Sokan aggódtak s aggódnak ma is a Szigetért, annak kiárusítása, árucikké degradálása miatt. Az aggodalom jogos volt, a különféle multinacionális cégek, szponzorok valóban kezdték teljesen kisajátítani, uralmuk alá vonni a Szigetet. A megmaradt szabad területeket pedig bódék, standok vették birtokukba a szigetlakók (közkeletûbb nevükön "szigetelõk") elõl, bevásárlócenterré vagy még inkább bazári jellegûvé változtatva ezzel a Szigetet, fogyasztói társadalmunk teljes kiszolgálására. Így aztán shoppingolhattunk tovább kedvünkre, "idebent" éppúgy, mint "odakint". E folyamat azonban az idén szerencsésen megállni látszott - épp idejében, amikor a biznisz elterpeszkedése már kezdett elviselhetetlenné válni, kezdte átlépni a tûréshatárt -, s egy még egészséges, elfogadható szinten stabilizálódott.

Ami pedig maradt, azt el kell fogadnunk és el kell viselnünk. Tudomásul kell vennünk, és meg kellene emésztenünk - akár tetszik, akár nem -, hogy ma már ilyen nagyszabású rendezvények nem létezhetnek szponzorok, támogatók, s így azok tolakodó jelenléte nélkül. Persze mindennek ára van, s a Sziget valóban veszített hajdani bájából, eredetiségéből és szabadságából. Cserébe azonban több nemzetközi előadót, számtalan világsztárt, zenei mogult és kuriózumot sorakoztat fel. Lázadozhatunk és sopánkodhatunk tehát, változtatni azonban ezen a tendencián nemigen tudunk. A békát le kell nyelni. Persze csak akkor, ha érdemes, ha valóban megéri. S a műsorfüzetek, programkínálatok azt tanúsítják, hogy a Szigeten megéri lenyelni ezt a békát, mert amit cserébe kapunk, az nemcsak szédítően változatos és mindenféle igényt kielégítő, de igényes is. És - nem utolsósorban - arról se feledkezzünk meg, hogy a szponzorok és bódésok jelenlétének köszönhetően a Sziget ma a maga 2500 forintos napijegyével (amelyért akár 5-6 koncert [köztük számos világsztár] és számtalan egyéb program nézhető meg) még mindig olcsónak számít az átlag 3-10000 forintig terjedő koncertjegyekhez képest. Persze azon lehet vitatkozni, hol is legyen pontosan az a határ, amikor még mindenki jól jár, s győztesen kerül ki ebből az egy hétből, ám úgy gondolom, ezt leginkább mégiscsak a szervezők tudják felmérni. Így legokosabb, ha ezt rájuk bízzuk, mi pedig, amíg nem esnek át a ló túlsó oldalára, inkább a koncertekre, előadásokra összpontosítunk, azokkal foglalkozunk, és azokat élvezzük vagy kritizáljuk, dicsérjük vagy szidjuk. Azon pedig, hogy a tyúk volt-e előbb vagy a tojás, az igény vagy a szolgáltatás, azt hiszem, felesleges töprengeni és vitázni.

Az idei év egyik újítása volt, hogy bővült az extrémsport-park (óriás csúzli, katapult, giroszkóp, looping, trambulin) a sznob, illetve tehetősebb közönség úri huncutságának igényeit is kielégítendő. Hiszen már tavaly megjelent a Szigeten az az úgynevezett menedzserréteg, akik egy hétre vagy csak arra a néhány órára, amíg a Szigeten időznek, elhitetik magukkal, hogy nem konformizálódtak, hogy tudnak még lazák, fiatalosak és vadak lenni. A Sziget divat lett - divat ott megjelenni. Megjelenésük persze nem baj, hiszen a Sziget nem kirekesztő, sőt, épp ellenkezőleg, nem is szól(na) másról, mint befogadásról, toleranciáról - a baj az, hogy az általuk képviselt szellemiség megjelenésével párhuzamosan a "másik oldal" meg kezd lassanként kiszorulni a Szigetről. Talán mert két dudás nem fér meg egy csárdában (és itt most csupán e két végletről van szó, hiszen egyébként a Sziget nagyon is sokszínű).

S bár az egyéb zsebfosztogató szabadidős programlehetőségek száma is tovább nőtt az idén, ezek, úgy vélem, inkább csupán remek kiegészítői voltak az amúgy is igen változatos kulturális programkavalkádnak. Zene, film, szabadegyetem, színház és sport-extrémsport itt remekül megfért egymás mellett. S ugyanígy a Sziget egyre inkább eltávolodni látszik a szűkebb értelemben vett kultúra fogalmától egy tágabban értelmezett kategória irányába - a Kultúra Szigetéből így válik a Fogyasztás, a Reklám és a Szórakoztatás Szigetévé -, ám az igényességet és minőséget, úgy tűnik, mindemellett megtartja, sőt fokozza, s szórakoztatni is kulturáltan szórakoztat.

No persze akadtak idén is bosszúságra okot adó kisebb-nagyobb gikszerek: negyedóráig tartó koncert, közönségét legyalázó énekes, bepalizott söröspohárgyűjtők, akik így ingyenes szeméthordókká avanzsáltak, kameratörő spicces leányzó és időbeli csúszások (ez utóbbiak leginkább a Színház- és Táncsátorban), mindent egybevetve azonban mégis szép "csendesen", békésen, majdhogynem nyugisan zajlott az idei egyhetes programsorozat. Balhé inkább csak a Sziget körül volt, mint a Szigeten. Kicsit túlságosan is az előre megtervezett mederben folytak idén az események. Persze nem biztos, hogy egészen jogos egy több tízezres tömeget megmozgató rendezvénynek felróni, hogy nem elég spontán, lezser, és hogy túlszervezett. Engem azonban néha mégis nyomasztott ez a sterilség. Hogy idén még a szemetes konténereken való hagyományos csoportos dobolás is valahogy menetrendszerűen zajlott. A Sziget elszemélytelenedett, s most már egyre inkább csupán a programok miatt érdemes kimenni e fesztiválra, nem a hangulatért. A punkokat, "alterosokat" és rockereket nem annyira kiegészítette, mint inkább felváltotta a menedzser és diszkós réteg. No persze a fent leírtak csupán az előző évekhez képest érvényesek, önmagában a Sziget még mindig, így is az egyik legszínesebb, legszínvonalasabb és legnagyobb európai könnyűzenei fesztivál. Ezenkívül az is igaz, hogy nem lehet minduntalan a régire, a hajdanvoltra hivatkozni, hiszen az idő egyrészt mindent elhomályosít és megszépít, másrészt könyörtelen, így a természet rendje, hogy minden változik, változnia kell.

Az például egyenesen megnyugtató volt, hogy az uhrin benedekek kora, úgy tűnik, lejárt, már csupán végnapjait élte idén a Szigeten. A koncert, amelyért tavaly még oly sokan hevültek, idén már csak langyos fogadtatásban részesült. És a nagy ováció, ami tavaly még kultuszt gyártott a minőség kigúnyolásából, tiszavirág-életűnek bizonyult. Jó móka volt. Egy posztmodern kultúrába belefér. Ám a félelem, hogy az egyszeri mókából észrevétlenül maradandó divat lesz, ha nem is alaptalannak, de meddőnek bizonyult.

És ami a kultúrát illeti: a Szigeten a zenén kívül idén is volt Szabadiskola, voltak Irodalmi estek, volt Bábjátékos találkozó és Utcaszínház. A Színház- és Táncsátorban pedig - amihez egy kinti, szabadtéri színpad is tartozott, és ahol az idén is a tánc volt túlsúlyban - kontakt improvizációs és néptánc tréning egészítette ki a színi előadásokat.

A színi előadásokat, amelyekből - ahogy, vagy még inkább, mint tavaly - igen színvonalas és színes volt a kínálat. Láthattunk már évek óta játszott előadást, nemrég bemutatottat és ősbemutatót. Operát, musicalt, bábjátékot, gyerekdarabot, rituális játékot és csöndes ülős koncertet. Csupán a diákszínjátszók és a performance-ok, happeningek szorultak ki. (Pedig hol másutt, mint e helyt lenne igazán helyük, létjogosultságuk e formációknak. No persze, a szervezők idén inkább a biztosra mentek, s így a már sikeres, elismert előadásokat, előadókat hívták meg - ez is a sterilitás felé irányuló tendenciáról árulkodott.)

A Színházi és Táncsátor jellemzője volt még a néha több mint egyórányi csúszás, késés, ami olykor jól jött (az ember mégis odaért a kiválasztott program elejére egy elhúzódó, jól sikerült koncert végéről), többnyire azonban inkább csak bosszúságot okozott. Éppúgy, mint a kinti színpadról beszűrődő, igencsak zavaró és varázsromboló próbazaj.

Két előre meghirdetett előadás maradt csak el, Frenák Pál társulatának Tricks and Tracks című produkciója és a Juronics Tamás vezette szegediek Postscriptuma. Az előbbiért bőven kárpótolt minket Mándy Ildikó koreográfiája és a Duna Táncműhely. A Közép-Európai Táncszínház Tűzugrásával egyetemben e két produkció volt az idei színházi ikonosztáz legszebb darabja.

Marik Noémi