Ferencvárosi Ünnepi Játékok
Megfordul néha a kritikus fejében a gondolat, hogy nem lenne okvetlenül muszáj írnia egy elõadásról. Fõként, ha úgy érzi, nem szívesen bántana kudarcukban többé-kevésbé vétlen, zömmel pályakezdõ vagy még az elõtt álló fiatalokat. E szándékát csak megerõsíti, ha a bemutató elõtt kedves, szeretetteljes hang (gyaníthatóan az elõadást rendezõ Miklós Tiboré) kéri a nézõket, hogy fogadják szeretettel és türelemmel a fiatalok produkcióját. A Bakáts téren bemutatott West Side Storyról mégsem lehet nem írni. Részint azért, mert az a két szó, hogy pedagógiai felelõsség szinte minden percben eszébe jut az embernek, részint mert az a bizonyos hang még olyasmit is mondott, amibe bele sem merek gondolni: mi van, ha komolyan gondolta.
Ez az ominózus mondat arra utalt, hogy a Bakáts téri West Side Story bizonyos értelemben világpremier: ebben a formában még soha nem játszották a klasszikus musicalt. Ami tény is, ám az eredményt hallva, némileg meglepő, hogy az alkotók ezt büszkén hirdetik. Nem attól kell persze tartani, hogy Sondheim vagy a Bernstein-örökösök a Ferencvárosba vetődnek, hanem inkább attól, hogy az áthangszerelt változatot hallgató publikum (legalábbis annak elfogulatlan és a Kocsák-Miklós szerzőpárost tisztelő része) nem tudja, higgyen-e a fülének vagy sem. Amikor Kocsák Tibor a zongora mellé ült, hogy eljátssza a nyitányt, még semmi rosszra nem gondoltam. Persze nem sejtettem, hogy némi túlzással ekkor lehetett ráismerni az előadásban utoljára Bernstein zenéjére. Ami ezt követte, az többféleképpen interpretálható. Lehet azt mondani, hogy az alkotók megpróbálták a klasszikussá vált zenét maivá formálni, s ezért követi, célozza az áthangszerelés a mai könnyűzenei formákat, műfajokat. Ám ez tévútnak tűnik: attól, hogy például a Krupke-dal rapesített, technósított változatban szólal meg, a történet, a mondandó még semmivel nem lesz maibb, csupán a zene válik sokkal gyengébbé (ezen a ponton pedig számomra alig elviselhetővé). Lehet persze más, kevésbé ideologikus (egyúttal rosszmájúbb) érveket is keresni. Az eredeti partitúrát eljátszani képes zenekar kiállítása biztosan növelné a produkció költségeit. Az áthangszerelt változat pedig nyilvánvalóan könnyebben énekelhető, kevésbé torokpróbáló a Bernstein-zenénél. (A pragmatikus érveket erősítik bizonyos szerepösszevonások, szöveg- és dalátcsoportosítások is.) Ám ezek a szempontok remélhetőleg mégsem szolgálhatnak az áthangszerelés indokául - nem beszélve arról, hogy a szereplők egy részének énektechnikai problémái még így is nyilvánvalóak.
S itt kell visszakanyarodni a pedagógiai felelősség fogalmához. Mindenképpen nagyra értékelendő, hogy Miklós Tiborék idejük jelentős részét fiatal tehetségek felkarolásával, tanításával, helyzetbe hozásával töltik. De ez utóbbinál elkelne talán több tárgyilagosság, objektivitás, szeretetet legyőző realitásérzék. A West Side Story szerepeinek megformálása és dalainak eléneklése még tapasztalt (musical)színészek erejét, énekesi-színészi képességeit is gyakran meghaladó feladat. Egy nagyon fiatal, s jórészt tehetséges, de színészileg, énektechnikailag még kiforratlan társulatot nem szerencsés ennyire mély vízbe dobni. A musicaljátszás három alapvető eleméből a legkevesebb baj még a mozgással van - bár az a karban is látható, hogy ki a táncos és ki nem az, de itt legalább (egy-két esetet leszámítva) nem túl feltűnőek a különbségek, s a mozgás általában lendületes, a koreográfia jól él a fiatalok akrobatikus készségével, ügyesen épít a táncok közé bukfenceket, cigánykerekeket és más gimnasztikai elemeket. Az ének területén a legnagyobbak a különbségek: jellegtelen énekhangok mellett figyelemre méltó vokális tehetségek vannak a társulatban. A szép hang azonban gyakran önmagáért szól: nem a dalokban megírt szenvedélyeket fejezi ki, hanem az énekes vokális készségeit mutatja. (Amihez jó partner a közönség: annál hangosabban bravózik, minél inkább kiengedi valaki a hangját. Az már az énektanár feladata, hogy eltűnődjék azon, ha a társulat egyik kiemelkedő énekhangú tagja ilyen ütemben folytatja hangjának gyilkolását, lesz-e még tíz év múlva mit kiengednie.)
A legnyilvánvalóbb gondok a színészi alakítások terén mutatkoznak. Alkati problémáktól kezdve a színpadi gyakorlatlanságon át a téves szerepfelfogásig csaknem mindenre látható példa, s úgy tűnik, itt kapták a fiatalok a legkevesebb segítséget a rendezést is magára vállaló Miklós Tibortól. Tulajdonképpen egyetlen olyan alakítás van az egész produkcióban, amely a műfajhoz szükséges valamennyi kritériumnak megfelel: a főiskolát frissen végzett Gallusz Nikolett Anitája, amely vélhetően egy sokkal erősebb előadásban is a helyén lenne, itt pedig egészen kiemelkedőnek érződik. A többieket nem véletlenül nem említettem név szerint; tényleg nem az ő kudarcuknak tartom az előadást. Egyetlen pillanatra sem szeretném kétségbe vonni Miklós Tibornak és a színház vezetőinek jó szándékát, de úgy érzem, ez a produkció sokkal többet árt, mint használ a fiatal színészeknek, színészjelölteknek. S még azt sem könnyű eldönteni, kinek károsabb: annak, aki a közönség reakcióiból is kiolvashatja a kudarcot, vagy annak, aki téves következtetéseket vonhat le a publikum alkalmi ovációiból. Kritikusnak nem tiszte alkotóknak tanácsokat osztogatni, de ha tehetném, a fokozatos, csendes építkezés fontosságát és hasznosságát igyekezném szuggerálni Miklós Tibornak és munkatársainak.
Urbán Balázs
