Zsámbéki Nyári Színház

Beatrice Bleonþ román rendezõ Magyarországon elsõsorban zsámbéki rendezéseirõl nevezetes - a Zsámbéki Nyári Színház pedig többek közt Bleonþról. Az utóbbi megjegyzés talán nem annyira objektív tény, mint szubjektív igazság - mindenesetre aki csak egy zsámbéki Bleont-elõadást is látott már, aligha vitatja majd: a rendezõnõ színházi világa és a késõromán templom elválaszthatatlanok. Bleonþ semmiképpen sem lélektani realista rendezõ, még csak nem is stilizáló-szimbólumos meghaladója e hagyománynak - ha már nagyon muszáj valahova sorolni õt, akkor az a fajta operarendezõ, akinél nem a szcenika és a librettó illusztrálja a zenét, hanem a látvány, a hang és a helyzetek együttese teremti az emberi érzelmeket. Bleonþ színházának még fala sincs, mégis teátrálisabb, mint a legmasszívabb kõteátrum. Bleonþ bevallottan hatni akar, ettõl aztán mi, nézõk önfeledten meg akarunk hatódni. A nem éppen divatos Victor Hugo epikusan szétesõ Notre-Dame-i toronyõrébõl csinált igazi drámát - Esmeralda anyjából igazi drámai hõst. A villámok végig ott dörögtek a közönség feje fölött, az elõadás végére pedig már úgy szakadt az esõ, hogy sorra robbantak a jupiterlámpák. A darabban már mindenki meghalt, akinek csak meg kellett halnia, a nézõk mégis ott ültek csuromvizesen a legeslegvégéig - az utolsó cseppig ki akarták élvezni a melodráma minden fájdalmát.

Azért mondom el mindezt, mert Bleonţ idei Kékszakállú-rendezése nagyon kevés volt - időben, ötletben, látványban egyaránt. Alkalmasint kevés pénz és kevés idő is állhatott a rendező rendelkezésére, amit azonban előadásként látni lehetett, az ahhoz is kevés, hogy egy rendes "levágó" kritikát lehessen róla írni. Mit van mit tenni, ha nincs mit bírálni? A kritikus belelát mindenfélét az írott darabba, aminek hiányát aztán számon kéri a látott előadáson.

A Kékszakállú története eredendően lovagregény-epizód, ezt írta szecessziós szövegkönyvvé Balázs Béla, ebből született Bartók modernista operája. A belelátó kritikus szerint a Kékszakállú titka nem várának ajtai mögött, története előtt rejtőzik. Mert hogyan is szerezte a lovag legújabb asszonyát? Esküvőjéről rabolta el - erővel, bár nem akarata ellenére. Juditnak alkalmasint nagyon is imponált a férfikora delén túl lévő Kékszakállú ereje, a férfinak ez az a vonása, ami mindvégig lenyűgözi őt, ennek a titkát keresi, és bukkan minduntalan erőszakra. Nem igaz azonban, hogy a Kékszakállú és Judit a tradicionális erős, okos férfi-gyenge, naiv nő leosztás mentén állnak szemben egymással; Judit sokkal kíváncsibb és határozottabb annál. Itt egy férfikora végén járó férfi és egy nőiségét épp csak bontogató nő csap össze, különbözni abban különböznek, hogy az egyikük tapasztalt, a másikuk tapasztalatlan. Ha tanulságot kéne keríteni a történet végére, akkor az úgy hangozna, hogy a nyers erővel sok mindent lehet csinálni (lehet szelídíteni, terelni vagy szembeszállni vele), de büntetlenül bálványozni nem lehet - maga ellen dolgozik, aki ezt teszi.

A Kékszakállú titkának helyét illetően Bleonţ is hasonló állásponton van - szerinte is a történeten kívül kell keresni a megfejtést. Az utolsó, hetedik termet leszámítva nem nagyon érdekli a nyitogatós játék, csapkodja az ajtókat egymás után. Ehhez képest Lázár Kati mint az idő öreganyja rebegő-lobogó gyertyák közepette hosszú előjátékban vezeti föl Kékszakállúék színre lépését - Bleonţ habozás nélkül helyreállítja a Balázs-féle szimbolista mélyértelműség eredeti műfaját. Lovagregény-epizódot visz színre - román romok között gótikus rémületet.

Kékszakállú szerepét a fiatal és markáns arcú Horvát Ákosra, Juditét a balettszépség Monica Petricára osztja - vagyis ebben a színrevitelben nem a kor-tapasztalat számít, hanem a klasszikus szerepek: férfi erős, nő gyenge. Judit ártatlan naivitásának hangsúlyozása egészen bizarr formákat ölt - iróniának nevezném, ha Bleonţ korábbi rendezései nyomán nem kellene kizárni élből ennek a puszta lehetőségét is. Judit akkora fehér menyasszonyi fátyollal érkezik a várba, hogy szó szerint körbetekeri vele az egész templomot; naivitását zeneileg aláfestendő pedig többször is felcsendül Beethoven Für Elise-je - nem tudni, ismeri-e Bleonţ a Zsolt Béla- meg a Szenes-féle megszövegesítéseket, a kritikusnak mindenesetre nehéz volt nem ezekre gondolni közben. Az erő-erőszak ábrázolása meglehetősen szubtilis a darabban, bár az értelme nyilvánvaló: ahogy megnyílnak az ajtók, úgy lesz Judit ruhája félre nem érthető helyeken egyre vörösebb. Mire az utolsó ajtó is megnyílik, a tütüje egy merő piros - mintha mindannyiszor szado-mazo praktikák újabb tárháza tárulna föl előtte, a kéjgyilkossággal bezárólag.

Akárhogy is, ezek a részletek egy koncepció morzsái csupán - a magyar közönség ínycsiklandva várja, milyen lenne, ha Bleonţ egyszer tényleg megrendezné a Kékszakállút.

Zsámboki András