Bábel jegyében zajlott a XIII. kisvárdai fesztivál. Nem a zûrzavar, hanem az idesereglett emberek színházi többnyelvûsége jellemezte a találkozót. Már csak a kilenc nap alatt lejátszott mintegy harminc elõadás mûfaji változatossága is figyelemre méltó volt: monodráma, musical, klasszikus prózai színház, románc, dráma, táncjáték árnyalakokkal, komédia, bábszínház, kabaré. Egyes társulatok (Újvidék, Beregszász) több színházi nyelv birtoklásáról tettek tanúbizonyságot, egymástól igen eltérõ alkotásokat hoztak. Néhány produkciót lehetetlen mûfajilag meghatározni, ilyen például a Szelídítések, amelyet mint prózai és mozgásszínház keverékét közelíthetünk meg, de ez a definíció sem fedi teljesen az elõadás összmûvészeti jellegét. A mûfaji meghatározásokból nem hiányzik a korunkra oly jellemzõ öngúny sem: kész tragédia (G.Ö.R.CS.), szellemidézés két részben (Õsök), tivornya Grotowski lélekjelenlétével (Macbeth), A lidérc, mint megvilágosodás (Sardafass, a hímboszorkány).

A különböző vidékekről érkező előadások más-más körülményekre való utalásokkal, környezetüknek megfelelő sajátos színházi nyelvezetükkel bőséges táptalajt szolgáltattak a termékeny meg- és félreértésekhez, beszélgetésekhez. A másfajta színházi kultúrákkal való kapcsolatok (például román játékstílus, lengyel színjátszás), a társulatok számára új utak kipróbálása (a csíkszeredai társulat egy flamenco táncjátékkal kísérletezett) vagy a közelmúlt élményei (háború Újvidéken) egyaránt olyan jelentésrétegeket hoztak, amelyek megosztották a közönséget. Ennek véleménye már csak azért sem lehetett egyöntetű, mert legalább olyan változatos összetételű volt, mint a fesztivál résztvevőinek tábora. Szakmabeli vagy idős parasztházaspár, középkorú üzletember vagy iskolatársaival csoportosan érkező diák - ha egymástól eltérő módon is, de egyaránt értékelték az előadásokat. A véleménykülönbségek találkozásokra adtak alkalmat, amelyek során kiderült: a színházat mindenki másképp csinálja... A beszélgetések idő- és térbeli korlátokat nem ismerve, vég nélküli áradatként hömpölyögtek be gyűléstermet és előcsarnokot, színpadot és nézőteret, büfét és kocsmát. A fesztiválhangulat alapzsongásából időnként egymásra találások, ígéretek, éjszakai bulik önfeledt örömhangjai emelkedtek ki, majd hulltak vissza kavarogva. A magyar-román focimérkőzésnek idén a Szatmárnémeti Északi Színház Romeo és Júliája esett áldozatul. Tetszik vagy sem, el kell ismernünk, hogy ez az esemény minden évben jelentős számú nézőt csábít el az épp aktuális előadástól.

Mizantróp - Bogdán Zsolt
Sikeresnek bizonyuló, üdvözlendő kezdeményezés a Kortárs Drámaíró Szümpozion megszervezése, amelynek meghívott vendégei Tasnádi István, Németh Ákos, Hamvai Kornél és Békés Pál voltak. Megszületett a "Kerek perec"-díj - a fiatal kritikusoké, akik arra is lehetőséget kaptak, hogy rátermettségüket bizonyíthassák a Kisvárdai Lapokban. A szakmai megbeszélések is új formát nyertek, a résztvevők immár nem a zsűrivel/Művészeti Tanáccsal szembesültek, hanem egy moderátor irányítása alatt kötetlen, lazább légkörű beszélgetéseken vettek részt. A fesztivállal párhuzamosan működött a bábos szakmai műhely is, ahol a határon túli bábosok osztották meg egymással tapasztalataikat.

Következzék hát a fesztivál krónikája, a teljesség igénye nélkül, hiszen az előadások közül nem egy említést nyert már a Criticai Lapok hasábjain, mint például a fesztivált megnyitó A holdbeli csónakos is (Szabadkai Népszínház Magyar Társulata). Magyarországi produkciók is részt vettek a találkozón. Az International Buda Stage G.Ö.R.CS. című sikershow-jával szerepelt, az Indul a bakterház a Szegedi Nemzeti Színház tolmácsolásában, a Veszedelmes viszonyok pedig a budapesti Várszínház előadásában került színpadra. A főiskolások közreműködésével készült három előadás (Születésnap, A három testőr, Cím nélküli előadás) elemzése külön cikket tenne ki, ezért ezeket e beszámoló nem tárgyalja.

Az első kocsmaszínházi bemutató az Újvidéki Színház Mrožek-előadása, az Emigránsok volt. A darab alaphelyzetére László Sándor rendező és két alkotótársa a humort látta és láttatta megoldásnak. Pénz és szabadság egyaránt üres, értéktelen fogalomnak bizonyul, a szellemiségnek sincs helye: XX (Balázs Áron) olvasása pótcselekvés, menekülés a kommunikáció elől. Az emberi kapcsolat lehetne az utolsó remény, de az is kifáradóban van, épp az állandó egymásrautaltság súlyos légköre miatt. A zsúfolt kis pincének nem látható a kijárata, ez a konkrét és átvitt értelmű kiúttalanság pedig mintegy testet ölt az eredeti funkcióját vesztett, asztallapként használt ajtóban. Ebben a helyzetben, ahol sem a gyilkosság, sem az öngyilkosság nem jelent megoldást, a színészek ironizáló, finom humora friss levegőként, átértékelő erővel hat. Egy elrejtett kutyakonzerv minősége fölötti nevetséges vita valójában botladozóan szép kommunikációvá teljesedik. AA (Csernik Árpád) ágya fölött a falat meztelen nőalakok poszterei díszítik. Ez illene is a vendégmunkás köztudatban megjelenő szállásának képébe, az összeguberált berendezési tárgyakkal együtt. Az alkotók azonban emlékezetes szépségű pillanatot teremtenek a közhelyből: AA számára e kép a falon a kikapcsolódás önfeledt szigetét jelenti. Úgy áll előtte, hogy nehéz eldönteni: a szentképeknek kijáró áhítattal csodálja az aktot, vagy azt nem is érzékelvén, magába száll, megszokásból mindig ugyanazon a helyen. A két tehetséges színész intenzív, a gyarlóságban is az emberit megmutató jelenléte magával ragadta a közönséget.

Vérkötelék - Bartalis Gabriella és Szabó Enikő
A komáromiak Amadeusának hosszabb utat kellett bejárnia a sikerig. Bár Czajlik József nagyon sok és sokféle színházi eszközt használt a Peter Shaffer-mű rendezése során, épp ezáltal a bőség zavarába ejtette a nézőt. A közönség az elidegenítő effektusokat éppúgy elfogadta, mint a fiatal rendező által diktált tempót. A még főiskolai tanulmányait végző művésznek pedig külön dicséretére válik, hogy ötleteiből a folyamatos hatáspergőtűz után még egy idegborzoló fináléra is futotta. A többszörös befejezés képei egymással vetekednek. Egyikben Salieri őrjöngve bár, de az ókori győztesek módjára hurcolja maga után Mozart holttestét a kottatengerben, amelybe aztán el is temeti vetélytársát. A következő pillanatban azonban Constanze és a többi szereplő elragadja tőle trófeáját, és "méltó" temetést rendeznek a komponistának, amely "ceremónia" legalább olyan hátborzongatóan gyönyörű, mint az azt megelőző jelenet. A Requiem harsogó végítéletének hangzavarát a fekete zongorát mint koporsót leszegező kalapácsütések zaja uralja. A zene vizualitássá változik, a látvány pedig muzsikálni kezd. És még mindig akad ráadás: a hátramaradottak dögevő madarakként marakodnak a koporsó-zongorán, a feleség pedig az elhunytat dicsérő üres közhelyek zajában kezdi kiárusítani Mozart kottáit.

Az udvart közhelyes gerinctelenség jellemzi: a birkanyájként irányítható tömegből az egyéni érdekek és az érvényesülési vágy faragott veszélyes intrikusokat. Ám még őket is manipulálják: adott pillanatban a bonyolult térnek egy, a nézők felé nyíló, központi fala felvonóhídként leereszkedik, ekképpen miniatűr bábszínházat hozva létre. Pokolvörös belsejében tehetetlen marionettfiguraként rángatóznak az alattvalók - a fölöttük álló, szórakozott császár szeszélyes gesztusainak függvényében.

Mozart alakjának extravaganciáját Ollé Erik a muzsikus zseni magabiztosságából építette föl, ennek fokozatos elvesztése a figura éréséhez, komolyodásához vezet, noha az udvar értékrendje iránt érzett megvetése, lázadása változatlan marad. Salieri se nem öreg, se nem beteg, mint ahogyan azt sajnos, oly sokszor ábrázolják, tragédiáját (tisztában van "győzelme" múlandóságával) sem szenvelgi el, ráadásul éppúgy kiszolgáltatottja a keretjáték színészeinek, mint Mozart neki. A történetet eljátszó színészek ugyanis nem mindig értenek egyet Salieri változatával, sorozatosan kiszólnak a játékból, akár le is állítják azt, hogy a vélemények tisztázása után zavartalanul folytassák. Előadás előtt és a szünetben a nézőkkel együtt "pihennek", főleg a két Venticello (Benkő Géza és Lucskay Róbert f. h.) viselkedik (hír)nevének megfelelően: mindenütt ott vannak, mindent megszerveznek, egyaránt irányítják a színészeket és a helyüket kereső nézőket, akiket az előadás előtt kiosztott, nyomtatott szórólapok alapján bekiabálásra buzdítanak. Véleményüket nem rejtik véka alá: a darabban szerepükhöz híven a többi figura rovására teszik a megjegyzéseket, színészként pedig - egy fergeteges humorú jelenet során - önmaguk bírálata által kritikusaikat parodizálják.

A Kasimir és Karoline más eszközzel, például a térhasználattal vonta be a nézőket az előadás világába. Ödön von Horváth darabját a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron színház hozta el a fesztiválra. A nagyszínpadra felhúzott cirkuszsátor ponyvája alatt három, egymással találkozó kifutó húzódott, a nézőknek ezek között jutott hely. Néző és játszó személyét azonban időnként lehetetlen volt elválasztani, hiszen a színészek néha a közönség közül nézték kollégáikat, és ezáltal a "civil" nézők státusát is átértékelték. Változtak a szereplők közötti kapcsolatok is: a kikiáltók, a reklámok, a harsány látszat világában csak a pillanatnyi érdek számít. Első számú erénnyé vált az eladhatóság, amint azt a sátor belsejében kifüggesztett korabeli reklámok is tanúsították. Ebben a környezetben a fiatal címszereplő pár sorsa lerántja a leplet a minden próbát kiálló szerelmek legendájáról, az örök hűség ismeretlen fogalomnak bizonyul, a happy end helyett pedig keserű, groteszk bevonulás vet véget a darabnak. Elfogyott az előadás elején még oly harsány vidámság is, ahogyan a Kasimir-Karoline páros naivitását elvesztve, csalódva és megalázva egyre mélyebbre süllyedt a Schürzingerek és Szemes Franzok világába. A románc szépségét a törékeny viszonyok, tétjeiket egyre változtató emberi játszmák, a pillanatnyi találkozások hangulata, varázsa adja. A hét évvel ezelőtt létrehozott előadáshoz képest (Kisvárdán 1994-ben lehetett látni) mindössze néhány szerep cserélt gazdát, de lényegében semmi nem változott. Felújított mivolta ellenére ma is érvényes előadás, ráadásul az időközben beérett színészi játék mélyebbé, árnyaltabbá vált.

Emigránsok - Csernik Árpád és Balázs Áron
Hasonló jövőt jósolhatnánk az Újvidéki Színház által bemutatott Szelídítéseknek. A Criticai Lapok foglalkozott ugyan már ezzel a produkcióval, ám lehetetlen kihagyni a fesztivál krónikájából az egyik legnépszerűbb előadást. A kisvárdai bemutatkozás kivételesen jól sikerült - állítják olyanok, akik már látták a Sziveri-versek nyomán született előadást -, egymásra talált alkotó és befogadó. Elméletben mindannyian tudjuk, hogy a színház összművészet, de ezt meg is élni teljesen más dolog. Zene, szöveg és mozdulat olyan egyenrangúságáról van szó, amely elmossa a műfaji határokat mozgásművészet és szószínház között. Az előadás elemeinek egymásba olvadása magától értetődő: félbe maradt mondatokat gesztusok, mozdulatok folytatnak és fordítva, de ugyanilyen természetes, ha a zene tesz pontot az eszmei egységre. Szituációk, apró etűdök forrtak össze egységes előadássá, amelyben a hangsúly nem a történetre, hanem az érzékeket, értelmet egyaránt pezsdítő, a közönség szeme láttára megszülető, vegytiszta színházra került.

Színházi élménynek egy estére bőven elegendő lett volna az újvidéki előadás, így a temesvári Csiky Gergely Színház két színészének nehezebb dolga volt: Raymond Cousse két monodrámájával (Sonkastratégia, Gyerekszemmel) egy "jóllakott" közönség érdeklődését kellett felkelteni. Ráadásul az eredetileg szabadtérre tervezett előadásokat az esős idő miatt egy sportcsarnokban mutatták be. Ezen körülmények, és az időnként elnémuló mikroportok ellenére Demeter Andrásnak és Balázs Attilának sikerült újabb élményekkel gazdagítani a nézőket. Bár a két monodráma stílusa élesen eltér egymástól (a Sonkastratégia távolról sem olyan hálás darab, mint a Gyerekszemmel), Victor Ioan Frunză rendező a közös tematika, a halál által szerves egységbe illesztette őket. Balázs Attila pedig azt tette, amit már néhányszor láthattunk tőle: elégett a közönség szeme láttára. Ez volt az ára a lehetetlen megvalósításának: annak, hogy életet leheljen a halálba. Elfeledtette, hogy egy felnőtt színész áll a darab játékteréül szolgáló halottaskocsi mellett, szemeink csak a kisgyereket látták, aki végtelen lelkesedéssel, őszinteséggel és ártatlansággal játszotta be és körül a halál birodalmát.

Sajnos, a kassai színésznők nem tudták megismételni temesvári kollégáik bravúrját. A Cselédek és az előtte bemutatott Adam Mickiewicz-darab, az Ősök egyaránt sok nézőt késztetett távozásra, ám a beregszászi társulat esetében a rituális színházi produkció szokatlanul hosszan kitartott pillanatai meghozták a maguk gyümölcseit. Amint a néző megadta magát a lassan hömpölygő játékidőnek, és megszűnt eltartani magától az előadást, "jutalmul" egy másik dimenzió, egy másik színházi világ gyönyörű képeit, igazságait, jelenvaló intenzitását kapta. Ezzel szemben a kassai Thália Színház Cselédek előadása nem nyújtott semmi többletet a Genet-darab legegyszerűbb jelentésrétegének eljátszásánál, ráadásul a három alakítás sem volt hiteles, a hangerő fokozásával jelezni kívánt feszültség és a hangütés néhol hamis és zavaró. Jobb produkciót hozott a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház társulata, ám Páskándi Vendégség című előadásának is megvoltak a maga problémái. A tézisdrámából a vágások során megmaradt, bemutatott szövegtest központjába az árulás problematikája került. Ennek életre keltéséhez azonban hiányoztak a megfelelő erejű színészi alakítások, a szereplők személyes motivációit inkább a történetből következtethettük ki, holott ezt a színpadon kellett volna látnunk. Magával ragadó színészi jelenlét híján pedig a közönségnek bevezényelt középiskolások is csak a színésznő félmeztelenségére reagálhattak... A nagyváradi társulat által bemutatott Zárt ajtó mögött hasonló gondokkal küszködött, a J. Graham Reid műve nyomán készített produkciót a humor mentette meg. Az előadás egészét nézve, a realista színjátszáshoz túl sok, a paródiához pedig kevés volt a játék és a gesztusok szintjén jelen levő túlzás. Önmagában azonban néhány jelenet megállta a helyét, noha a román stílusú színjátszásból átvett, a groteszk felé hajló, látványosabb megoldások időnként ripacskodásba billentek át.

Hair | Fotó: Darvainé Gyöngyi
Ha a Hairt az újvidéki társulat a háborút elfelejteni igyekvő, azon magukat már túltevő fiatalok vallomásaként értelmezte, akkor a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház alkotói a Macbethben az ellenpólust jelenítették meg. Szloboda Tibor víziója vérfagyasztó: a néző az őt fogadó kép vadságától igézetten, mellbe vágva, meg-megállva közelít a játéktér felé. Hatalmas, U alakú asztalhoz, pokolbéli utolsó vacsorához viszik lábai - tivornyához az alkotók meghatározása szerint. A széles asztalok túlsó oldalán súlyos sebekből vérző alakok rángatóznak groteszk görcsben. A játéktér feletti köteleken harciasra festett arcú alakok lengenek vadul, vészjósló vijjogással. A darab boszorkányai ők, és mert életnek nyoma sincs, a halál és halál korlátlan urai. Manipulálnak mindenkit, érintésüktől elevenednek meg, vagy dermednek mozdulatlanná a szereplők, ők pedig, köszönik szépen, kitűnően szórakoznak. Kecses mozdulatokkal, figyelemre méltó mozgástechnikával lendülnek lehetetlen pózokba, hogy asztal szélén vagy kötélen fejjel lefelé lógva folytassák mondókájukat. A többi szereplő viszont mintha élőhalottak pokolbéli, véget nem érő színjátékát játszaná, itt nincs feloldozás, ez az iszonyat időtlen, kezdet és vég nélküli. Az asztal szabad végén csonka végtaggal ékített díszletelem zárja le a játékteret. Ez előtt a vér(es)fürdőre emlékeztető fal előtt egy fölakasztott báb lóg, amely az élőhalottakkal egyenrangú játékszere a boszorkányoknak. Macbeth története csak alkalom e kétségbeesett sikolyra, amely a háború borzalmainak eleven mementója. Az előadás néma tanúságtétel: ennyi marad egy műalkotásból a pusztítás után. Más értelmezésnek, mélyebb rétegeknek, az indulatokon kívül más emberi motivációnak helye nincs ebben a kegyetlenül gyönyörű világban. "Reményüket vesztett ifjú alkotók generációs üvöltése lesz ez az előadás" - nyilatkozta a Macbethet alakító Péter Ferenc a műsorfüzetben. És lőn...

Egy másfajta, önmagával szembeni kegyetlen következetesség árán teremtett szépséget immár másodszor a beregszászi társulat, Vidnyánszky Attila vezetésével. A Verebes Ernő írta Sardafass, a hímboszorkány szintén elemzés tárgyát képezte már a Criticai Lapokban. Kisvárdán mindössze annyi történt, hogy a Művészetek Háza melletti parknak egy nappal jelentéktelen, pár négyzetméternyi része mesebeli rengeteggé, mocsárrá vált egy estére, ahol nagykabátban didergő nézők és félmeztelenül egymásra hideg vizet fröcskölő színészek egyaránt megfeledkeztek a hidegről egy szentivánéji varázslat erejéig, amelynek ezúttal nem egy tündérerdő, hanem egy láp volt a helyszíne.

A Színésznőkben lényegesen kevesebb előadáselemet kellett volna összekovácsolni egy produkcióvá. A marosvásárhelyi színésznők számára elővett Josep M. Benet i Jornet-darab már önmagában is problémás (közhelyekkel teli, banális történet - ez lenne a közönségsiker titka? - ömlengésszerű monológokkal teletűzdelve). Az indokolatlanul hatalmas díszlet (különösen a fináléban megjelenő robusztus hajó és vitorlák) csak tovább rontotta a helyzetet. A szerző szándéka szerint a három idősebb színésznő alakját (a közös múlton túl) a fiatal színésztanonc lány figurája kapcsolja össze. Az előadásban éppen ez nem valósult meg, és a viszonyteremtés hiánya végképp halálra ítélte a produkciót.

A kommunikációról szólt a Kolozsvárott megrendezett Mizantróp is. Moličre figurája (Bogdán Zsolt megformálásában) nem ismer megalkuvást, sem a vélemények, sem az emberi kapcsolatok szintjén. A gyarló tulajdonságok kíméletlen bírálatának hevében megfeledkezik önnön hibáiról; miközben kedvesétől feltétlen odaadást követel, nem veszi észre Celimčne szerelmének jeleit, amelyeket úgy keres. Nem véletlen, hogy a nő "udvartartásának" egyik tagja, a Baszk, vörös törülközőt lengetve, matador módjára ingerli. A névtelen Baszk az első pillanattól kezdve otthonosan érzi magát hősünk lakásán: mosdani indul, majd a fogmosást szakítja félbe, később borotválkozás közben jelenti be az érkező vendéget. Viselkedése cseppet sem szolgai, egyenrangú tagja a társaságnak, ám amikor kényelmesen elkészült, teljes torreádori pompába öltözött alakja nem sok jót ígér a vesztébe vonuló Alceste-nek. A hős valóban elvakult bikaként viselkedik, egyenesen ront a célnak, jelleme minden rugalmasságot nélkülöz. A képmutatás világában nem tud boldogulni: egyrészt nem bízik szerelmében, másrészt képtelen alkalmazkodni, kitérni a provokációk elől. Valóban csak az aréna marad számára, a cirkusz, amelyet a hiú Oronte rendez köré. A meg nem alkuvás tragédiája ez, miközben hősünkben semmi hősies nincs. Nem jelleme miatt érzünk együtt vele, hanem mert gyarlósága ellenére még ki meri jelenteni azokat az igazságokat, amelyekről már tudjuk, hogy semmi értelme kimondani őket, még ha valóban igazak is.

Mindenki másképp cselekszik tehát, saját belátása szerint, más-más módon rendez, játszik, táncol, szaval vagy ír. De mindenekfölött: mindenki másképp csinál színházat. Varietas delectat.

Valádi István

 

NKA csak logo egyszines

1