Az utóbbi idõben régiónk magyar nyelvû színjátszását néhány olyan huszonéves alkotó neve is fémjelzi, akik egyformán kiválóak színésznek és önálló szemléletû elõadások megteremtõjének. Életkoruk egyáltalán nem jelent éretlenséget, hiszen már kamaszként színházi nyelven fogalmazták meg véleményüket a világról, igazi mûhelymunkára képesek, munkatársaik feltétlenül megbíznak bennük, s lévén nagyon fiatalok, merészebben, komolyabban, azaz "igazabbul" játszanak.

A kolozsvári Keresztes Attila eddig klasszikusok nyomán született, különleges látásmódú produkcióival (Képzelt beteg, A fátyol titkai, Három nővér, Romeo és Júlia) vált ismertté. A Mizantróp Oronte-ját játszotta az idei kisvárdai fesztiválon, ahol nemzedéktársai közül ezúttal azok aratták le a rendezői babérokat, akiket korábban itt színjátszóként ismertünk meg. A felvidéki Czajlik Józsefet - rendező szakos a pozsonyi főiskolán - mint Fülöp herceget láthattuk a kassai Yvonne-ban; míg a vajdasági Szloboda Tiborra a Sztárcsinálók című újvidéki vizsgaelőadás főszerepében figyeltünk fel először. Mindketten ezen a nyáron töltötték be huszonhatodik életévüket. Czajlik József talentuma

Czajlik a közönséget általában közvetlenül vonja be a játékba. A debreceni Idegen Nyelvű Diákszínházak Fesztiváljáról szóló beszámolóból (l. a Criticai Lapok 3-4. számát!) érzékletes képet kapunk a pozsonyi főiskolán általa rendezett Osztrovszkij-előadás, a Hozomány nélküli menyasszony hatásáról, így például arról, amikor szünet után a rendező egy gyilkolásra alkalmas kelléket kért a nézőktől. A Pécsi Országos Színházi Találkozón nyitott bicska került elő, ami megkétszerezte a feszültséget. Az izgalmat egyfelől növelte a jelenetsor pontosan előkészített hatásmechanizmusa, másfelől a valóságos veszély keltette aggodalom a játszótársakért.

Amadeus - A két Venticello: Lucskay Róbert és Benkő Géza | Fotó: Dömötör Ede

Az Amadeusban már akkor elkezdődik a közös játék, amikor a színházlátogató az előcsarnokba érve megpillantja a jelmezes szereplőket és megkapja saját "szerepét", hogy egy adott jelre együtt kiáltsa a többiekkel: "Salieri!" - "Gyilkos!". Így csatlakozik a néző a "közvélemény karához", no meg az öngerjesztéshez. Megjegyzem, a férfiak osztották a nevet, s a nőkre a durván megpecsételő jelzőt. Az ironikusan posztmodern játékhoz ugyanis hozzátartozik a nemi szerepek átértékelése is, lévén hogy az emancipálódás közepette felerősödött a férfiak animája, ezzel szemben a nők jóval keményebbek lettek.

Manapság tehát a színháztörténeti konvenciók ellenkezője érvényesül, ahogy ezt a POSZT számos előadásán láthattuk. Ám miközben néha vitatható, hogy mondjuk miért is játssza egy nőies nő a férjéért önmagát feláldozó asszony özvegyét (l. a budapesti főiskolások Alkésztiszét!), az fel sem merül, hogy Czajliknál miért alakítják az összes szerepet lányok. Igaz, nem csupán a rendezői elképzelés megalapozott a pozsonyi előadásban, hanem a szlovák színészhallgatók, is sokoldalúbbak - miként ez más előadásokból is kitűnt. (A két ország színészképzésének különbözőségét taglalni azonban nem ennek az írásnak a feladata.)

Az Osztrovszkijt "adaptáló" Czajlik József bohóciróniája tehát eszünkbe juttathatja ugyan az elnőiesedett férfijogú társadalom fonákságait, de a játék és a játszók fegyelme, komolysága következtében a legérzékibb szerelmi jelenet is elkerüli a félreérthetőséget. Az eredetinél sokkal feszesebbre húzott alapanyag szereplői között két "valódi" nő akad. Azonban (hála Alevá Agrikolová jelmezének is) Monika Hilmerová Larisszája sem csak légies, szinte angyali küllemű gyereklány, hanem bábszerű áldozat, aki mindenkinek kiszolgáltatott, beleértve erős (leány)kereskedelmi érzékkel rendelkező, rókalelkű mamáját, Molnár Xénia kiváló alakításában. Az udvarlók, azaz Petra Lángová (Knurov) és Kristína Turjanová (Vozsevatov) főképpen a kanmuri jelenetében "hím"-esek, a szívtipró Szergej viszont végig igazi macho! Lucia Gazinová nem csupán úgy jár-kel, iszik és udvarol, mintha fiú volna, hanem átformálódik férfivá. Varga Anikó pedig szívszorítóan mutatja meg Karandisev egész lelkivilágát: a szegény, gátlásos, beilleszkedni vágyó, nevetséges embert - briliáns alakítás.

Czajlik József láthatóan a legjobbat hozza ki játszótársaiból. Ráadásul úgy színészcentrikus rendező, hogy csapatban gondolkodik, s minden előadása világnézet és életérzés különleges ötvözete.

Az idei kisvárdai fesztivál nagydíjas produkciója - esztétikai értékei mellett - őszintesége miatt volt lenyűgöző. Az Amadeus rendezője tisztában van saját képességeivel, azok előnyeivel, de korlátaival is. Ennek tudatában képmutatás nélkül mutat képet az istenáldotta tehetséggel sújtott művész szükségszerű konfliktusáról az alakoskodók világában. A komáromi műhely alkotói, miközben a színház mellett tesznek hitet, egyfajta "Zseni-szimfóniát" komponáltak, amelynek főtémája a címszereplőé.

Amadeust - neve is mutatja - szereti a Mindenható, ám kétségtelenül "Isten nagyon megpróbálja, akit szeret". És bár a túlérzékeny zeneszerző Ollé Erik megszemélyesítésében tudja, örökérvényű műveket hoz létre, mégis nagyon nehéz elviselnie, hogy kisszerű környezete ezért - puszta irigységből, közönyből vagy ellenszenvből - emberfeletti szenvedésekkel (nélkülözés, kitaszítottság, szeretetlenség stb.) sújtja. A géniusz mint közösségi ember tényleg kibírhatatlan, ám nem tud változtatni önmagán: elviselhetetlensége szintén eleve elrendelt, küldetésében a féktelenség viszi előre. Egyik oldalon tehát az isteni adomány túlságosan hamar biztosít önállóságot azon a területen, ahonnan a fenomén kiválik, másfelől soha nem engedi felnőni, vagyis a mindennapok síkján a kiválasztott mindig önállótlan kamasz marad. Az ifjú Mozart neveletlen viselkedésében az "udvarista komponistával" meg kompániájával szemben is az apai önkény elleni lázadás érvényesül (öntépő szeretet, gyerekes provokálás, tehetetlen indulat, bűntudat stb.).

Amadeus rendíthetetlen infantilizmusa Czajlikék felfogásában sokkal jelentésesebb, mint bármelyik általam eddig látott előadásban. A díszlet- és kosztümtervező Gadus Erika jelmezei is jól segítik a rakoncátlan zseni megjelenítését, akinek különcsége, rendetlensége sugallja a befejezetlenséget. Első protokoll látogatásán a nett udvari bábok között olyan, mint egy tépett, fehér galamb a pávákkal kibővített baromfiudvarban. Amúgy "civilben" egy mai rocksztárra hasonlít. Öltözete fehér, a parókája is, ami pont ellentéte Salieriének, vagyis már a külső feketén-fehéren megmutatja e két ember helyzetét és viszonyát: zongorázni lehet a különbséget. A kellékek szintúgy a vásott kölyök ártatlanságát sugallják. Az "alteregó" azonban nem a külső eszközök igénybevételével tárja fel elsősorban Amadeus egzaltált egyéniségét, hanem a játékával - amihez hozzátartozik a repülés, a szabadság és a gyermeki önfeledtség vágyát, továbbá a hajszoltság, a menekülés kifejezését szolgáló nagy "fuga" is.

A szimfónia akkor "zeng" a legszebben, amikor Constanze szemével nem Amadeust, "Isten kegyeltjét" láthatjuk, hanem Wolfit, a "farkaskölyköt" szeretjük. A színpadi vallomás másik főszereplője ugyanis a zseni pajtása, támasza, barátja, felesége, anyapótlékja, mindene. Megszemélyesítője a főiskolás Vincze Emőke, akinek kivételes tehetségét több éve Kisvárdán a Nem félünk a farkastól komáromi előadásának Honey-jaként, illetve az Apácák című musicalben élvezhettük. Míg Amadeus - 25 éves korától haláláig - gyermek marad, Constanze egy évtized alatt belevénül a szegénységbe és kilátástalanságba, mélyről fakadó szerelme kedvese iránt azonban mindvégig töretlen. Szeleburdi kislányként ismerjük meg, aki máris igazi társ, még az éretlen kamaszokra jellemzően obszcén szerelmi játékokban is. (Amúgy a macska-egér évődés a néző eszébe juttathatja Vincze Emőke vizsgáját Weingarten Nyár című darabjának Czajlik rendezte előadásában.) S bár a gyerekasszony idő előtt felnőni kényszerül - beleértve az önfeláldozást -, minden helyzetben tiszta marad, rideg megvetése pedig még Mozart irigyelt zsenialitásánál is nagyobb pofon Salierinek. Constanze bája ugyan hamar megkopik, kiábrándult, keserű és öreg lesz, de a kínzások és kínlódások ellenére mindig győzedelmeskedik az összetartozás.

Ebben a történetben a Mokos Attila játszotta Salieri nem egyedül áll szemben Amadeusszal, illetve a Mozart-párral, vele együtt a társulat megidézi a többi felelőst is, akik vádolhatók a zseni evilági sorsának tragédiájáért. A legfőbb rivális megszemélyesítése azonban mégis reá hárul, a végső pillanatokban a színész "abba is akarja hagyni a hálátlan feladatot", ám kollégái nem hagyják. Végig kell játszania az ítéletvégrehajtói szerepet: kottáiba temetnie a halálba kergetett kiválasztottat, és örömtáncot járni a tetemén, csak hogy végül Salieri nevében feloldozhassa a középszert.

A pitiáner bábemberek kegyelemre szorulnak, még akkor is, ha a pletykákat pokoli szellők gerjesztik (lásd a két Venticellót Lucskay Róbert és Benkő Géza érdekes játékában), meg ha a szolgaállapothoz hozzátartozik is a helyezkedés és egymás letaposása, s ha az uralkodó maga is szórakozott, üresfejű nipp, akihez jól illik "a fanfár és görögtűz". "Na de, mit lehet tenni?!" - hogy a Fabó Tibor által szellemesen játszott II. József állítólagos szavajárását idézzem. Igaz, a bábszínház felett álló hatalmasság időnként nekünk tetszően rángatja udvari marionettfiguráinak zsinórját... Na és aztán?!

Mozart kora és a különböző nézőpontok helyszíne: a kis barokk teátrum ragyogó ötlet a kétszintes, semleges díszletben. Néha zenélődoboz, máskor órajátékra emlékeztet, Lauretta áriája (!) alatt Salieri képzelgésének ad teret Caterina Cavalieri és Mozart szexorgiájáról, esetleg színpadi előadás vagy császári parancs kihirdetésének színhelye. Játék. Mint a belopott Puccini - hadd örüljenek a sznobok - meg az összegyűjtött kritikusi közhelyek, vagy a szójátékok.

Fekete humorú bohózat, mint amikor Mozart zongorába zárt koporsóján hajdani gáncsolói marakodnak. Mert a sors fintora, hogy a halál életet adhat. A művészet tárgyiasul és árucikké válik. S közben az egész csak játék... Szloboda Tibor boszorkánykonyhája

A határon túli magyar színházakért oly sokat tett Teplánszky Kati nagyon szerette a színész Szloboda Tibort. Most bizonyára örülne, hogy a tehetséges fiatal alkotó ezúttal újszerű rendezéséért éppen az ő emlékére alapított díjat nyerte el, társulatával együtt.

Macbeth - Budanov Márta, Molnár Zoltán és Szloboda Tibor

Három éve, nem sokkal kisvárdai feltűnése után, Szloboda jelentős sikert aratott a Tanyaszínházzal színre vitt üde Szentivánéji álom-játékával is. Akkor a vajdaságiak a kvázibéke megkötése után még bizakodtak, az idén májusban bemutatott Shakespeare-rendezés azonban már halvány reményt sem enged. "Minek a jog, ha elég a kötél" - ez a szabadkai Kosztolányi Színház véresen aktuális Macbeth-előadásának a mottója. Akasztott ember házában ugyan nem ildomos kötélről beszélni, de csak a kívülállóknak, az érintettek artaud-i értelemben is fel kell tárják a bomlás okait.

Ez a produkció olyan generáció életérzését közvetíti, amely gyermekkorában a nyugati civilizáció áldásait élvezte, hogy azután kamasz- s ifjúkorára ártatlanul szenvedje végig a legvadabb háborúskodás, az érthetetlen és értelmetlen vérengzés büntetését. Túlságosan hamar érett felnőtté, nem csoda, ha játékstílusa is jóval durvább, erőszakosabb, tobzódóbb, mint a régióbeli kortársaké. Péter Ferenc, aki a címszerepet alakítja, önmagukat "a rothadás nemzedékének" nevezi. Nem véletlenül.

Ezúttal is olyan tivornyára várnak minket, amilyenre a kormányzó kőszobra invitálta Don Juant. Oszlásnak indult hullák kelnek életre, áldozatai egy Macbeth nevű gyilkosnak, akinek szöget ütött a fejébe az abszolút hatalom bármi áron való megszerzése. A "vendéglátók" nem regélnek történetet egy hajdani királyról, de nem is aktuálpolitikusak. Helyette a mindenkori diktátorok lelkét kínálják fel. És Macbethék vacsoráján - ahol, hogy egy másik darabot idézzek: nem ők esznek, hanem őket eszik - a díszlet- és jelmeztervező rendező "boszorkány" intencióinak megfelelően, a közönség ül az asztal másik oldalán.

Miközben elhelyezkedünk, a Sátán asszisztensei előkészítik a rituálét. Szloboda jeleket rajzol a padlóra, Budanov Márta segíti a kötélen himbálózó Molnár Zoltánt. Ők az előadás igazi főszereplői. (Megjegyzem, igen jók is - főként Budanov, akinek sokoldalúsága ugyanannyira kiemelendő, mint erős színpadi jelenléte). A ridegen kegyetlen, a nőstény kaméleon meg az állandóan vigyorgó katona felelős mindenért.

A boszorkánykonyhán egyelőre mozdulatlanok a hullák a hokedliken, de csak amíg a pokolbéli fajzatok fel nem keltik őrjöngő tébolyukat. Mindent és mindenkit a boszorkányok aktivizálnak: az ő hangjukon szólal meg és általuk mozog a felakasztott Duncan-báb, akinek a véréből majd e bestiák erőt meríthetnek. S noha az olykor Vörösmarty ördögfiókáit idéző manók bárhol, bármikor, bárkivé átváltozhatnak, akár saját kezűleg gyilkolnak is, az ördögi játék legfőbb eszköze a hipnózis. Főként a hajas baba Lady Macbethet (Körmöci Petronella) delejezik meg alvilági gonoszsággal, csak hogy "jóságra hajlamos" urát ne hagyja nyugodni, vonja meg tőle a szexet, biztassa, pofozza, vagyis minden eszközzel a pokoli terv kivitelezésére késztesse. S mihelyt a bajkeverő pokolbéli fajzatok a jól bevált recept szerint végeztek Macbethékkel, máris újabb áldozat után néznek: figyelmük Macduffre (Káló Béla) irányul. Mert a sornak úgy tűnik, sohasem lesz vége...

A produkcióban - hála Katkó Ferenc rokonszenves alakításának, szemrehányó tekintetének - Banquo elveszejtése még nagyobb nyomatékot kap, a boszorkányok praktikáinak ugyanis a barátság lehetne az egyedüli ellenszere. Ám az önmagából kifordult, hatalmi tébolyban égő Macbeth nem "csupán" jótevőt, bajtársat, gyerekeket mészárol le, hanem a legjobb barátját is megöleti. Egyetlen igaz pajtását, bizalmasát! S mit kap ezért cserébe? Magányt, szeretetlenséget, ellenségeket, rettegést. A hatalom mindig életveszélyes. A durván militáns környezetben a barbár katonának látszó Péter Ferenc gyakran bensőséges lírával fedi fel azt a folyamatot, ahogy egy ambiciózus fiatalember a pokoli sugallat nyomán kivetkőzik önmagából és magányos fenevaddá válik. Szép alakítás ez egy merész, mostanság különösen aktuális igazságokat demonstráló előadásban.

A másfél órás Macbeth kétségkívül nem hagyományos feldolgozás. Nem csupán a hossza, a tér, a szerepösszevonások (például Ross, a Százados egyaránt Mess Attila), vagy a boszorkányok túlsúlya, sokféle megjelenési formája, fölényes akrobatabravúrjai miatt. E boszorkánykonyha szertartásának nem a horror, a rémálom vagy az elborzasztás külsőséges megjelenítése a lényege, legyen az bármennyire is bizarr. Legfőbb értéke a látásmódja, az a mély keserűség, amellyel a hatalmi mániából fakadó, emberellenes bűntettek örökös feltámadását, a tehetetlenséget és az elembertelenedést boncolja, amit a történelmi körforgás állandó, kivédhetetlen veszélyének, mindenkori tragédiájának ítél.

Darvay Nagy Adrienne