Madách Kamara

Vannak darabok, amik után - különösen ha tudjuk, hogy a függöny legördültét követõen számot kell adnunk a velük való találkozásról - úgy kapdos az ember, mintha molypillét igyekeznék hatástalanítani. Pedig dehogy. Épp arról van szó, hogy azt a kevéske emléket próbálja menteni, ami egyáltalán rögzülni volt képes az adott estén.

A legerősebb benyomást a drappos, molypille szürke belvilág érzete adja Götz Béla maratott üveg mintájú, karcsú és áttetsző, guruló paravánokból elgondolt díszletében. Egyszerre sivár és gazdag a két egyforma ügyvédlakás-belső, melyek hangulattól függően hol kékre, hol lilára világítva változtathatók. A magasban ugyanazok a gyöngyszürke Tiffany-lámpabúrák lógnak, alattuk ugyanazon bajoktól szenvednek a párok, ám különbözőképp próbálják orvosolni megfáradt házasságaik problémáit.

A mindig fegyelmezett, mindig jól főző Karen (Tóth Enikő) mellett keseredik-savanyodik Gabe (Cseke Péter), s a rajzolgatásba menekülő, excentrikus Julie (Kerekes Éva) mellől lép le a játék kezdetekor a robbantani tudására kényszeredetten büszke Tom (Szerednyey Béla). Ennyi tán elég is a történetből, mert oly vékonyka az, mint az egyszer használatos papír zsebkendők egyetlen rétege. Ha többet mondanánk, nem is nagyon lenne miért elmenni a nézőknek a Madách Kamara hűtött nézőterére. Bár nem utolsó dolog a tikkadó belvárosi utcáról a hűs előcsarnokba menekülni. De menekvőknek itt nincs hely. Pótszék pótszék hátán, tökéletes telt ház, egész héten.

A bulvárszínházi produkció, akármilyen zseniális is, általában egyszer használatos esemény. Így van ez rendjén. Egyszer azonban valóban használhatónak kell lennie. Ez a Debreczeni Júlia által fordított darab épp hogy csak kitart önmaga végéig. Iszonyatos közhelytömeg ömlik a figurákból a két rész teljes ideje alatt. A tévéből és a hetilapokból, no meg a saját pszichológustól eltanult, s szajkózva hirdetett pozitív életszemlélet gyakorlati kudarcaiból látunk bemutató foglalkozást. A középosztályi nyomorúság döglesztő karikatúrája lehetne az este, jeleneteinek génjeiben hordozva a "kopasz énekesnő" minden dramaturgiai kromoszómáját. Ám győz a selyemszürke árnyalat. Velich Rita jelmezei egyébként határozott és érzékeny "vizuális műfordítói" tehetséget jeleznek. A második rész időugrásos kezdő jelenetével, mint tudálékosan bizonykodó szerzői szemléltető betéttel színész és rendező, közönség és öltöztető egyaránt nehezen birkózik meg. Jól van, értjük, így volt, és ezért van most meg amúgy minden... És?

Az érzelmes történetmesélés is megvillan azért kacéran, de ahhoz, hogy az induláskor "elcseszett" Tom-Julie-házasságból Tom újra a hajdani vonzás, Karen erőterébe kerüljön, nos, ahhoz talán francia szerző kellenék. De nincs itt semmi baj. A közönség azt kapja, amit vár. Kicsit még többet is. Szexuális élete megborzolására sóhajtó nevetéssel reagál, s az álmély közlésekből és álbátor szókimondásokból ezt érzi (sőt, ki is mondja): hű, de "életszag" van.

A morális hümmögetés végül is a maradni képesek melankolikus dicsőítésével zárul. A nézők egy emberként választják végső hősüknek a rettegéssel teli szelídet. Legszívesebben cinkosan odakiáltanák neki, mikor az halálmegvető bátorsággal rászánja magát egy régóta halogatott akcióra a selyemszürke párnás hitvesi ágyban: Te vagy a legény, pajtás, ez a nem semmi! - Mi is mindjárt hazamegyünk, nincs itt semmi baj...

A közönség a pesti színházba járók egyéb csoportjaival összehasonlítva kínos gonddal öltözöttnek és jó szintű fogyasztásra berendezkedettnek látszik. (Azonnal a büfében kezdenek, de valahogy más ez, mint például az angyalföldi népszínház szünetbeli örömünnepén a büfé jókedvű kifosztása. Harsogva nyitva hagyott mobiltelefonokkal ülnek be a szolgáltatásra, de nagyon haragszanak is egymásra ezért.) A színészért jönnek, meg a színházba járás szertartásáért. Rendjén van ez is.

A színészek azonban műmondatok műhangsúlyaival küzdenek a Szirtes Tamás által egyébként korrektül megrendezett előadásban. A bajok a szöveggel kezdődnek. Nemcsak a teljesebb magyarítást hiányolom, bár szóvá kell tenni, hogy hasonló figurák nem ezen a magyar nyelven szólalnak meg itthon. (Azért amikor egy süteményre szegény Kerekes Évának azt kell mondania, hogy "Mágikus!", mégiscsak elmélázik az ember: csak nem a "magic" hemperedett át lustán a magyar mondatba? Nem él ez a nyelv.)

Ráadásul a leírt szöveget beburkolja egyfajta bulvárszínházi "zengetés", ami soha nem nyomja meg a kérdőszót, legföljebb a tárgyat, de azt aztán hosszan elnyújtva. Ez a beszédmód az, ami dekoratívan fölkeni a mondatot a magasba, és mintha mindig idézne, magától távol tartva a szöveg értelmét, mechanikusan muzsikál csak, egészen a tapsig.

Cseke Péter Gabe-jének esendő pillanatai mutatják, mennyivel jobb lenne a figura, ha a dermesztő prédikálás helyett - amit az író szócsöveként neki kell teljesítenie - játszhatna is valamit. Tóth Enikő Karenje különös alakítás. Ez a nagyon "madách-os" színésznő (magas, karcsú, mély hangú, nagy szemű) határozott és érdes humorról tesz tanúbizonyságot, sőt, van, hogy a hátáról látom, a felszínes és hártyavékony történetnek most éli meg azt a pillanatát, amikor a maga elől is titkolt szerelem nagysága és végleges visszahozhatatlansága előtte is megvilágosodik. Szerednyey Béla mintha azt kérdezné: elég ennyi? S persze, hogy elég, hisz összeroppanna a játék, ha mélyebbre menne. De azért a hangsúlyai néha nagyon is megcsúsznak. Szerencsére láthattuk már őt sarokba szorítva, igazi színészi alkotómunkára kényszerítve. Majd legközelebb.

Kerekes Éva újra színpadon. Mindegy miben, csak játsszon - mondanánk. De már az első percek megijesztenek: rémisztő, hogy mint kockacukor a kávét, úgy issza be, úgy veszi át a bulvárstílust. Erre van szükség, ezt csinálja, hisz a velejéig színész.

Aztán néha mégis kisüt a nap körülötte. Nem bírja már a sok felszíni futamot, s le-lebucskázik, mint valami aranykacsa a tó közepén, s fölhoz a mélyből valamit. Megszakaszt egy nevetést, elindít egy mozdulatot, megcsíp egy pillanatot. Pedig áldatlan szövegeket kell neki is elmondania. De van egy hallgatása, ami felér egy csehovi egyfelvonásossal. Sírjon, ne sírjon, mondja, ne mondja? ...Nnnna! - szakad ki belőle végül a hosszú csend után. Megkapaszkodunk a zsöllye karfájában. Ilyen lehet a keszonbetegség. Messze jártunk. De újra kapunk levegőt. Mindenki megvan? ...Nnna.

A közönség az előcsarnokban nagyon szerény küllemű, szabatosan fogalmazott szöveget tartalmazó, fehér szórólapot vehet kézbe. Az első oldalon Mácsai Pál, a Madách Kamara művészeti vezetője üdvözli a nézőket. A túloldalon a következő évad tervezete áll, izgalmas programmal, ragyogó színészcsapat névsorával. Mácsai, ahogy olvasható, inkább csak rendez. De lám, a 2001. decemberi bemutatóban, Molnár Ferenc Testőrjében, Kolos István rendezésében, Kerekes Évával játszik is!

Reményteljes évad ígérkezik. Jó lesz mielőbb jegyekről gondoskodni.

Gabnai Katalin