Régi, igaz mondás, hogy a politikai élet olyan, mint az erõleves: amikor elkezd forrni, mindig a szennyes lé jön a felszínre. Sajnos a választások közeledtével a politika koszos szürke habja egyre inkább rátelepszik a hazai kulturális élet eseményeire és szereplõire. Ezt az idei, 2001-es Sziget Fesztivál sem tudta elkerülni. Kezdve a melegek ellen irányuló, minõsíthetetlenül otromba és paranoid diszkriminációs kísérlettel - amelyhez a rendezõk megzsarolása párosult - egészen politikusaink propagandisztikus "jelenéséig". A politikusok legördögibb, visszataszító arcukat mutatva, vagy éppen ellenkezõleg: egy sokadik pálfordulás után, mézesmázosan ígérgetve garázdálkodtak a Sziget és a jó ízlés határterületén.

Mindez talán nem is olyan fontos, pláne egy kulturális fesztiválról szóló beszámolóban. Számomra azonban a melegekkel szembeni eljárás minden eddiginél erősebben vetette fel a Sziget és a tolerancia kapcsolatának kérdését. Ezen keresztül pedig a magyar társadalom különböző csoportjainak egymással és más nemzetekkel szembeni türelmének, illetve türelmetlenségének kérdését. Mert bármennyire is örömtelien növekszik évről évre a külföldiek részvételi aránya a Szigeten, ez a fesztivál azért mégis rólunk, magyarokról mond el a legtöbbet. Akár azon keresztül is, hogyan fogadjuk az idelátogató külföldi "szigetelőket".

Nehezen is lehetne jobb terepet találni a felvetett problémákkal kapcsolatos vizsgálódásra: a Sziget Fesztivál több ezer, egymástól gyakran rendkívül különböző kulturális eseménynek ad otthont. Aki kilátogat, az szinte elszédül a különféle szubkultúrák aktív (művészek) és passzív ("megfelelően öltözött" közönség) képviselőinek sokféleségétől. A zenei sokféleség összeköt és eltávolít: punkok, rockerek, "technósok", alternatívok, darkok és zenei mindenevők keverednek egymás mellé a színpadok előtt. És keverednek a kedvelt zenei műfajok a művészek produkcióiban is. A Nagyszínpadon megjelenik a könnyűzene nagyjainak posztmodern, ironikus megidézése. The King Elvis Presley-ként énekel átdolgozásokat az "eredeti" halála után született együttesektől, Mambo Kurt pedig gagyi technóba ültet át rock klasszikusokat - zseniálisan. A legtöbb érdeklődőt vonzó Faithless már nem annyira techno-pop, mint inkább soul, hip-hop és r&b (rhythm and blues) keveréke. A Leningrad Cowboys fergeteges "rákendrol" paródia, a Másfél pedig kortárs komolyzenei ambíciókat is felmutat. Számomra idén a legnagyobb élmény a Placebo koncertje volt. A nyíltan biszexuális énekes, Brian Molko ugyanis nemcsak annyit tett, hogy melegebb éghajlatra küldte el a kerület "homofób polgármesterét" (idézet magától az énekestől), hanem a gyönyörű balladákból és sodró lendületű, kiváló rockdalokból álló repertoárjukat olyan, olykor önmagukat sem kímélő dühödt energiával és megrázó lelki kitárulkozással adta elő két zenésztársával, ami bizonyította, ők alkotják jelenleg a világ egyik legjobb és leghitelesebb rockzenekarát. A Világzenei Nagyszínpadon fellépő kiváló zenekarok legjobbjai is élnek a műfajok házasításával. A Lo’ Jo francia cigányzenét, reggae-t, afrikai zenét "mixelő" kommunája; a komor hangulatú ősi svéd népdalokat nehéz rockkal "súlyosbító" Garmarna; a jazzt és a kortárs komolyzenét mára hagyományosan saját muzsikájukba integráló, kiváló klezmer zenekarok (Kroke, Frank London’s Klezmer Brass Allstars); valamint a mongol népdalokat szokatlan hangképzéssel (torokhang és lónyerítést imitáló kéthúros hangszer) és modern rockzenei hangzással "megfertőző" zseniális Yat-Kha. Az én favoritom a mindenkori fesztiválvirtuóz romániai cigányzenekar, a Taraf de Haidouks volt. A zenészek a legfiatalabbtól a legöregebbig, kisgyermektől az ükpapáig, talán eltérő intenzitással, de egyformán lelkesítően, csillogó szemmel és ragyogó életkedvvel adták elő az ő esetükben műfajkeveredéstől mentes, autentikus népzenét. Két dolgot tehettünk: vagy rogyásig roptuk a táncot, vagy tátott szájjal hallgattuk őket.

A zene területén tehát minden rendben: egészségesen keverednek egymással műfajok, stílusok és nemzeti jellegzetességek, a magaskultúra is egyre inkább befogadja a szubkulturális elemeket. Persze vannak az egyes szubkultúráknak "összebékíthetetlen" rajongói, akik számára szentségtörésnek számít, ha kedvenc zenéjüket idegen elemekkel társítják. A konzervativizmus tehát eleven a szubkultúrák területén is, de ez nem baj, hiszen tudjuk, hogy a hagyományőrzésre is szükség van minden műfajban. Veszélyesebbnek tartom, ha egyes szubkultúrák magaskultúraként kívánnak fellépni, és a többiek felett ítéletet mondva, azok képviselőit művészileg, rajongóikat pedig emberileg értéktelennek minősítik, és kirekeszteni próbálják. Miként tette azt a rádióban a Sziget Fesztivál befejezése után néhány idősebb szigetelő rockzenerajongó, "mindenki nevében" oda nem valónak és ezért száműzendőnek minősítve az elektronikus tánczene színterét (New York Aréna) és látogatóit, no meg a Faithlesst is. Őszintén szólva, magam sem rajongok az NYA-ban dübörgő zenéért, sem a Faithlessért, mégsem hiszem, hogy az ő jelenlétük tönkretenné a hozzám hasonló ízlésűek szórakozását. A Szigeten elég hely van ahhoz, hogy minden műfaj, szubkultúra elférjen rajta anélkül, hogy zavarná a másikat.

A türelmetlenség azonban sajnos más formában is jelen van a Szigeten. Hallottam - szerencsére meglehetősen ritkán - szidni a feketéket, zsidókat, melegeket és másokat is. A Szigeten tehát, amely a jelenlévők már említett rendkívüli sokfélesége miatt a tolerancia jelképe lehet, jelen van az intolerancia is. És ez természetes. Egyrészt, mert ez a fesztivál - mint említettem - tükrözi azt a magyar társadalmat, amelyben - tudjuk - jelen vannak a türelmetlenség különböző formái, az idegengyűlölet, az antiszemitizmus, a homofóbia, sőt, megkockáztatom, a kirekesztő elitizmus is a kultúra területén. Másrészt a Sziget nemcsak tükör, hanem példaadó is lehet a magyar társadalom számára, éppen azzal, hogy a teljesen soha meg nem szűnő türelmetlenség minimális jelenléte mellett az elérhető maximális türelmességre neveli az embereket, a mássággal, a másikkal szemben. Hiszen ahogy az intolerancia, úgy természetesen a tolerancia is jellemző a magyar társadalomra, miként más nemzetek társadalmaira is. Csupán több kellene belőle!

Sólyom Attila