Miskolc

Történhet ezután akármi, a két "háromnevû", Hegyi Árpád Jutocsa és Müller Péter Sziámi beírta nevét Miskolc város, sõt az egész északi-északkeleti régió ezredfordulós történetébe. A júniusi Bartók + (Verdi) Fesztivál eddig soha nem látott intenzitású kampánnyal szolgálta országszerte az operamûvészet és a "komolyzene" ügyét. Sõt, a mûholdas Muzzik TV napi híradásai az országimázs annyit emlegetett alakulásához is hozzájárultak. Ugyanakkor ez a reklámhadjárat nem a lényegét jelentette ennek a fesztiválnak, az állandó médiajelenlét - bármily meglepõn hangzanak is az alábbi jelzõk - diszkrét volt és mértéktartó, a szervezõk, elõkészítõk ügyszeretetét, alázatát és - igen - szerénységét jelezte. Nagy erénye az akciónak, hogy nem kísérték botrányok, és szerencsére nem voltak bombasztikus szlogenek, sem beígért és lemondott világsztárok. Arról viszont mindenütt lehetett tudni, ami valójában megtörtént. Idõben értesültünk mindenrõl, és a "hozzáférési utak" is pontosan ki voltak jelölve. Óriásplakátok élénkítették Miskolc bel- és külvárosát, megállítótáblák szegélyezték a sétálóutcát. Bartók + (Verdi) beépült vizuálisan is a város nyári képébe, hírt adva arról, miféle eseménysorozat szolgálja az egykori "acélváros" régi-új "polgári" identitásának keresését. A színház tornyából - Miskolcon ilyen is van! - felhangzó fanfárok, a belváros szinte folyamatos utcai animációi részei lettek ennek a helyi folyamatnak. (A közvetlen elõzmény az éppen egy évvel korábban itt megrendezett Magyar Színházak Fesztiválja volt.)

Az idei program nem volt hivalkodó, bár az előzetes megítélések szerint a kilenc napra elosztott nyolc, eredeti nyelven előadott Verdi-opera, a nagyszabású nyitókoncert, a monumentális Rekviem, a gálaest sztárparádéja, a három balett, a Bartókörökség hazai legjobb letéteményeseinek két hangversenye - a Liszt Ferenc Kamarazenekarra és a Bartók kvartettre gondolok - komoly kihívást jelentett. Vajon "elbírja-e mindezt" Miskolc és a régió... - merült fel a kérdés, de a szervezők nem hagyták eltántorítani magukat.

És akkor még nem szóltunk az ingyenes koncertek soráról, a különböző műhelymunkák és workshopok demonstrációiról, a fiatal énekesek és muzsikusok off-off bemutatkozásáról, és a megszámlálhatatlan kiegészítő rendezvényről, amelyek mindegyike más-más megcélzott közönségréteg kedvéért került a délelőtt 11 órától éjfélig (vagy nonstop) szerveződő fesztiválnyüzsgésbe.

Fotó: Éder Vera
Délelőttönként megformált találkozásokra is sor került, s a nyilvános beszélgetések sorát egy, a jövőről szóló (sajtó)tájékoztató zárta 22-én. Az amfiteátrum jellegű játékszín zsúfolásig megtelt - ez egyébként így volt addig is, mindennap -, s végre az "egyszerű" néző is szót kapott. Öröm volt hallgatni a pozitív szellemű hozzászólásokat, a sok biztatást, s elhangzottak kérések is. Ami számomra szokatlan és elbűvölő volt ezen a helyen, az a tudatosság, amellyel egy város értelmisége világosan, tisztán és tagoltan megfogalmazza - közösségi módon, kollektív szempontokat, értékrendet-értékrendeket figyelembe véve -, hogy a több évtizedes acélvárosi éhkopp után, kiéhezve és mohón, szinte falva, habzsolva az Operafesztivál kínálta csemegéket - követelik a mindennapi betevőt is. Az aktuális esemény tükrében a jövő évad átkötés két fesztivál között!

A beszámolókból kiderült: öt-hat évad alapozó munkája előzte meg a fesztivált, ami aztán - csodával határos módon - alig féléves effektív felkészülési idővel jött létre, hiszen a finanszírozás bizonytalanságai miatt sokáig "lebegtetni kellett" az ügyet. Az idő szorításában azonban nem lehetett tévedni. A beszélgetésen felidéződtek régebbi előzmények is. Nekem, személy szerint nagyon hiányzott egy arc a díszvendégek sorából: Mura Péteré, akinek elévülhetetlen érdemei a pártállam éveinek elmúltával is nyilvánvalóak a város zenei-zenekari életében. Az ő álma volt, még az ötvenes években, a helyi operajátszás beindítása. Meg nem valósult terv, korán elvetélt ötlet, ám még a hetvenes évtized második felében is ott kísértett a városban. S nemcsak az opera terén, hanem épp a másik oldalon, a zenés-alternatív színjátszás terén is van előzmény: a Manézs Színpad rituális kultuszelőadása, a Négerek imája Lengyel Pál nevéhez fűződik, ugyanúgy, mint Cseh Tamás-Bereményi Géza zenés ősbemutatója, az Olala!, majd évekkel később egy várbeli (Honegger-féle) Johanna-variáció. Ugyancsak a struktúrán kívülről kapcsolódott az operajátszás ügyéhez Selmeczi György. A "hőskorban" a Miskolci Új Zenei Műhely nemcsak a névben jelzett kortárs elkötelezettséget vállalta, hanem szabadtéri produkciókat is létrehozott. Számomra egy Cimarosa-bemutató, egy Don Giovanni-előadás emlékezetes, valamint egy nálunk akkor még ismeretlen Britten-mű, a Noé bárkája. Ez utóbbi olyan előadás volt, amely a gyerekeket célozta meg, az ifjúságot. Az akkori közönség felnőtt, s bár Lengyel Pál most ugyancsak nem volt jelen, Selmeczi fáradhatatlan ma is. Az ő érdeme, hogy mai fiatal énekesekkel - az Auris Társulat tagjaival - ismét "műhelymunka" színhelyévé tette a fesztivált, amely egy alig ismert Verdi-opera, az Attila "kortárs eszközökkel" történő színpadra állítását tűzte ki célul. A nyilvános demonstráció (és a hatalmas siker) bebizonyította: a főszereplők készen állnak a legnagyobb feladatokra is. Kolonits Klára, Kovács István teljesítménye már ma is felnőtt és nemzetközi mércével mérhető. (Így is mérik - másutt!) Az Attila aktualizált, korunk szellemi kihívásaira "direktben" reflektáló zenés színház, igazi alternatíva azzal szemben, amit általában operaszínpadon látunk itthon és külföldön.

És ennek itt Miskolcon (is) lelkes közönsége van.

Ez a fesztivál június elején még, mint mindenkinek, nekem is "zsákbamacska" volt. Bátrak voltak a szervezők és... nyertek. Az ismeretlen nevek, a csak távolról emlegetett, ám európai léptékben nem túl távoli városok operaházainak produkcióiról előzetesen keveset lehetett tudni. Akik odamentek Miskolcra - nyertek, hiszen nem szólóprodukciókat láttak, hanem élő színházi előadásokat. Jó zenéket hallottak, igazi színházi kontextusban. A fesztiválnak éppen a sokféleség a specifikuma, hiszen sokféle "tradíció" létezik. Verdit mindenütt úgy adják, ahogy a helyi hagyomány diktálja. Ezt itt, most gyakorlatban tapasztaltuk meg. (Sajnos a kolozsváriak Simon Boccanegra előadását nem láttam.) Kijevből egy Trubadúr vendégszerepelt, tökéletes múzeumi tárgy, "olyan, mint egy XX. század első felében készült autó". A hasonlat eredeti megfogalmazóját nem nevezem meg, de megpróbálom folytatni gondolatmenetét. Az ukrán produkció inkább a kolhozosítás éveiben készült traktornak felel meg, amely a maga avíttságában és korlátozott működőképességében is méltó vizsgálatunkra, elsősorban mindenen átgázoló ereje miatt. Mai szemmel nem is mindig tűnik "közlekedési eszköznek", de megy és húz, és erős! A közönség tapsai ekkor - tegyük hozzá, minden estén nagy siker és zsúfolt ház volt - a nagyszerű hangokból álló kórusnak, s benne is a hatalmas basszusoknak szólt, no meg a tenoristának, Olekszander Vostrjakovnak (aki ugyan a hangvillával néha felemás viszonyba keveredett), meg a tündöklően férfias baritonnak, Igor Kuschplernek... (Bocsáttassék meg, hogy a nevek esetében a speciális ékezeteket nem jelöljük, és a fonetikus átírás követelményének sem mindig teszünk eleget, hiszen az énekesek rendszeresen fellépnek Nyugaton, s mindenki másképpen írja a nevét.)

Az igazi nagy fesztiválesemény végül - ki számított erre? - a zágrábi Nabucco lett! Közlekedési hasonlatunknál maradva: igazi terepjáró, olyan dzsip, amely előtt nincs akadály. S benne meghatározó fontosságú a motor ereje: Baresic karmester munkája. A nyitány első ütemeitől kezdve érezhettük és élvezhettük azt a csodás biztonságot, hogy igazi operakarmesterként áll professzionális zenekara élén, s ugyancsak jó erőkkel rendelkező kórussal dolgozik. Az összehangolt teljesítmény megérdemli a "nagy este" elnevezést. Petar Selem nagy név, esetében mégsem beszélhetünk sem itt, sem a másik estén színre került Aida kapcsán "rendezői színházról". A Nabucco áttekinthető színpadi terében mindenki ott áll, és onnan jön, ahol és ahonnan kell. (Ez manapság már ritkaságnak számít.) Ám fantasztikus képessége a rendezőnek a figurateremtés. Archetípusokkal dolgozik, és olyan tisztán fogalmaz, hogy a néző mindent rendben lát, s közben szinte fizikai szinten tapasztaljuk meg a látottak mélyebb értelmét. Ehhez talált kongeniális jelmeztervezőre Silvia Strahammer személyében. Gyönyörű az ártatlan tisztaság megtestesítője (Diana Hilje), imponáló az állandó fortissimo éneklés ellenére is a férfias tenor (Hrid Matic), az emberszerető gesztusaival emberivé tett Zakariás főpap (Ivica Cikes), és a visszafogott, mégis erőteljes színészi eszközeivel, zeneileg is kiváló szerepformálásával szép személyes sikert - perceken át tartó vastapsot - arató címszereplő (Vitomir Marof). Mindnyájan jó énekesek, jó szakemberek. Ám a csoda Abigaile szerepében "robban". Neli Manuilenko lobogó fekete hajú, lobogó vörös ruhájú figurája megfogalmazza főszereplőstátusát. Első megszólalásakor - szabadtéren játszották ezt az előadást - még nem sejtettük, milyen hatalmas hang birtokosa. Ő azonban egy pillanatig sem erőltette eszközeit: sem a bel canto bizsergető lágyságát, sem a végleteket bejáró, pokoli mélységtől mennyei magasságokig cikázó fennkölt dühöt, patetikus furiát. Mire a második felvonás nagyáriájához értünk, már tudni lehetett, hogy a színpadon igazi vokális csoda történik, amelynek beteljesedése színészileg is ekkor érkezett a csúcshoz - a Nabbuccóval énekelt nagy kettős. A Zágrábi Operaház előadása tehát nagy élménnyel ajándékozott meg.

Ha összevetjük a másnapi Aida tapsaival, pontosan leolvasható a nagy előadás és a korrekt, jó produkció különbsége. Pedig a prágai Állami Színház produkcióját is ugyanaz a Petar Selem rendezte, ráadásul konszolidáltabb (anyagi) körülményekről árulkodó díszletek között színpompásabb, ám fantáziátlan jelmezekbe öltöztetett nemzetközi énekesgárdával. Itt derült ki igazán, hogyan dolgozik a rendező. Bábfiguraként kezeli énekeseit, "beveti őket a térbe", s ezen túl a jelenet, az ária arról szól, amit az előadó magában mozgósítani tud. Hagyjuk a névsorolvasást! A közepes átlagszínvonal határait sem az olasz tenor, sem az orosz basszus nem lépte át, nem is beszélve a baritonról. A nemzetközi mezőnyben is igen jól jegyzett Bruna Baglioni magasra teszi a mércét, de jó profiként csak annyira, hogy mindig elegáns megoldásokkal tudjon elkápráztatni. Jordanka Derilova nem ilyen józan. Túlzásai a zenei dinamikában nem találnak színészi támaszra, játéka nem mindig hiteles, de elkötelezettsége és lelkesedése mindvégig szimpatikus. Ilyen színvonalú előadást már sokat láttunk, s bárcsak többet láthatnánk, de azért inkább jobbat! Ez már Wartburg, kétütemű, nagyon szennyez, de a traktorhoz képest száguld!

Fotó: Éder Vera
Kicsit meg kellett kavarnunk a fesztiválkronológiát, hogy együtt szólhassunk a két miskolci Verdi-produkcióról. A Majoros István rendezte Traviata négy-öt évvel korábbi - a közlekedési összevetésben igen üzembiztos Trabant -, jól tükrözi azt a lelkesedést, amelyet az akkor megépült színpadi forgórendszer lehetőségei ébresztettek. A balett látványos, szuperintelligens, és a cselekményhez szervesen kapcsolódó. A közönségbarát színházeszmény jól tagolt terei és az előadás egyértelmű tömegmozgatása igen alkalmas vendégénekesek fogadására-foglalkoztatására. Ugyanakkor a produkción jól érezhető az operajátszással akkor még éppen csak kacérkodó színház kezdeti óvatossága. Most a fesztiválon Miller Lajos érdemelte ki leginkább a közönség ünneplését. Ő volt a sztárja ennek az előadásnak, az "öreg Germont" szerepében, de nem volt alakításában semmi sztáros, semmi öreges. Ez a természetes életkora az atyának, és mi örömmel olvadtunk fel Miller érintetlen hangi diszpozíciójában, pontosságában és magas fokú professzionalizmusában, amellyel jól ellensúlyozta az imponáló volumenű, ám mind stílusérzékben, mind színpadi ízlésben vitatható, amatőrnek ható grúz kislány túlzásait, és az Alfrédot különösebb hibák nélkül megformáló koreai tenorista hidegségét. Az előadás száguldását Medveczky Ádám eszeveszett tempóinak köszönhettük.

A miskolci színház zenekara sokkal jobban szólt az aktuális főzeneigazgató keze alatt másnap a Rigolettóban. A karmester maga rendezte ez utóbbi előadást, s nem titkolom, nekem a produkció igen kedves, éppen a rendezés invenciózus, a hagyományos-realista kliséket elvető, ugyanakkor Verdihez szellemében - és betűjében is hű! - koncepciója miatt. Másfajta közlekedési eszköz ez, az előbbiekhez hasonlítva helikopter vagy repülőgép talán. Ebben a légtérben Miskolcon most csupán Kovalik Balázs budapesti illetőségű Kékszakállújával találkozhatott, s talán a balettprogram legjobbjaival. A "hazai szereposztást" kiváló színvonalon képviselte Monterone szerepében Kincses Károly. Kevés ilyen hatalmas és gyönyörű basszbaritont lehet hallani kis hazánkban! Gilda szerepében a Budapestről érkezett, de a miskolci produkcióban otthonos vendég, Bazsinka Zsuzsa tündökölt. A fellinis ihletésű mantuai udvar életébe végre igazi herceg lépett. Nem pont olyan, ahogy a nagykönyvben van megírva, de izgalmas figura: kopaszra borotvált harmincas, macsó és sarmőr, kemény fiú és csupa érzékiség. Ja, és énekelni is tud. Sőt szeret énekelni! A közönség fürdik a gyönyörűségben, hiszen a könnyedség, a játékkedv a generositá, azaz a bőkezű mindent adás pótolja az élő előadásban azt, amit a legnagyobb sztárok hangfelvételeit hallgatva megszokhattunk. Nagy nyereség Yuri Nechaev, a feltörőben lévő nemzetközi sztár jelenléte a bariton főszerepben. Ő az ex-Szovjetunióból érkezett, s minden megvan benne, hogy nagy európai színpadok után majd a Metropolitanben is fellépjen. Nota bene: Miskolcon kapta meg az erről szóló szerződést. És már itt ünnepelt, teljes joggal.

Ezzel eljutottunk a "sátorhoz", ami fogalommá vált! A Nemzeti Színház bejárata előtt, kellemes park védelmében ez lett az operafesztivál közéletének informális, mégis nyilvános fóruma. Nechaev, az olaszok, ukránok és a magyar kollégákat képviselő Rácz István esténként közösen daloltak a capella, vagy éppen Wesszeli Ernő tangóharmonika-kíséretével, felejthetetlen élményt nyújtva a bálványaik társaságában időzni kívánó rajongóknak.

Rácz István egyébként igen jó Sparafucilét alakít a Kesselyák-féle misztériumszínpadra helyezett Rigoletto-látomásban, a gálaesten pedig a közönség nem tud betelni basszusával. És, ne feledjük: ő Bartók mostani Kékszakállúja, Kovalik másféle (poszt)modernségű színpadán, egy zseniális újraolvasatban, amely Miskolcon is fergeteges siker volt. Örülhetett mindenki, szervezők, művelődésszociológusok, előadóművészek és kritikusok egyaránt. Megdőlt a tétel, hogy Bartók nem kell az operakedvelő közönségnek. Tarthatatlanná vált az ostoba és manipulatív elképzelés is, hogy a nép nem szereti a határozott rendezői karakterű operajátszást. Selmeczi, Kovalik és Kesselyák rendezői sikere itt kézzelfoghatóvá vált. És ugyanaz a közönség tapsol - természetesen más-más értékek iránti lelkesedésében - a különböző előadások végén. Egyes emberekből álló boldog közösség, akik napról napra vetik össze előzetes elképzeléseiket, sőt előítéleteiket a színpadi valósággal, a mindennap másféle produkciókkal. Akik a műemlékeket szeretik, azért szeretik őket, mert régi értékek hordozói. Akik viszont az újdonságot keresik, s megtalálják - éppen attól boldogok, hogy valami szokatlan nyitja fel szemüket, szívüket. És toleránsak! Ez a közönség valóban fenomenális! Érdemes feloldódni benne! Ezt az élményt (is) megkapja itt Miskolcon, aki a fesztiválra érkezik és módja van több produkciót végignézni. Együtt ünnepelhettünk színházban, utcán, koncertteremben, templomban... Én azzal a biztos tudattal utaztam haza, hogy Miskolc zenét szerető, felszabadultságra kész, boldogságra nyitott emberekkel van tele.

Zala Szilárd Zoltán

 

NKA csak logo egyszines

1