Gyulai Várszínház-Szentendrei Teátrum

Jó sok talányt hagyott Shakespeare az utókorra. És nem is csak azokat, amelyek zsenialitásából fakadnak. Már a korai kiadások trehánysága és precízkedése is jó nagy homályokat borít a szerzõi szándékra. A makrancos hölgynek például két változata ismert, s a késõbbiben, a hitelesnek és véglegesnek tekintett szövegben a keretjáték csak elkezdõdik, de nem fejezõdik be, ami azért elég furcsa. Manapság azonban el sem kezdik a keretet. Pedig talán nem véletlen, hogy a szerzõ valójában dupla foglalatba vagy inkább kettõs keretbe helyezte a kibírhatatlan nõszemély brutális megszelídítésérõl szóló történetet. Merthogy egy úri társaság tréfáját látjuk, amelynek során színészek elõadják a részeg álmából ébredõ és amnéziában szenvedõ nagyúrnak mondott nyomoroncnak a darabot, azaz egyfelõl színjáték, másfelõl pedig részeg álom, amit látunk. Tehát kétszeresen sem kell komolyan vennünk. A szerzõ dupla fallal választja el magát a fölöttébb otromba cselekménytõl, amelynek során mégiscsak egy emberi személyiség durva, erõszakos sárba tiprása megy végbe.

A darabot Gyulán és Szentendrén színre állító Alföldi Róbert sem vesz tudomást a keretről. Nyilván nem különösebben érdekli, hogy híven jelenjék meg a szerzői szándék. Ma már ez nem is követelmény. Mintha a néző már kizárólag rendezői értelmezésekért járna színházba. Ami rendben is van, ha az értelmezés olyan erőteljes és markánsan időszerű, mint többnyire Alföldi előadásai esetében. S ezúttal sem reneszánsz kori olaszok császkálnak Padova utcáin - Kentaur spirális emelkedőt övező kettős körfüggönye előtt, amelyek közül az első a jellegzetes katedrálist is ábrázoló városi tájat, a hátsó, a másik, a vidéki színt mutatja -, hanem mai figurák éles kontúrokkal ábrázolt karikatúrái. Bartha Andrea pedig rájuk aggat szinte mindent, ami ízléstelenséget csak találhat maga körül.

Két mai szörnyeteg találkozik és küzd meg egymással az előadásban. Ha akarom, egy szabadnapos biztonsági őr, aki éppen azon munkálkodik, hogy gazdag házassággal alapozza meg későbbi vállalkozását, hogy maga is egy osztállyal följebb léphessen. Korunk hősét látja meg benne Alföldi és játssza el remekül Stohl András: nem képmutató hozományvadász, hanem nyílt, becsületes törtető. Csakis az erőszakra számít, mindent a nyers erőre, a gátlástalan célratörésre alapoz. Hogy félreértés ne legyen, láthatjuk e magatartás ellentétét is, a vékony dongájú és gazdag örökségre számító Lucentio még álruhát is ölt, hogy meghódítsa a szende szelídséget imitáló Biancát.

Miután Petruchio erőszakos rohammal meghódítja a hozzá hasonlóan ocsmány Katalint, tulajdonképpen el is fogy a dráma, nem fogy azonban el a darab, sem az előadás. Sőt, bizonyos értelemben ezután kezdődik. Ezután következik Bianca meghódítása, atyák és kérők megtréfálása, s főképp a makrancos Kata megszelídítése. Murányi Tünde pompásan hoz a színre egy groteszkké torzult figurát, aki különcséggel kompenzálja hátrányos helyzetét, csúfságát, a családban, az atya szívében elfoglalt másodrangú helyét. Minden rosszra, amit elmondanak róla, még rátesz egy-két lapáttal. Azzal tűnik ki, azzal valósítja meg önmagát, azzal válik egyéniséggé, hogy még olyanabb, mint amilyennek tartják. Ezt a személyiséget sodorja el a modern, a mai magyar Petruchio erőszaka. Nincs küzdelem, az ellenállás lehetősége föl sem merül. Stohl játéka kétséget sem enged a tekintetben, hogy ki nyerhet. Annál is inkább, mert őt az sem zavarná, ha nem nyerne. Ő nem veszíthet, Kata pedig a legkisebb ellenállást sem tanúsítja. Az idomítási, azaz kiéheztetési jelenet ezúttal nem egy durva pedagógiai folyamatot ábrázol, hanem mindössze demonstrálja az erőfölényt, kiteljesíti a megtört megalázását.

Mindezt a borzalmat derűs keretbe foglalja sok gondosan elmókázott jelenet, élvezetes színészi alakítás. Karczag Ferenc az álzord atya, Horváth Lili az álszende kislány, Tóth József az álkérő, Jánosházi Dávid a nyafka szolga, Dévai Balázs a fülig érő vigyorral udvarló szerelmes szerepében kitűnő. Hajdu István viszont mintha foglyául esett volna saját kezdetben eredetinek tetsző vígjátéki modorának.

Alföldi Róbert néhány éve még elementáris fölháborodással, szinte szent haraggal ábrázolta korunkat. Olykor nyersen, a művészi igényességgel sem sokat törődő nyíltsággal, szinte szájba rágó haraggal ostorozta a világot, amelyet megtapasztalt. Most, a Makrancos Katában szinte virtuózan játszik ezzel az élményanyaggal, s mintha közben eszébe sem jutna az egykori düh, felháborodás, elutasítás. Sőt. Mintha éppen azt mondaná: éljen az erőszak! Márpedig ha ezt mondja egy előadás, akkor az minél jobb, annál rosszabb.

Z. L.