Krétakör Színház

Minden bírósági tárgyalás színház. Taláros bírák, ügyész és védõ, õrök kísérte, megbilincselt vádlott, e szereplõktõl térben jól elkülönített közönség - minden adott az elõadáshoz, a szerepek eljátszására. Mi sem hatásosabb tehát, mint "bírósági tárgyalás-színház a színházban"-t játszatni egy drámában: itt a színpadi történés nézõkre gyakorolt hatása megsokszorozódik, hiszen egyszerre vagyunk részesei egy jelen idejû színházi estnek, ugyanakkor ez a jelen egy hasonló típusú esemény - a korából kiemelt, az elõttünk zajló drámában rögzített, fiktív bírósági tárgyalás - privilegizált szemlélõjévé tesz. Külön izgalmassá teszi ezen élethelyzet színházi bemutatását, hogy nézõként együtt izgulhatunk az érvek és ellenérvek ütköztetésén, mintegy elõttünk születik meg a sorsokat eldöntõ ítélet. Tudta ezt már Aiszkhülosz is: az Oreszteia címû trilógiája utolsó részében (Eumeniszek) az athéni polgárokból alkotott bíróság a színpadon dönt az anyagyilkos Oresztész sorsáról. Vagy ott van Euripidész, aki egész sor tragédiájában (Alkésztisz, Hippolütosz, Élektra stb.) alkalmazta a bírósági tárgyalás típusú jelenetmegoldást. Utánuk pedig minden korban a különbözõ mûfajokban - tragédiában, komédiában egyaránt - elõszeretettel fordultak a szerzõk a hatásfokozó bírósági tárgyalás dramaturgiájához. Shakespeare éppúgy használta, mint Molière, Shaw Szent Johannája vagy Sütõ András Csillag a máglyánja ugyanezen dramaturgiát használja a hatás fokozására, s vég nélkül lehetne további példákat sorolni a világ drámairodalmából. Miller A salemi boszorkányokja ebbõl a megközelítésbõl nem más, mint egy a fenti toposzdramaturgiát alkalmazó drámák sorában.

A XVII. század végén, 1692-ben egy New England-i porfészekben, bizonyos Salem nevű faluban boszorkányokra találtak a lelkesen nyomozó, éles szemű világi és egyházi hatóságok. A homályos történet szerint fiatal lányok éjszaka meztelenül táncoltak az erdőben, majd az őket meglepő tiszteletes előtt egy részük hisztérikus rohamot kapott, néhányan azonban a Sátán, a Gonosz csábításáról beszéltek, mint amely őket erre a szentségtörő cselekedetre kényszerítette. Hatalmas felzúdulást keltett vallomásuk, s a megindult vizsgálat során minden olyan személyt boszorkányként, a Gonosz földi megjelenéseként ítéltek el és égettek meg, akit a lányok mint az éjszakai táncra bujtogatót jelöltek meg.

Az 1950-es évek elején Arthur Millert, az ekkor már sikeres írót New Yorkban színe elé idézte a kommunista boszorkányüldözésről elhíresült McCarthy-bizottság. Helyesebb lenne inkább vérbíróságról beszélni, hiszen a Rosenberg házaspárt éppen az e bizottság keltette hisztérikus légkörben lehetett "kommunista kémek!" felkiáltással halálra ítélni. Az író nem volt hajlandó vallomást tenni az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság előtt, de a bizottsággal kapcsolatos élményei ihlették The Crucible (Olvasztótégely) című, világszerte A salemi boszorkányok címen sikert aratott drámájának megírására. Az örök koncepciós per paradigmáját akarta megalkotni, ám ha szabad e helyen egy nagyon halk kritikai megjegyzésre ragadtatni magam, a nemes cél jegyében született dráma meglehetősen sablonos, fekete-fehér jellemű figurákkal, átlátszóan egysíkú dramaturgiával megírt művé sikeredett. Sebaj, a téma aktualitása, a történet parabolajellege pillanatok alatt világsikerre vitte A salemi boszorkányokat. Számtalan színházi előadás mellett már 1957-ben a franciák filmet készítettek belőle (forgatókönyv: Jean-Paul Sartre, Proktorék: Simone Signoret és Yves Montand), majd operává is nemesedett (1965-ben), s mind a mai napig műsoron van a színházakban világszerte. Magyarországon 1961-ben Marton Endre rendezésében mutatták be először a Nemzeti Színházban, s az azóta eltelt időszakban is gyakran adják elő. Hogy csak a közelmúltból, valamint a jelenből szemezgessünk: 1998-ban a vígszínházi előadásban Hegedűs D. Géza, Alföldi Róbert, Pap Vera alakították a főbb szerepeket, Rudolf Péter rendezte az előadást, Zalaegerszegen pedig idén márciusban Bagó Bertalan rendezésében mutatták be.

A legemlékezetesebb hazai bemutató Mohácsi János nevéhez fűződik. 1995-ben Kaposváron Istenítélet címen játszatta a Magyarországon egyébként mindig A salemi boszorkányok (Hubay Miklós és Máthé Elek egyaránt így fordította) címen ismertté vált drámát. Az évad kiemelkedően legjobb előadása volt Mohácsi rendezése, amit többek között bizonyít, hogy elnyerte a XIV. Országos Színházi Találkozó "legjobb előadása" díját, valamint a színikritikusok díját. Mohácsi rendezése meglehetősen messzire távolodott Miller eredeti szándékától (a szerző többek között így nyilatkozott művéről: "...olyan drámát akartam írni, amely... rávilágít a nyilvános megfélemlítés bűnére"). A kaposvári előadás nyers erővel mutatta fel, hogy ebben a világban nincs egyetlen, egyértelműen tiszta, ártatlan ember sem, mindenkit sötét bűnök terhe nyomaszt. Így az inkvizíciós eljárások elindítója, Abigail és áldozatai magatartása ugyanabból a gyökérből táplálkozik. Azt sugallta a kaposvári értelmezés, hogy az adott életpillanatban ez a szereposztás, de csak idő kérdése, és aki ma ítélkezett, azt holnap egy másik koncepciós per vádlottjaként látjuk majd viszont.

Schilling Árpád a Krétakör Színházzal (a Thália Színház Régi Stúdiójában talált - remélhetőleg - állandó játszóhelyre a társulat) Megszállottak címmel, immár mindössze "Arthur Miller drámája nyomán" megjelöléssel vitte színre Jan Proktor paradigmatikus üldöztetéstörténetét. Mohácsi és Schilling címátnevezésén túl az is összeköti a két előadást, hogy mindkettő lehántja a cselekményről az eredeti jócskán didaktikus koncepciós per rétegét, s helyette valami sokkal általánosabb kimondására lát lehetőséget Miller drámájának ürügyén. Miller, mint nyilatkozta, "nagyon nyers" drámát akart írni 1953-ban. Nos, azt hiszem, Schilling rendezésével elégedett lenne. A Nexxt, a Baal, vagy akár a Bernarda Alba háza is referenciául szolgálhat annak bizonyítására, hogy a rendező nemcsak vonzódik a nyers, éles élethelyzetek kiemeléséhez, de pontosan érti is ezek hatásmechanizmusát. A Thália Régi Stúdiójának kicsiny, ám rendkívül ötletesen kiépített, többemeletes játékterében (díszlet: Ágh Márton) igazán nyers, időnként kifejezetten durvára hangszerelt cselekmény elevenedik meg. Mindenki mintha valami sötét titkot rejtegetne már a kezdet kezdetétől: Herdál tiszteletes (Szarvas József) aggódva félti ugyan unokahúgát (Parti Nóra), ám hamar kiderül, hogy alapvetően csak egy pénzéhes, gyáva alak. Vagy ott van Elizabet Proktor (Pokorny Lia), aki Schillingnél nem a megtestesült hűség és asszonyi tisztesség, hanem egy kiéletlen élet minden terhét cipelő, megkeseredett, a férje iránti szerelem és féltékeny gyűlölet hálójában vergődő, inkább riasztó, mint együttérzést keltő asszony. Mindenki hasonlóan esendő, itt nincs senki, aki mellé odaállhatnánk, akit tisztelhetnénk, szerethetnénk. Mindehhez még ebben a színpadi térben minden alapvetően piszkos is. Nincs egy tiszta sarok a parókián, vagy a templomban, nincs egy tiszta edény Proktorék asztalán, de nincs egyetlen tiszta arc sem, amelyen megpihenhetne a tekintet. Minden szennyes, viszolyogtatóan mocskos ebben a baljósan fenyegető, sötét tónusúra árnyalt világban (fény: Bányai Tamás). Előbb-utóbb mindenkin eluralkodik Abigél - Láng Annamária szép, érző alakításában - őrülete, hisztériája: beleőrül a fékevesztett mészárlásba, boszorkányüldözésbe és ordítani fog Halvaholla tiszteletes (Gyabronka József pontosan értelmezi a kötelesség és a lelkiismeret kibékíthetetlen összeütközésének folyamatát), de hisztériás roham tör a lányokra is (Murányi Tünde, Sárosdi Lilla, Parti Nóra, Cseh Judit) éppúgy, mint majd Jan Proktorra is (Mucsi Zoltán megrendítően hiteles megformálásában). Schilling mívesen dolgozza ki a részleteket is: a második felvonás nagy részében a lányok rettentőn lassú mozdulatokkal "őrült" falfirkákat készítenek csendben, a háttérbe húzódva az emeleti falakra. Annak idején Darvas Iván rajzolgatott ilyen tébolyult vaslogikával a Pesti Színház Egy őrült naplója előadásában, s az ő színpadi jelenlétének intenzitása idéződik fel most, a Megszállottak lányainak rajzolgatásában. Magas színvonalú összmunka jellemzi a színészi alakításokat: az eddig említetteken kívül Kaszás Gergő, Terhes Sándor, Bánki Gergely, Nagy Zsolt mind egyéni sorsokat képesek felmutatni. A fegyelmezett, pontos szerepértelmezések közül is kiemelkedik Csákányi Eszter Rebeccája (e szerepet Kaposváron Molnár Piroska alakította annak idején emlékezetesen): kasszandrai őrület tükröződik szemében az első pillanattól fogva; nála a megszállottság az üldözöttek melletti végsőkig való kitartást, a reménytelen helyzetben lévőknek nyújtott, hiábavaló vigasz mártíromságát jelenti. Nincsenek hősi pózai, kenetteljes monológjai, mint Miller eredeti szövegében, de van helyette mocskos rongyok alól felfénylő emberség az embertelenségben, egy pillanatnyi csendre intő tisztesség a mindent elsöprő irracionális őrjöngésben.

Karsai György