Madách Színház
Zenthe Ferenc szép öregember lett. Jó nézni, amint megáll a rivalda elõtt, járása, feje állása nemes és férfias. Szép Sidó királynak is, sõt, Atyaúristennek is, odafönt a fatemplom magasában. Csak hát a glória. Úgy látszik, az õnéki se használ. A szentséges arany körív minduntalan lekonyul, s vastag árnyékot vet a homlokára. És nincs figyelõ szem, nincs még csak rövid idõre se egy korrigáló lámpa, hogy a hívatlan árnyékot kitakarja a színész arcából. Pedig ennek már próbán is így kellett lennie. Így aztán a Mi Atyánk arca szinte egész idõ alatt sötétben marad.
Galbenisz Tomasz maga az ördög. Legalábbis a Drúmó nevezetű. Úgy tűnik, ő az egyetlen ember az este során, aki ártatlan örömmel, s minden hátsó gondolat nélkül veti bele magát a játékba. Hangja erőteljes, tartása egészségesen pokolbéli, s a többi ördögre kirótt iszonyatos arcfirkákból is a legvisszafogottabb jutott neki. Farizeusként is mindig jókor moccan, bizalommal tele figyel mindenkire, mintha valami más birodalomból ide tévedt volna. Még mindig nincs veszve egy emelkedőbb színészi pályafutás lehetősége, csak méltó feladat kellene végre.
Debreczeny Csaba jeles ifjú ember. Tekintete tiszta, hangja háromszor annyi, mint amennyi ehhez a feladathoz kell, s nem sok hiányzik hozzá, hogy elő tudja hívni magából azt az átható derengést, ami a Megfeszített szerepére valóban alkalmassá tenné. Az a "nem sok" azonban maga a közeg, a füst vagy a pára, amin - ahogy a világosítók mondják - a fény megtámaszkodik. Az a láthatatlan, megfoghatatlan valami, ami a színház lényegét adja, s ami soha nem a díszletekből szivárog elő, hanem az ügyet vállaló emberekből sugárzik.
Koltai János úgy jön be sötétszürke öltönyében a színre, mintha egy stúdióba érkezne, ahol már elkezdődtek a próbák. Valamikor az első gyertyás jelenet után törődik bele, hogy a Krónikás szövegét muszáj lesz egyedül végigmondania. Brechtileg közelít a szerepeihez, ami létező stílus napjainkban is, csak itt most sokat veszítünk vele. Értelmezési gondokkal küszködik, hiszen az ő figurájánál lepleződik le igazán a felújított passió paradoxona: ha egy szertartásból színházat csinálnak, akkor is meghal, ha jó színházat csinálnak belőle. Akkor is! Ami viszont most itt történik, az olyan megrázó ön- és életismereti problémákat tár föl, amik mellett nem szabad szó nélkül elmenni.
Mert igaza van Kerényi Imrének: Balogh Elemér és Rossa László segítségével olyan szövegkönyvet sikerült megalkotnia húsz évvel ezelőtt, ami fontosságban valóban eléri a nemzeti kincsként számon tartott nagy színművek szintjét, s amelynek élő változatával valóban találkoznia kell minden nemzedéknek. Olyan zenei és szöveges építmény ez, amelyre joggal lehetnek büszkék, s amelyet időről időre be lehet és be kell mutatni. Közepes képességű, netalán nem hivatásos csapat is vállára veheti, mert lényege a kollektivitás. Ha ráadásul még énekelni is tudnak, csak nyer vele mindenki. De nem muszáj bemutatni, ha semmi nincs meg hozzá, ami az alapmű rangjához méltó lenne, nehogy az élmény esetleg megcsúfolása legyen azoknak az értékeknek, amelyek előtt - az alkotókkal együtt - mindannyian fejet hajtunk. Ez után a produkció után nem lehet emelt fejjel kilépni az utcára. Pedig ez is van olyan fontos, mint a főhajtás nagy gesztusa.
A bemutatót megelőző sajtónyilatkozatok egyikében talált mondatot, miszerint "a darab magántulajdon", elég nehezen tudom értelmezni. Bizonyára arra gondol a rendező, hogy szerzői jog is köti alkotásához. Ez természetes, még akkor is, ha a szerkesztésért, s nem a mondatokért jár a díj. Azért, ha valaki - betartva az udvariassági és jogi szabályok mindegyikét - tényleg fel akarná egyszer újítani az eredetit, bizonyára nem tiltaná meg neki senki. Most, Kerényi Imre szerint "a színészek változtak csak, és a mű annyiban, amennyit ők hozzátettek". De nem hozzátevésről van szó.
Sem az ének, sem a zenekar nem szólal meg igazán. A trombitások harsognak ugyan, de a női kar énektudása kétségbeejtő. Látványban igazán szívszorító a változatlannak mondott színjáték: a tárgyak elöregedtek, fényüket vesztették. A kórusban nem találni egyetlen egy festetlen frizurát sem. Csak az "ipari szőke" és a vörös árnyalatai vannak jelen, amúgy "csíksomlyói" módra. Sőt, a csíkos is szerepel. Az arcok jobbára fehérre púderezettek, a szemek a legeltérőbb módon vannak kifestve. A szemöldökök mindenütt kínosan kiszedve, de a jól látható, görcsös fitneszkultúra ellenére, sem a kor, sem egy másik lelki iskola nem tagadható le. Merev mosolyú, félelemmel teli emberek próbálnak teljesíteni egy olyan feladatot, amely csak szívből vállaltan, felszabadultan teljesíthető. Mintha egymásnak is idegenek lennének, úgy mozognak járástól járásig. A szertartás lényegét adó emberi méltóság és öröm egyszerűen meg sem jelenik.
Ráadásul a hegedűs bal fülében ott maradt a férfi fülönfüggő, jobb karján a finom lánc, Kajafás bal kezén pedig privát jegygyűrű villog. Tévedés ne essék, ilyen apró hanyagságok ellenére is lehetne élő egy előadás. Csak akkor mindez észrevétlen maradna. Ki törődne mindezzel, ha egyetlen sugárzó pillanat adódna! De csak megtört arcok láthatók, amelyek a Macskák arcfestési stílusában nézhetetlenre maszatolódtak. Minden bizonnyal elmaradt egy stílusra ügyelő, végső "megnézés" is a vezetés részéről.
Tartáshiányos ez a passió. Az egy főördög, Csutka István kivételével alig akad férfi a színen, aki mellben s vállban vinné a játékot. Ő meg, ahogy megszokta, a kabarék és musicalek stílusában "dől ki" a jelenetzáró pozíciókból. Ezzel mintegy áthúzza az addigi örömöket. Lehet, hogy a balett így kívánja, de ennek az estének nem ez a stílusa. Valószínű, hogy a nagy rohanatban nem is figyelt rá senki. Pedig ha a koreográfus vagy a rendező kérné a jobbik megoldást, ő megcsinálná azt is. Czvetkó Sándornak hangja is, lelkiismerete is lenne a feladatához, de kapcsolatok híján meglévő energiái zárványosulnak az előadásban. A férfikórus, mindenki által elhagyottan, silány-keserves bohóckodásra kényszerül, tagjai birtokon kívül maradva nem tudnak mit kezdeni feladatukkal s a figurákkal.
Figyelemre méltó a magára hagyottak egyike: Magyar Attila. Júdás szerepében, fölismerhetetlen kis sapkában (vagy parókában?), parádés feladatát komolyan véve, s bizonytalanságaival egyedül maradva, mély csehovi megrendüléssel játszik egy darabban, amely a stilizációra épül. Eltévedt. De nagyon érdekes figurát, kis féregemberkét építgetett magában. Észre kellett, hogy vegyék: dolgozik valamin. Engedték is, hiszen nem kívánhatja tőle senki, hogy nagyszerű elődje, Kézdy György stílusában lépjen színre. Arra azonban láthatóan nem volt esély, hogy az új előadás valóban az új színészekre épüljön föl.
Vannak persze, akik - mint például a néha nyakig főldben tartott dudás, vagy a bal páholyból besegítő, szemüveges zenészlány - elvarázsoltan teszik a dolgukat. Balra, a magasban, német nyelvű szövegek tolmácsolják a várható turistáknak a történés pillérmondatait. Várhatóan évekig. És ez így lesz. Évekig.
Gabnai Katalin
