóriuma pedig a győri fiaskó után első menetben nem kívánta támogatni a találkozót - jól tette, ennek eredménye lett a megújulás -, szóval a budapesti találkozó alkalmával tizenkét cseppet sem dühös szakmabéli, a különböző szakmai szervezetek két-két delegáltja (színész, rendező tervező, dramaturg, kritikus, bábos) válogatott, aminek eredményeként a művészi értéket, minőséget tekintve hosszú évek óta talán a legkevésbé vitatott program állt össze. Úgy érzem, ez a lehetőség méltatlanul feledtetett el a POSZT kitalálása közben, amikor is az egyszemélyes válogatáshoz tértek vissza ismét a szervezők.

Az egyszemélyes válogatásnak kétségtelenül megvan az az előnye, hogy minden a kurátor ízlésének, szubjektivitásának a számlájára írható, a szelekciónak tehát semmiféle hatása nincs és nem is kell legyen a művészi önképre. S ez még akkor is így van, ha olyan mindenki által nagyrabecsült, elfogadott szakember kéretik föl erre a feladatra, mint az idei POSZT esetében Forgách András, akinek a válogatásával magam több ponton nem értettem egyet, a szempontjait megismerve sem. (Főiskolai vizsgaelőadások voltak már az elmúlt években az itt látottaknál sokkal izgalmasabbak, a Liliom és pláne az Alkésztisz kiemelését semmiképpen sem éreztem indokoltnak, miként az általam egyébként nagyrabecsült Atlantisz Színház Romeo és Júliáját se. [Csak zárójelen belüli zárójelben jegyzem meg, a beharangozással ellentétben az sem példa nélküli a találkozó történetében, hogy alternatív színház produkciója is bekerül a versenyprogramba; az említett tavalyi, szakmai konszenzusos válogatásban három alternatív előadás is volt, az Atlantiszé, Pintér Béláéké és a Stúdió "K"-é.] És hát erősen megkérdőjelezhető az Amadeus Szikora János rendezte előadásának beválogatása, még akkor is, ha Darvas Ivánt akármiben akármikor öröm színpadon látni, s hogy a Nóra lett volna a budapesti nagyszínházi kínálatból az egyetlen figyelemre méltó, az is erősen kétséges. Tudom, hogy például a Katona József Színház Zsámbéki Gábor rendezte Tartuffe-je külföldi vendégjáték miatt nem tudott a találkozón részt venni, mégis, egy minőségérzékeny, értékcentrikus válogatást elképzelhetetlennek tartok nélküle, de a Katona igen jól sikerült évadának bármely más nagyszínpadi produkciója is méltán ott lehetett volna.)

Az egyszemélyes válogatás intézményéhez hozzátartozik persze, hogy a szempontok személyiségfüggők, tehát esetlegesek, ám megfejtésük ugyanúgy lehet intellektuális öröm forrása, mint egy-egy előadás. Az így kialakított program mindenesetre legalább annyira szól a kurátor személyéről, mint magáról a színházról, ami nem feltétlenül baj, de tudomásul kell venni, hogy így van.

Az egyetlen verzió, ami nálunk még soha nem próbáltatott ki (külföldön jól bevált gyakorlat), hogy több (3-5) kritikus válogat. Ennek előnye, hogy nem kell alku tárgyát képeznie annak, hány előadást nézzenek meg, hiszen foglalkozásukból adódóan egyébként is sokat látnak, s az összeférhetetlenség veszélye is a legcsekélyebb, hiszen nem potenciális munkavállalói a színházaknak. Az pedig, hogy többen vannak, biztosíték lehet arra, hogy egymás elfogultságait is ellensúlyozni tudják. Egy ilyen felállásnak persze csak akkor van értelme, ha a találkozó célja vállaltan a legfontosabb, legizgalmasabb előadások felmutatása. Akkor el lehet azon is gondolkodni, ami már Pécsett is felvetődött kocsmaasztalok mellett, hogy kell-e zsűri, kellenek-e egyáltalán díjak, vagy maga a beválogattatás a programba a díjjal egyenértékű elismerés. Az egyetlen kurátor szempontjainak már említett esetlegessége nézetem szerint aligha pótolná a díjakat, viszont kétségtelenül még kockázat- és konfliktusmentesebb lehetne az egész, a fiesta jelleget erősítendő. (Ennek érdekében már csak a szakmai beszélgetésekről kellene letenni - mondhatnám kicsit cinikusan -, miközben persze meggyőződésem, hogy azok nem haszontalanok, ha őszinték tudnak lenni, s ha a találkozó résztvevői nemcsak egymásnak, de a talentumos produkcióknak, a mások tehetségének is tudnak örülni. Az idei forma, a színpad-nézőtér elrendezés, a mikrofon, s hogy öt percet kapott minden előre felkért referens és spontán hozzászóló véleménye kifejtésére, nem kedvezett a beszélgetés műfajának. Győrött, ama sikerületlenségéről elhíresült találkozón izgalmas vitákra emlékszem Alföldi Róberttel, Bagossy Lászlóval, Mohácsi Jánossal - igaz, az ideinél valóban sokkal szűkebb, 25-30 fős körben. Az idei felfokozott érdeklődés a jó szervezés mellett számomra azt mutatta, hogy igenis van igény az értékelő-elemző polémiára, csak a megfelelőbb helyzetet kellene megteremteni ehhez.)

 

Színházcsináló - Szirtes Ági, Pelsőczy Réka és Haumann Péter | Simarafotó

Tulajdonképpen énképvédő, konfliktuskerülő megoldásnak tetszik egyébként az is, hogy civil zsűri dönt a díjakról. Aki kap, az természetesen örül, és miért ne örülne egy közönségdíjnak - hiszen ezek valójában azok -, aki pedig nem kap, az sem sértődik meg, könnyedén legyinthet: ezek úgysem értenek hozzá. És tényleg nem, hiszen ugyan milyen alapon dönt egy mégoly színházszerető civil a legjobb rendezésről?! Hogy el tudja dönteni, melyik előadás tetszett neki a legjobban, vagy melyik színészi alakítás, nem kétlem. De hogy mitől jó egy díszlet vagy egy jelmez, nem szólva a rendezői, dramaturgiai munkáról?! (Mi sem természetesebb, mint hogy a leginkább szemet gyönyörködtető, korhű jelmezek nyerték meg a POSZT zsűrijének tetszését és díját.) Tény, hogy minden idők legderűsebb, leghangulatosabb, legsértődésmentesebb díjkiosztó gálájának lehettünk tanúi, ahol legfeljebb a két műsorvezető erőltetett szellemeskedése volt kicsit kínos, de az egész mégis könnyed, kellemes, nagyvonalú - mint Jordán Tamás maga. Nem is kéne ezt a játékot elrontani. Legyen országos hajcihővel kiválasztott társadalmi zsűri, amely közönségdíjat ad az általa legjobbnak tartott előadásnak és színészeknek, s ettől még működhetne egy szakmai zsűri is - az egyik érték díjazása nem homályosítja el a másik értékeit, s a méltó mezőny már önmagában ok lehet a fiestára.

Szűcs Katalin