Mikor Kolozsvárott megbeszéltük a másnap délelõtti találkozót, Csíky András éppen lejött a színpadról, ahol Lõrinc barátot alakította egykori tanítványának, jelenlegi tanársegédjének, Keresztes Attilának Romeo és Júlia-rendezésében. Még nem tudta, hogy két hét múlva Budapesten lesz, ahol - a szatmári Czintos Józseffel és a komáromi Dráfi Mátyással együtt - a határon túli mûvészek közül elsõként veheti át a Jászai-díjat.
1930 nyarán, a szűz jegyében született Székelyudvarhelyen, és 1953-ban végezte el a kolozsvári művészeti főiskolát abban az osztályban, amely a tanulmányok befejezése után is együtt maradt, a majdnem kamasz művészek ugyanis képesek voltak meggyőzni a bukaresti minisztérium illetékeseit arról, hogy belőlük jó magyar tagozat létesülhet Nagybányán. Az új társulatnál, amelyet 1956-ban mint önálló magyar színházat átköltöztettek Szatmárra, Csíky András a legszebb szerepeket játszotta el: Hamlettől Ruy Blas-ig, a Háború és béke Bolkonszkij hercegétől Osborne Dühöngő ifjúságának Jimmy Porteréig, a Tartuffe-től Thomas Becketig, a modernektől a klasszikusokig. A filmvászonról szintén ismertté vált, ugyanis az 1965-ös cannes-i filmfesztiválon díjazott, Liviu Ciulei rendezte Akasztottak erdeje egyik emlékezetes alakítása fűződik a nevéhez.
Harag távozásától, 1960-tól 1968-ig, a román tagozat létesítéséig igazgató is volt, 1977-ben azonban átszerződött Kolozsvárra, ahol - akárcsak pályája kezdetén - Harag György egyik legközvetlenebb munkatársa lett. Együttműködésük kiemelkedő eredményei közé tartozik Sütő András Káin és Ábeljének Káinja csakúgy, mint Gorkij Éjjeli menedékhelyének Bárója.
Csíky András Tompa Gábor rendezéseiben szintén fontos feladatokat kap: az egyik felejthetetlen alakítása - többek között - Kao Hszing Csien A buszmegálló című darabjának Ma üzletvezetője, vagy a román és a nemzetközi kritika legteljesebb elismerését kivívó Inas Camus A félreértés című abszurdjában, amelynek a sikerét Bécsben ismételhette meg. De ő volt Jacques az Ahogy tetszikben, Pandarus a Troilus és Cressidában, s még hosszan folytatható a sor. A Kolozsvári Magyar Színház örökös tagja tanárként adja tovább szakmai tapasztalatait a Babes-Bolyai Egyetem színészhallgatóinak. Sokat tudhatunk Csíky András pályafutásáról, de azt még nem mesélte el, hogy miért választotta éppen ezt a hivatást.
|
De mit keresett egy udvarhelyi kamasz akkor Budapesten?
A nevelőapám katona volt, s édesanyámmal reménykedtünk, hogy ott találkozhatunk vele, mert nyugat felé vonultak, ám ebből végül nem lett semmi, és mi anyámmal Budapesten rekedtünk. Otthonról 1944. szeptember 8-án indultunk el. Nem sokkal azelőtt zajlottak le az augusztus 23-i események (Románia kiugrása), s aki akart és tudott, menekült az oroszok elől. Végre 1945 májusában visszatértünk Udvarhelyre. Boldog voltam a nagy kaland után, ép bőrrel, kicsit érettebben, mint a kortársaim, csupa élménnyel, tapasztalattal fölszerelve érkeztem haza. Megszűnt ugyan a református kollégium, ám helyette mindnyájan, a régi katolikus Dávid Ferenc iskola növendékeivel együtt egy ún. koedukációs elméleti líceumba kerültünk. Izgalmas időszak következett, telve reményekkel, hiszen befejeződött a háború és kezdődött egy új élet. Mindez persze nem politikailag értendő, hanem egyszerűen vége lett a rémségeknek, az emberek pedig nekikezdték begyógyítani a sebeket, felépíteni, ami romba dőlt, vagyis tavaszi hangulat uralkodott.
Sajnos, én az ostrom alatt beszereztem egy csúnya betegséget, ami miatt veszítettem egy évet az iskolából, de "cserébe" fél évig gyógyultam a Hargitán, ami csodálatos élmény volt, hiszen egy akkor megközelíthetetlen menedékházban néha hetekig egyedül lehettem. Aztán felépültem, minden rendbe jött, s pótoltam a tanulnivalókat. Tizenegy osztályos volt akkor az oktatás, és vészesen közeledett az érettségi, én viszont nem tudtam eldönteni, mi akarok lenni, csak azt, hogy mi nem. S akkor jött a nagy tehetségkutató akció, amelynek során több száz magyar ajkú gyereket felkerestek, és arra buzdítottak, menjen művészeti iskolába. Teljesen véletlenül keveredtem közéjük, ugyanis egy későbbi kolléganőmmel, akkori utcabeli pajtásommal fürödni készültem, ám ő felvételizni indult. Útba esett, így elkísértem. Rengeteg gyereket láttam: szavaltak meg különféle gyakorlatokat végeztek. S miközben csodálkozva ácsorogtam közöttük, hozzám lépett a zsűri egyik tagja, aki a későbbiekben meghatározó hatással volt az egész életemre: a szintén udvarhelyi születésű rendező, Tompa Miklós megszólított, hogy kit keresek, én meg mondtam, várom a barátnőmet. Kérdezte, tudok-e verset, mondtam, hogy tudok. Tompa mellett ott volt Szentimrei Jenő, aki aztán nagyszerű tanárom lett, valóban egyetemi szintű elméleti oktató, ragyogó elme. Az improvizációs gyakorlatból ugyan nekem nem adtak, de szavaltam, ők meg figyelmeztettek, hogy ha kapok egy papírt, akkor menjek Kolozsvárra felvételizni. Megjött az értesítés, én meg közöltem anyámékkal, hogy megpróbálnám. Ösztönösen döntöttem így, ködös, furcsa elhatározás volt ez, mintha nem is az enyém lett volna. Hallottam a szüleimet beszélgetni: anyám aggódott, apám nyugtatta.
Az édesanyjának mi volt a foglalkozása?
Az édesanyám csodálatos asszony volt, gyönyörű! Hatgyermekes családból származott, csak négy középiskolát végezhetett el, aztán szomorú szívvel abbahagyta, hiszen mesterséget kellett tanulnia, mert nagyon szegények voltak. Varrónő lett, de egész életén keresztül, autodidakta módon olyan rendkívüli műveltségre, olvasottságra tett szert, amelyben én máig nem tudtam utolérni. Ebből kifolyólag mulatságos dolgok is kerekedtek, hiszen gyerekként mindazt igyekeztem én is elolvasni, amit otthon találtam. Például tizenévesen Dosztojevszijt, és emlékszem Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című könyvére is, ami akkor jelent meg.
Az édesapám, Csíky Mihály, egy udvarhelyi fás cég üzemvezetője, hallatlanul tehetséges vasmunkás volt, aki szakmájának minden csínját-bínját értette. Emellett kiváló sportoló, úszóbajnok volt, nagyszerű fizikummal rendelkezett - bár nekem lett volna olyan! Focizott, katonaként pilóta volt, aki le is zuhant a Kárpátokban, de kutya baja nem lett. 1932-ben egy heveny agyhártyagyulladás három nap alatt elvitte. Anyám ott maradt velem, a kétéves fiával, és másodszor csak tizenegy év múltán ment férjhez, érdekes módon ugyancsak egy Csíkyhez, aki tizenhárom éves koromban lett az apám. A nevelőapámat tudniillik Csíky Józsefnek hívták, s tisztviselő volt. A káderesek egy időben nyomozgattak is "e sötét ügylet után", még a szomszédoktól is érdeklődtek a névazonosságról, ahelyett, hogy engem kérdeztek volna. Édesapámra sajnos egyáltalán nem emlékszem, csak néhány fénykép, tárgy maradt utána, amit máig őrzök, a nevelőapám viszont magas kort ért meg, 84 évesen halt meg. Végtelenül rendes ember volt. Mikor feljöttem a főiskolára, félrehívott s azt mondta: "Ide hallgass, itt van az irodám telefonszáma, ha bármikor, bármilyen segítségre van szükséged, telefonálj!" A cédulát betettem a zsebembe, és négy évig hordoztam magammal. Soha nem hívtam fel, mert bármibe keveredtem, mindig ki tudtam rántani magam, de az a tudat, hogy van, akihez fordulhatok, igazi biztonságot és erkölcsi erőt adott. Ezért máig hálás vagyok neki.
A középiskola adott-e valamiféle impulzust ehhez a pályaválasztáshoz?
Udvarhelyen az iskolának volt kórusa, mi csináltuk, önkéntesen, hisz három kiváló zenész volt közöttünk. Szavaltunk is. Egy kedves rajztanárunk meg színházbolond volt, s ekképp iskolai színi előadásokat rendezett. Például egy szovjet partizándarabot, amiben én a fiamat búcsúztattam, aki a frontra ment. Mikor a produkció után hazatértem, anyám sírva fogadott, mert neki "mástól kellett megtudnia", hogy szerepeltem, s hogy azért vittem el apám katonakabátját. A szüleimmel szemben örökre szemérmes maradtam.
Tehát, minden aggodalom ellenére, elutazott felvételizni.
Kolozsvárott irtó romantikus körülmények közé kerültem. Rengetegen összegyűltünk, tornatermekben laktunk és vizsgáztunk. Voltak ugyan nagymenők is közöttünk, de általában katonai köpenyegből átalakított holmikban, sínadrágban, oldalzsákokkal fölszerelkezve, szerényen jelentünk meg. Azután megtudtuk a végeredményt: felvettek. De mi lesz a középiskolával? Mondták, hogy nagyon jó évfolyam ígérkezik, tehát ne várjak még egy évet, s miután a kihalászott tehetségek között nem én voltam az egyetlen, akinek nem volt érettségije, sőt néhánynak több éve is hiányzott a gimnáziumból, indítottak egy esti iskolát. Ennél fogva nekem kétszer annyi osztálytársam van, mint másnak, akik között több ragyogó képességű ember található: fizikusok, kutatók, zenészek. Az estin eltöltött utolsó év pedig egyáltalán nem volt megterhelő, hiszen sokkal színvonaltalanabb volt annál a középiskolánál, ahová addig jártam. 4,6-tal érettségiztem úgy, hogy csak épp átnéztem az anyagot.
A nagybányai-szatmári színház megalapítása és indulása legendává vált.
Hát az különálló, csodálatos fejezete az életemnek! A novemberi Harag György Emléknapok kapcsán vetődött fel, hogy azt az időszakot érdemes volna feldolgozni. Úgy érzem, hogy a háború utáni romániai színházi életnek egy különleges jelensége volt ez a ragyogó fiatal csapat, amely 1953-ban szinte üstökösként robbant be a romániai színházi élet közepébe, s minden borzas hülyeségünk ellenére több éven át szép élményekben részesültünk, illetve részesítettük a közönséget. Mi a nagy vásárhelyi korszak után, a Székely Színház neveltjeiként szólaltunk meg Haraggal az élen, s rajta kívül Szabó Jóska és Farkas Pista rendezett bennünket. Tényleg nagyszerű dolgokat csináltunk, de a működésünket nem szabadna csupán a legenda ködébe utalni, érdemes volna elemezni is.
Az alapítók tartják-e a barátságot?
Végső fokon igen, csak nagyon ritkán találkozunk. De hát hagytunk is egymásban kölcsönösen annyi nyomot, amit akartan sem lehetne kiirtani!
Harag György 1960-ban jött el Szatmárról, 1968-ig, a román tagozat felállításáig az igazgatói székben Ön volt az utódja, majd 1977-ben Kolozsvárra szerződött. Miért?
Gyönyörű szerepeket játszhattam Szatmáron, a világszínpadok legnagyobb és legszebb feladatait kaptam, de aztán a családi körülményeim is úgy alakultak, hogy váltanom kellett. Itt pedig a színháztörténet szerint "minden idők legerősebb kolozsvári társulata" játszott, Harag akkor már két éve főrendező volt, a magánéletem ugyancsak ide vonzott, sorsszerű módon tehát megint minden összejött. Ráadásul újra együtt dolgozhattam Harag Gyurival. A tőle kapott szerepek közül legszívesebben az Éjjeli menedékhely Bárójára emlékszem. Legkevésbé Káinra, amivel itt debütáltam. Ugyanis Kolozsvárt akkor a szöveg kezelését illetően számomra idegen stílus uralkodott: nehezen szoktam hozzá a nyelvi közvetlenséghez a színpadon, vagyis Haragnak ahhoz az egyébként nagyon okos felismeréséhez, hogy a szöveg csak egyike a színházi kifejezés eszköztárának. Szerintem a leszúrt lábú színjátszás hagyományát nálunk az erős várat jelentő nyelv, az identitásmegőrzés békés fegyverének védelme erősítette. Idő kellett nekem, hogy elfogadjam: kétségtelenül a szöveg nagyon fontos, de azon kívül valóban van még néhány eszköz, amelyeknek az összességéből jön létre a színpadi produkció.
Pályafutása során mindenféle stílusban játszott, mindegyik színházi nyelvet kiválóan beszélte és beszéli. Mindig alkalmazkodott hozzájuk vagy legalábbis elfogadta őket...
Nézze, anélkül ezen a pályán meghalunk. Persze 26 évesen is meg lehet öregedni, és 80 évesen is nyitott maradhat az ember. Egy adott pillanatban ugyan én is azt mondtam, hogy ezt a Beckettet én már nem érem fel, nem értem és nem is érdekel, meghaladott engem, kész! Ám ugyanakkor eszembe jutott az is, hogy egy csomóan mégiscsak zseniális pasasnak tartják, s ha én nem értem, rá kell jönnöm, mi ennek az oka. Azóta tudom, hogy megérte kutatni, mert végül rácsodálkozhattam egy olyan fantasztikus világra, látásmódra és életérzésre, ami új területet nyitott meg számomra.
Az ifjúság titka az örök kulcskeresés? Ennek a segítségével lel rá az alakítandó személyre? Egyáltalán, szeretnie kell azt a figurát, akit megszemélyesít? Ha jól emlékszem, a Prosperónál mondta, hogy nincs meg ez a szerves kapcsolat...
Nem volt meg, mert a csodálatos A viharban ugyan nagyon reméltem, hogy Shakespeare alakjából lehet valami méltót felépíteni, de nem lehetett. Mikor ugyanis rájöttem, hogy a rendező optikájához semmi közöm, erőm, energiám pedig nincs ahhoz, hogy egy másik ember alaposan kigondolt vízióján változtatni tudjak, megpróbáltam alávetni magam a színpadra állítás koncepciójának, és hát az eredmény ilyen lett... Végtelenül sajnálom, mert soha vissza nem térő, nagyszerű alkalmat mulasztottam el.
A Troilus és Cressida rokonszenvesnek egyáltalán nem nevezhető Pandarusának megformálása viszont láthatóan nem jelentett gondot.
Egyáltalán. Az teljesen más produkció volt: egy vaslogikával felépített színpadi előadás.
Mennyi volt benne a színész, a rendező érdeme, illetve az együttműködés eredménye?
|
Valaha adott vissza szerepet?
Soha, de nem is kaptam soha olyat, amit vissza kellett volna utasítani. Persze, voltak foghúzós idők, amikor kétféle kötelezettségnek is meg kellett felelni: egyfelől, a propagandadarabokat muszáj volt színre vinni, mert különben nem játszhattunk mást sem, másfelől azokban a lehetetlen darabokban olyan helyzetet kellett találni, amellyel legalább a szakma becsületét meg tudtuk menteni. Ezért is kellett a szerepeket nagyon jó színészekre osztani. Paul Everacnak, Ceauşescuék kegyeltjének én így lettem a "sztárja", ezt valamelyik előszavában le is írta, mert állítólag úgy, mint Szatmáron, sose játszották a darabját. Az egyik színművében ugyanis csak a 9. képben leltünk rá egy olyan szituációra, amelynek a nyomán feledtetni lehetett az egész szörnyűséget, mert a nézők csak e pillanat emberségére emlékeztek. Így vált fogalommá nálunk a "9. kép". Ezeket a pocsék helyzeteket a száznegyvenes pulzusok mentették meg, a szenvedély, hogy találjunk egy-két legalább részigazságot tartalmazó nyomot, amivel megbocsáthatóvá tehetjük a kényszert.
Mi jut eszébe arról, hogy "hétkor"?
A cirkuszi ló. De kezdjük a humoros oldalával: a reggel hét számomra nem létezik, mert alszom, lévén éjjel kettőkor feküdtem le. Viszont ha este hétkor előadásom van, akkor az egész nap a hét órának van alávetve. Kezdve, hogy mit reggelizik az ember, mit ebédel, s mennyi idő maradt a délutáni szusszanásra. Aztán vagy sikeresen, vagy kevésbé sikeresen, de lemegy az aznapi előadás, s végre jöhet a nagy kilazítás, az a nagyszerű állapot, amibe minden belefér: beleértve a készülődést a következő feladatra, meg a passziókat, például a minimum három könyvből való ide-oda olvasást. Végül valahogy az ember elalszik, s másnap kezdődik minden elölről.
És mi az, ami mégiscsak hiányzik a színész életéből?
A diákévek az iskolai közszerepléseken kívül teli voltak nagyszerű élményekkel, természetjárással. S a tavaszi idők, ezért nevezem így a háború utáni feltámadás éveit is, a pezsgés mindig rengeteg erőt adott nekem. S ha valamit igazán nehezményezek ezen a pályán, az a nyári szabadság rövidsége. Épp hogy némi regenerálódásra elég, de a nagy Természet-anyától, a Hargitától, a szűkebb pátriámtól elszakadtam. Télen sem engedhetem meg magamnak, hogy síeljek. Ilyen szempontból nagy veszteség, hogy villanyfényben éltem le az életemet...
De reflektorfényben éli.
Néha.
De megérte, nem?
Hát, nem tudom eldönteni. Ha még egyszer születnék, egyáltalán nem biztos, hogy ugyanígy választanék. Azért vagyok bizonytalan benne, mert a családi életemet viszont a "hétkor" igencsak megkeserítette. Hiszen mindig az a fontosabb: kegyetlenül, kíméletlenül, tekintet nélkül a másikra.
Színésznek lenni tehát önző állapot?
Abszolút. Kényszerűen.
S ha arra a "hétkor"-ra gondol, amiről az Ahogy tetszik Jacques-ja vall a "Színház az egész világ..." kezdetű monológban?
Hát az is szó szerint úgy van. Sajnos. S ha valaki már eljátszotta ezt a szerepet, és tapasztalja a végkövetkeztetést jelentő eszmefuttatást, érdekes módon, kellő humorral kezeli a megváltoztathatatlant is.
De azért furcsa, ahogy a dolgok összesűrűsödnek. Épp próbára megyek, mert felújítjuk A játszma végét. Az elmúlt hetekben kilóra hallgathattuk Márai Sándor önéletrajzi írásait, egy ragyogó, frissen maradt szellem gondolatait, aki kényszerűségből magára maradt. A végső fokon tragikusan magányos egyéniség agóniája viszont bennem most összekapcsolódik Beckett-tel, és... nagyon rosszul érzem magam.
Miért?
Azért, mert a rádióhallgató és az interpretáló, aki hellyel-közzel ismeri az abszurd drámák világát, Csíky Andrásban keveredik össze, és ez bizony felkavaró. Elkezdtem félni attól, hogy mi hogy lesz, mint lesz, meddig tart. A körülményeim nem rosszak, nem panaszkodhatom, de ezek hatodrangú problémák ahhoz képest, hogy végül is az ember betöltötte a 70. évet, már csak rövid ideje lehet hátra, amit értelmesen kellene eltölteni, amíg megfelelő az egészségi állapotom, van mit csinálni, játszani.
Az interjút készítette:
Darvay Nagy Adrienne
