Dunaparti Mûvelõdési Ház, Szentendre
Belátom, Dosztojevszkij nem kifejezetten illik a langyos július esték hangulatához, de nem világos, mitõl lenne a közönség hülyébb nyáron. Magyar Attila, Hajdu István és Szakács Tibor ad hoc társulata Csokonai Özvegy Karnyónéjának túlmodernizált változatával minõsítette a szentendrei közönség humorérzékét.
A "magukat rendező" színészek rossz eszközöket választottak a komédiázáshoz. Pontosabban elkövették azt a hibát, hogy az összes létező nevettető eszközt felhasználták. Ezzel túlzsúfolttá, következetlenné tették az előadást. A megfarigcsált Csokonai-szöveggel is több legyet akartak ütni egy csapásra. A vígjáték eredetije önmagában tökéletes nyersanyag - magas labda egy komikus színésznek. Nem tudom, miért érezte ezt kevésnek a tehetséges trió. A szalmaözvegy Karnyóné affektáló, agyonbecéző beszédstílusa például minden további blikkfang nélkül mulatságos lehetett volna. Hiba volt ennél jobban kizsigerelni a szöveget. A társulat azonban poént szimatolt az archaikus nyelv érthetetlenségében is. Karnyóné például egymás után kétszer mondott el egy tizennyolcadik századi idézetet - jó gyorsan, hogy még a vájt fülűeknek se legyen esélye. A nézők arcára kiült a várt értetlenség, s az özvegy lezseren kiszólt a darabból: nem értik, mi? Nem, tényleg nem, de haladjunk inkább tovább - gondoltam. Ezen itt nem lehet röhögni.
Csokonai egy-egy tipikus vonásra szűkítette a jellemeket, és éppen ezzel a végletes leegyszerűsítéssel tette lehetővé a kifigurázásukat. A három színész bagatellizálta a legkézenfekvőbb bohóckodási lehetőségeket: Csokonai nyelvi bravúrjait és időtálló humorát. Nem elégedtek meg a "fiúsított" szereposztásban ketyegő számtalan poénbombával sem. (1799-ben, amikor a Karnyónét először mutatták be Csurgón, az összes szerepet Csokonai fiútanítványai játszották.) Magyar Attila sokkal többet mutatott Karnyóné-alakításában, mint amennyit Szakács Tibor hozott a csélcsap szobalány, Boris figurájával, bár ő sem merített eleget a nőt karikírozó férfi hülyéskedési lehetőségeinek kifogyhatatlan eszköztárából. Ehelyett koncepció nélkül telezsúfolták az előadást anakronisztikus és kidolgozatlan pótnevettető elemekkel. Amekkora telitalálatnak bizonyult a csupa férfi szereposztás, annyira zavarólag hatott a szerepek cserélgetése. Hajdu István Lázár-Tipptopp egyveleget alkotott; személyazonosságára a régies nyelvezetű és jócskán megkurtított szövegből nehezen, jelmezeiből inkább lehetett következtetni. Talán Tipptoppot játszotta, amikor egy időre - teljesen indokolatlanul - Elvis Presleyvé alakult. De nem Elvis volt az egyetlen megidézett rocklegenda a darabban. Lipitlotty kétszer is nekiveselkedett Michael Jackson utánzásának, de az ágyékmarkolászásnál tovább ez ügyben nem jutott.
Több ötlettel bántak a nyelvhez hasonló módon. Először lehúzták róluk az első bőrt, majd a másodikat, és így tovább, egészen a csontig. Ilyen volt a két rivális hozományvadász viccesnek indult párbaja: az akciófilmbe illő leszámolást lassított felvételként játszották. Az igazán jól sikerült jelenetet azzal rontották el, hogy a lassított film ötletét tovább nyűve Lipitlotty egyszerűen visszapörgette a lövöldözést. ("Megérdemled a halált. Lelőlek újra!") És tényleg eljátszottak mindent elölről. A hatást még úgy fokozhatták volna, ha a nagy R betű is megjelenik a színpad bal felső sarkában.
A megalázottságában a halált vágyó Karnyó-özvegy debilis fiát (Szakács Tibor) küldte a patikába méregért, akit azonban útközben eltérítettek, így dugába dőlt az öregasszony öngyilkos terve. Samu, a súlyosan beszédhibás, bőrdzsekis metál csávó a L’art pour l’art Társulat által életre keltett gnóm alakokra emlékeztetett. Persze csak haloványan, mert mint a darab többi szereplője, Samu is csak pillanatokra villantott fel valami észrevehetően vicceset.
A "humor" feliratú tarsoly alapos kimerülését jelzi nálam, ha a színész (rendező) a sztori laposabb részeinek szexjelenetté változtatásával és az össztársadalmi tabuk kínos emlegetésével, majd ennek végletekig tupírozásával csikarja ki a nevetést. A társulat sajnos az utolsó percek felpezsdítésére alkalmas mentő ötletnek hitte, hogy a halálra sértegetett Karnyóné az élet kioltására alkalmas készítmény híján végbélkúppal követne el öngyilkosságot. Méltatlanul hosszú ideig játszott főszerepet a darabban az intim testtáj ("megtisztított ánuszrózsácska") és a külső használatra szánt gyógyszertári termék. Az ember viszont már csak olyan, ha testnyílásairól van szó a nyílt színen, nevet. Kínjában, zavarában.
A végjátékban visszatért a holtnak hitt Karnyó, aki külseje alapján megjárhatta Woodstockot. Az utolsó jelenetben - amellyel Magyar Attiláék feltették az i-re a pontot - Karnyó nekivetkőzött, s Janis Joplin-jelmezét korabeli Romeo-öltözékre cserélte. Alvó neje mellé ült a padra, és a shakespeare-i szerelmesek kriptajelenetébe kezdett. Míg az ébredező Karnyóné Júliát szavalta, bizonyossá vált, hogy férje pontosan a padon felejtett végbélkúpon ül. (Máig nem értem, hogyan működhetett a kúp nadrágon keresztül.) A hatás persze így sem maradt el. A közönség fantasztikusan jól mulatott a "széllelbélelt" monológon. Én feszengtem, és arra a következtetésre jutottam: nem szerencsés brainstorming technikával komédiát rendezni.
Valaczkay Gabriella