A Criticai lapok 2001/9. számában megjelent egy kritika Alföldi Róbert Makrancos Katájáról, amelyre, leginkább annak utolsó szakaszára, úgy érzem, muszáj reagálni. Zappe László ugyanis igencsak félreértette az elõadás végkifejletét és szándékát. Azt írja, Alföldi ezen elõadásával kora iránti egykori szent fölháborodását, dühét sutba vágja, s az erõszakot élteti; haragja virtuóz játszadozásba csap át.

Nem értem, miért nem érezte meg Zappe László, hogy az egykori düh hajtja, fűti most is Alföldit, talán csak éppen kevésbé sikeredetten fogalmaz, s aránytalanabbul adagolja dühét. Miért nem érezte meg, hogy ugyanarról a fölháborodásról és ellenállásról szól Alföldi végjátéka, mint Shakespeare keretjátéka, ami erős elhatárolódásként is értelmezhető. Sőt, Alföldi állásfoglalása még konkrétabb és egyértelműbb, mindamellett elkeseredettebb is. Nem az erőszak mellett voksol tehát, épp ellenkezőleg.

Mert mit is látunk az előadás végjátékában? Egy nőt, az engedelmesség és alázatosság mintaképévé tört Katát (Murányi Tünde), aki a vendégsereg előtt asztalra fekve, széttárt lábakkal várja urát a közismert próbatétel után - az engedelmesség csúcspontjára jutott emberről készült pillanatfelvétel e kép, egy olyan nőről, aki arra idomíttatott, hogy bármikor ura rendelkezésére álljon. (Marx nézetére rímel e vég, aki szerint a házasságban a nő törvényesített prostituált.) Az asztalra felfekvő Kata akarat nélküli hússá, fogyasztható árucikké degradálja magát. Ám e széttárt lábak egy idő után követelőzővé válnak, s engedelmesség helyett a hatalmat tükrözik. A nő ősi hatalmát a férfi ösztönei felett. Olyan e két égbe meredő láb, mint két ellentmondást nem tűrő, legyűrhetetlen felkiáltójel. A megnyomorított nőnek mintegy bosszújává, fegyverévé válik a szexus, a nyers fizikai vonzerő, s ezt fordítja a férfierőszak ellen.

Úgy tűnik tehát, ezzel hirtelen váratlan fordulatot vesz a vég, fordul a kocka: fordítottan igaz mindaz, amit eddig láttunk. Kata mindenkit átvág, hiszen itt valójában ő töri meg Petruchiót, ő irányítja őt, ő terrorizál. Vesztesége, vertsége csak látszat - voltaképpen Petruchio a vesztes fél. A lelki terrorra Kata még nagyobb terrorral válaszol. Talán ez hathatott úgy, mintha az erőszak éljenzése folyna itt. Ám valaminek a felmutatása nem feltétlenül annak éljenzése is.

Ugyanakkor Kata zsarnoksága is - és ez az, amit nem vett észre Zappe László - csupán látszat, nem bosszúját látjuk e törékeny, védtelen embernek, hanem utolsó kétségbeesett, lázadó gesztusát, keserű tiltakozását az őt ért sérelmekkel szemben. Megmaradt egyéniségének morzsái védelmében.

Ez a Kata továbbra sem győztes, hanem kiszolgáltatott, áldozat - áldozata kora társadalmának. Gesztusával nem hasonulni kíván korához, s annak eszközeivel élni, hanem leleplezni a körülötte lévők világát. Zavarba ejtő, arcpirító tettével megszégyeníteni őket. Csak tiltakozásul, utolsó lehetőségként, keserű kényszerből használja fel női erejét. Segítségért kiáltó, tiltakozó felkiáltójelek tehát valójában Kata égbe emelt lábai. Illetlen, modortalan, szókimondó marad Kata megtörten, befogott szájjal is. Némán is feleselő.

Alföldi új véget talált tehát ki, ámde ez az új vég nagyon is rokon Shakespeare keretjátékával. Egészen az utolsó pillanatig azonban úgy tűnik, hogy minden a szokásos mederben halad a happy end felé. Mi pedig szépen besétálunk a csapdába. Hiszen csak az utolsó pillanatban derül ki, hogy át lettünk ejtve.

Addig azonban - és véleményem szerint itt a baj az előadással - csupán jópofa, no meg szokásosan egy kicsit formabontó Alföldi rendezése. Egy jókedvű, szellemes, szórakoztató nyári mókázás, mindent egybevetve azonban érdektelen. Egészen az utolsó pillanatig nem érezni, hova fut ki a történet, mit akar vele Alföldi, miért is vette elő Shakespeare-nek éppen ezt a drámáját. Kínunkban, hiszen mégiscsak egy olyan rendezőről van szó, akinél már megszoktuk, hogy mindig markáns közlendője van, mi magunk találgatunk, s látunk bele rendezésébe értelmezési lehetőségeket, hol ezt, hol azt. A homályban tapogatózunk. Hol úgy véljük, hogy két ember, két személyiség fokozatos összecsiszolódásáról, egymáshoz idomulásáról szól az előadás, hol meg, hogy a szexuális vonzerő hatalmáról, zsarnoki erejéről. Csupán az utolsó képnél derül fény a rendező valódi szándékára, ekkor vall színt Alföldi, ám nem építi föl, nem alapozza meg ezt a véget. Bár van egy pont, a férjek dicséretéről szóló monológ, amelynél keményebbre, ironikusabbra vált a hang, s megérezni, hogy kitörés várható, hogy nemsokára felrobban az egész építmény, csak éppen túl későn érkezik, jóllehet így jóval sokkolóbb az éles váltás. Nem azzal van tehát a baj, hogy élesen vált Alföldi, hanem hogy előtte nemigen szól semmiről, pontosabban egy kicsit erről is, arról is, de valójában minden mondandóját egyetlen képbe zsúfolja bele - a legutolsóba.

Marik Noémi