Zsámbéki Nyári Színház

Három évvel ezelõtt Molière Don Juanjából láthatott hármat a zsámbéki törzsközönség, tavalyelõtt Shakespeare Szentivánéjijébõl ötöt, idén az Antigonéból hármat. Némi túlzással azt is mondhatni: Zsámbékon immár hagyománya van a tematikus színházi fesztiváloknak - akárhogy is van, izgalmas ugyanazt a darabot több társulattal, több felfogásban megtekinteni. Persze amennyire hagyományõrzõ volt a mostani fesztivál, legalább annyira újító is: a három Antigonéból csupán az egyiknek volt a szerzõje Szophoklész, egyet kortárs cseh szerzõ "modernizált" (Takarodj, Antigoné!), egy harmadiknak - a lengyel G³owacki-féle Antigoné New Yorkbannak - a szinopszisa olvastán pedig az ember még abban is kételkedett: a címén kívül van-e köze egyáltalán Szophoklészhoz. Aki látta az elõadásokat, meggyõzõdhetett: a darabokat a boldogtalan thébai királylány nevén kívül is van minek összekapcsolnia - a három Antigoné ugyanannak a problémának három lehetséges megoldása.

A szóban forgó probléma kettős természetű: részben a dráma megírása óta eltelt idő az oka, részben magából a darabból fakad. Kulturális antropológusok szerint a halottakkal kapcsolatban minden emberi kultúrára-civilizációra ugyanaz az ambivalens viszony jellemző: az élők egyrészt gondoskodni akarnak halottaikról, másrészt félnek tőlük. A halottkultusz egyes elemeiben hol a gondoskodás dominál, hol a félelem, egész kultúrák vonatkozásában azonban elmondható: minél erősebb az egyik elem, annál erősebb a másik is. A modernitás mostani szakaszának jellemzője, hogy mindkét elem rendkívül gyenge - sem félni nem nagyon félünk a halottaktól, sem gondoskodni nem nagyon akarunk róluk. Számunkra a másvilág nem világ, a halott ember nem ember: sem empátiánkra nem tarthat igényt, sem bosszújától nem kell tartanunk. Manapság az olyan színmű, amelynek a középpontjában egy halott eltemetése áll, érdektelen; az pedig, hogy ebből kifolyólag hárman öngyilkosok lesznek, egyenesen érthetetlen.

Félreértés ne essék, az Antigoné középpontjában nem egy halott eltemetése áll, Szophoklész darabjának a hőse nem a halott-temető Antigoné, hanem Théba királya, Kreón. Ő az, aki politikailag érthető okokból példát akar statuálni városában, csak hát a statuálás végül saját magára üt vissza. Szophoklész ezt a nem éppen tragikus történetet transzponálja tragikussá - részben a temetés apropóján Antigoné és Kreón között kibontakozó etikai vitával, részben azáltal, hogy Kreónt a történet végére ugyanolyan helyzetbe hozza, mint amilyenben Antigoné volt a történet kezdetén: közvetlen hozzátartozói neki is mind meghalnak. Vegyük észre: az alaptörténethez nincs szükség temetésre, bármi más ürügy is megfelelne Antigonénak a szembeszegülésre, Kreónnak a megtorlásra. Szophoklész azon dolgozik, hogy Kreón politikai akcióját tragikai vétségnek állítsa be. Tragikai vétséget tragikus hős rendszerint úgy szokott elkövetni, hogy miközben valami jóra tör, igazságát keresi, megszeg egy etikai parancsot. Szophoklész darabjában Kreón példastatuálásával kapcsolatban a közönség nincs feltétlenül meggyőződve róla, hogy az valami jó, magasabb cél volna - az Antigonéval folytatott emberi vs. isteni törvényről szóló disputa mégis kölcsönöz némi elvi jelleget a király szándékának. Az Antigoné-probléma külsődleges és belső aspektusa a következőképpen kapcsolódik össze: ha az eltelt kétezer-ötszáz év miatt Antigoné önfeláldozó kegyeleti cselekedete értelmét veszti, Antigoné és Kreón vitája tárgytalan, következésképp Kreón tragikuma is oda - a dráma pedig összehuppan érdektelen emberek szerencsétlenül végződő történetévé.

A Szabadkai Népszínház társulata - pesti és erdélyi színészek közreműködésével - Bocsárdi László rendezésében mutatta be Szophoklész Antigonéját. Sebestyén Rita dramaturg vagy nem a Trencsényi-Waldapfel-féle fordítást használta, vagy szerencsés kézzel nyúlt a szöveghez, az előadást mindenesetre könnyebb volt érteni, mint utólag a Trencsényi-Waldapfel-fordítást olvasni, ráadásul az antik szerző szövegét példásan - vagy a mai gyakorlatot alapul véve: éppen hogy példátlan módon - megkímélte. A rendező leginkább az egyes jelenetek elejére-végére illesztett értelmező némajátékokban élte ki magát. Ezek között volt elgondolkodtató, volt idétlen, volt mulatságos, sőt még talányos is - két dolgot azonban nem árt leszögezni velük kapcsolatban: (1) az Antigoné-problémát nem oldották meg; ahogy (2) új Antigoné-koncepcióvá sem álltak össze. Nota bene: inkább a halott Polüneikésszel és temetésével kapcsolatos játékötletek voltak viccesek-idétlenek, a thébai politikai állapotokat érzékeltető betétek pedig talányosak-elgondolkodtatóak. Nyomukban Antigoné áldozatvállalása, ha lehet, még pimfebb lett, Kreón szándéka, ha lehet, még alantasabb - a tragédia feltételei a játék előrehaladtával fogytán fogytak. A színészvezetés rendezői bizonytalanságról tanúskodott: mellékszereplők tengtek túl, főszereplők jellemvonásai maradtak megoldatlanok. Karácsonyi Zoltán az őr népi figurájából clown-magánszámot csinált, Antigonénak ugyanakkor - bármilyen szuggesztív volt légyen is Szorcsik Kriszta alakítása - egyetlen tulajdonsága domborodott ki: a kérlelhetetlensége. Minden szava mint a penge, sajnálat viszont egy szemernyi se benne - még saját sorsa iránt se. Magasztos önfeláldozása a nézőktől akkor sem állhatott volna távolabb, ha történetesen terrorcselekményt hajtott volna végre. Bíró József készségesen állt hozzá Kreón szerepéhez - eljátszik ő, úgymond, mindent, ahogy a rendező úr parancsolja. Homokszínű ballonkabátjában előbb a cinikus entellektüelt, aztán a habókos vénembert, később a komolykodó vigécet, a rejtélyes garabonciást, végül - immár egészen sorsgyűrten - a nagyvárosi hajléktalant. Mindegyik alakítása jó - és az egész úgy rossz, ahogy van. Kreónja személyiségnek nem tragikus - még csak nem is személyiség. Ahogy az előadás sem tragédia - még csak nem is érdekes előadás.

Roman Sikora fiatal cseh drámaíró érezhette a fentebb leírt Antigoné-problémát - alkalmasint ezért is foghatott a Takarodj, Antigoné! megírásába. Érezte, a mai közönségtől idegen Antigoné hőstette - föl nem foghatják, hogy egy fiatal lány, a trónörökös menyasszonya miért választja inkább a halált. Ahogy azt is éreznie kellett: lehet Kreón döntéseihez elvi alapokat konstruálni, tragikus hősnek a király akkor sem fog látszani. Huszáros megoldáshoz folyamodott: hagyta mindkét momentumot a fenébe. Igaz ugyan, hogy evvel a tragédia lehetősége is elveszett - Kreón tragédiája mindenképp -, nyert viszont egy életképes történetet. Ezt azután radikális ízlésének megfelelően tovább redukálta - leginkább a főszereplők jellemét a puszta dramaturgiai funkciójukra. Kreónnak politikai szándékai vannak? Akkor ő diktátor! Antigoné a halott Polüneikészről kíván gondoskodni? Akkor ő meg nekrofil! Sikorát egy dolog izgatja Szophoklész történetében - a helyzet politikai rekonstrukciója. Interpretációjában Kreón kezdetben megpróbálja a bukott Oidipusz leszármazottait integrálni a hatalomba - fiának, Haimónnak Sikora szerint Iszméné a menyasszonya -, ám amikor értesül Antigoné zűrös nekrofil kalandjairól, továbbá nép közé vegyüléseiről, úgy dönt, inkább leszámol a veszélyes oidipida lányokkal. Terve szerint Iszménét vőlegényével kapcsolatban annyira féltékennyé kell tenni, hogy végül nővérét meg is ölje. Antigoné ugyan Szophoklésznál is meg nem alkuvó femina, Iszméné azonban szelíd, családcentrikus leány - belőle kéne gyilkos indulatokat csiholni. Nehéz ügy, hús-vér politikus valószínűleg soha meg sem próbálkozna a dologgal, Sikora azonban tollal-papírral dolgozik, nem ismer lehetetlent. Az Oidipusz-ivadékokat feketébbre festendő Polüneikészből apagyilkos (!) puccsistát csinál, Kreón manipulációs eszköztárát gyarapítandó, Teiresziászból főbelügyest. Lehet szörnyülködni azon, hogyan garázdálkodik Sikora az antik mondavilágban - mint görény a baromfiudvarban, mondhatni -, talán hasznosabb azonban végiggondolni, miért teszi. A görög tragédiaszerzők nagysága abban állt, hogy megmutatták: milyen az, amikor az embert embernél nagyobb erő hajtja, becsvágy, gőg vagy szenvedély; hogy milyen lenyűgöző ez és milyen szörnyű is egyúttal. Sikora fordítva működik, az ő kezében a legelsöprőbb érzelmekből is kicsinyesség lesz és aljasság - mit csináljunk, ehhez van tehetsége: hősökről rajzol cinikus karikatúrát. Felháborítóvá csak akkor válik, amikor Szophoklész emelkedett szavain kezd ironizálni ("sok van mi csodálatos..." mondja a temetői kocsmában Antigoné): Sikora darabja nem hogy nem megrendítő, de még csak drámaként sem működik rendesen. Hosszú, öncélú jelenetekben ábrázolja Antigoné és Iszméné jellemkülönbségét, tét nélküli szituációk sorát tölti meg jobb híján pletykálkodással, mégis előkészítetlenül jön el a darab nagyjelenete - amikor a királyi pár porig alázza Iszménét, hogy a lány tehetetlen dühét végül Antigoné ellen fordítsák. Sikora eldobja Szophoklész tragédiájából mindazt, ami azt nehézkessé tette, ám azon kívül, hogy szereplői jellemén erőszakot tesz, bele nem tesz semmit, amitől a történetnek súlya lehetne. A nézők empátiájára méltatlan, érdektelen alakok ágálnak a Takarodj, Antigoné!-ban másfél órán át.

Az előadás legnehezebb szerepe nyilvánvalóan Iszménéé. Hegyi Nórának azt kéne kitalálnia-megábrázolnia, milyen az az "ádáz naiva" - nem sikerül neki. Antigoné szerepe elejétől a végéig egyetlen unott-öntelt póz - Szalontay Tünde hozza is ezt, ettől azonban játéka még nem lesz élvezetes. Az előadásban sok tehetséges alternatív színész szerepel - Nyika Jenőtől Huszár Zsolton át Miklós Marcellig -, teljesítményükre azonban most nincs miért kitérni. Voltak már sokkal jobbak - lesznek is még sokkal jobbak.

Az Antigoné New Yorkban szerzője, Janusz Głowacki is érzékeli az Antigoné-problémát - hogy a modernitás és a halottkultusz, illetve a tragédia mint olyan nem egykönnyen férnek meg egymással. Sikorához hasonlóan modern drámát ír az Antigoné-motívumból, éppen csak a megoldása fordítottja a Sikora-félének. Mindent kidob az eredeti történetből, csak a temetést meg a tragédiát tartja meg. Głowacki tudja, mi a baj a modernitással meg a tragédiával. A mai ember, ha érik is csapások, bennük rendszerint szerencsétlen véletlent lát, nem pedig a sors kezét. Kivételes pillanatok - rendszerint szélsőséges helyzetek - kellenek ahhoz, hogy megérezzen valamit a végzet erejéből. Ezek a pillanatok rendszerint rövidebbek annál, semhogy egy drámát kitöltsenek - hacsak nem élnek a szereplők folyamatosan olyan szélsőséges körülmények között, mint mondjuk a koncentrációs táborok lakói vagy a hajléktalanok. Az ő esetükben találkozni vagy elkerülni a végzetet a napi rutin része. Az ő életükben még a végtisztességnek is más a szerepe, mint a modern világ többi halandója esetében.

Az Antigoné New Yorkbannak három New York-i hajléktalan a főszereplője: egy Puerto Ricó-i nő, és két férfi - az egyik mazowiai lengyel, a másik pétervári zsidó. Az ő önéletmondásaik alkotják a darab epikus vázát, amelyet Głowacki a rendőrös közjátékokkal tagol három részre. Az életmondásokkal párhuzamosan a szereplők kommentálják a hajléktalanvilág híreit, élik az életüket, alakítják a maguk drámáját. Głowacki a szereplőhármas egyensúlyát rafinált szerkesztői eszközökkel bontja meg. Igazán jól megírt élettörténete - minő véletlen - a két kelet-európainak van, a darabon belül igazi drámája pedig a pétervári férfinak és a Puerto Ricó-i nőnek. A nő drámája - vagyis hogy halott barátjának tetemét megpróbálja egy tömegsírból egy városi parkba csempésztetni - a pétervári férfi önéletmondása közben kulminál, a pétervári férfié pedig - hogy tudniillik összejön a Puerto Ricó-i nővel és megpróbál új életet kezdeni - a nő élettörténetének elmondása közben, a darab legvégén éri el csúcspontját. A darab kitüntetett figurája nyilvánvalóan a pétervári zsidó, az ő kilábalási kudarca az egész darab tragédiája egyben. Ő tarthat számot leginkább a színházi közönség empátiájára: ő az, aki értelmiségiből - képzőművészből - küzdötte le magát klosárba. Az ő története olyan, hogy az bármelyik kelet-európai értelmiségivel megeshetett volna.

A darab íróilag legbravúrosabb részei a két kelet-európai dialógusai - hátborzongató Hacsek és Sajó-párbeszédek. Nevet rajtuk az ember, pedig sírhatna is akár. A három főszereplő színész - Mucsi Zoltán, Keresztes Sándor és Bandor Éva - remekül játszik, kitűnőek a klosárléttel kapcsolatos gesztusos-mimikai megfigyeléseik, jelmezeik nagyon ki vannak találva. Föl se merül annak gyanúja, hogy itt szimbolikus klosárokról, hajléktalannak álcázott archetípusokról lenne szó - a darab épp attól működik, attól súlyos, hogy minden autentikus benne. A három színész három különböző vidékről jött - Kassáról, Kolozsvárról-Nyíregyházáról, illetve Szolnokról-Budapestről -, alkalmasint sosem szerepeltek korábban együtt, mégis tökéletesen összeszokottak, egy ritmusban játszanak. Mielőtt még a kritika átcsúszna rajongásba, muszáj föltenni egy elkerülhetetlen kérdést. Hogy lehet az, hogy a vitathatatlan drámaírói kvalitás, a színészi teljesítmények, és Árkosi Árpád rendezői munkája dacára az előadás nagy drámája - a pétervári festő újrakezdési kudarca - mégsem megrendítő? Több válasz is adódik: egyrészt, hogy a szerző szerkesztő rafinériái ellenére is a darab vége kicsit kiszámítható, másrészt, hogy az újrakezdés ábrándját túl gyorsan lombozza le a valóság - igaz, igaz, mind igaz, a válasz azonban feltehetően mélyebben rejlik. Sem a szerző, sem a rendező nem meri kijátszani a megrendülés pátoszát - ha már muszáj, akkor inkább a sírós-nevetős humort használják. Hogy miért, nem tudni - lehet, hogy a modern korban tényleg nincs tragédia.

Zsámboki András