Miskolci Nemzeti Színház-Játékszín
A nagy utópiák egyike, hogy a mûvészet, nevezetesen a színház, ami ugye, mint köztudott: modellezi a társadalmi valóságot, képes modellként megfogalmazni az ideális "államot", az abszolút jót. Minimálprogramként a világot, ahol rendben mennek a dolgok. Az illúziókból "lecsapódik" a mese... s valljuk be, még évtizedekkel késõbb is jólesik álmodozni... mi lett volna... ha...
Az igazság (és a demokrácia) eszményére az "amerikai álom" és a "szocializmus építésének" rémálma, valamint a rendszerváltás sokkja után is szükségünk van. A "béke szigetének", Utópiának csendes-nyugodt rendjét a miskolci színházban nem kérdőjelezik meg, az irónia macskakörmei nem zavarják meg a Tizenkét dühös ember kamara-előadását. Szinte hihetetlen! Aktualizálásnak, politikai felülvizsgálatnak még a leghalványabb jele sem mutatkozik a teljesen "hagyományos" rendezői olvasatban. A finom lélektani realizmussal koherens módon felépített színészi összmunka révén olyan színházi este ez, ahol valóban az időtlenség álmát éli át a néző: görcsöktől, akarásoktól, sorok közt olvasni tudástól és erre való buzdítástól mentes színi előadás részesei vagyunk.
Nyugtalanul olvasom újra fenti soraimat, nehogy a nyájas olvasó bármilyen távolságtartást véljen kiolvashatni belőlük, hiszen a kritika esetében is hozzászoktattuk egymást az indirekt - sorok közt olvasó - kommunikációhoz. Harmonikus élmény Peter Hackett rendezése, egészében őszinte és hiteles emberábrázolás jellemzi, s vannak megragadó-felkavaró pillanatai. A katarzis felé vezető híd pillérei pontosan ki vannak jelölve és meg vannak alapozva az alakításokban. Jól megcsinált amerikai darab ez a Tizenkét dühös ember, virtuóz módon szembesít minden hősének saját egyéni igazával és igazságával. Élvezetes darab is, ha - mint jelen esetben - az előadás nem akar világmegváltó és/vagy frázispufogtató "tanulságokat" a néző nyakába önteni. A miskolci produkció kiváló példája a rendezői tárgyilagosságnak, az aprómunkától sem irtózó, tényeket feltáró értelmezésnek. Ne értse félre senki: a Tizenkét dühös ember - kommersz. Kiváló és működőképes kommersz. Nem ígér sem drámaként, sem produkcióként dosztojevszkiji mélységeket, csehovi lírát, shakespeare-i sokértelműséget. A hősök, mint mi mindnyájan, hazudnak önmaguknak. Élni akarják az életüket, tehát élethazugságra kényszerülnek. S az esküdtszéki szituáció egérfogójában szembetalálkoznak saját magukkal. A dramaturgiai trouvaille nem más és nem több, mint hogy "más"-ban, tizenegy esküdttársukban moshatják meg arcukat. A katarzis ereje ilyen egyszerű, emberi léptékű tisztulási folyamatban realizálódik. És mi, nézők, a miskolci Játékszín parányi terében a színészekkel összezárva, tanúi lehetünk a lépcsőzetesen felépített, jól tagolt, könnyen értelmezhető történetnek. Nem az igazság derül ki, hanem az, hogy szembe kell nézni... a lehetőséggel.
Elbűvölő mese, s be kell vallanom, magam is naiv szemmel, "bevont" lélekkel figyeltem, együtt az amfiteátrumszerűen egyre magasabban ülő sorokba rendezett közönséggel. Nem több, mint száz ember, aki esténként részt vesz a szertartáson: figyel, és hagyja magát "bevonni", bár az alapvető játékszabály számára kijelölve a kukkolás! Előttünk, egy általunk is zárt térben - áramkörben - élik végig a színészek a mesét, mintegy rituálisan idézik meg az igazság születését. Az előadás egyik sajátossága, hogy a hagyományt megtörve, az elvárások ellenében mégis megjelenik egy nő a színpadon. Szitás Barbara kiváló képességeit ismerve tudjuk, hogy tiszteletre méltó színészi alázattal vállalja a "nemi ellensúly", a szándékoltan személytelen, a játékból kimaradni kívánó rendőrnő szerepét.
A tizenkét esküdt mindegyike teljes, sokdimenziós alakítás. Névsorolvasás nélkül nem lehet az előadás lényegéről, lelkéről beszélni, hiszen Peter Hackett színpadán, Dávid Attila célratörő díszletében, Zeke Edit funkcionalitásukban észrevétlen jelmezeiben a színész munkája érdekes, semmi más. Bár sokszor úgy érezzük, ez is "észrevehetetlen": pontos, mérhetetlenül finom eszközök állandó használatával operál minden szereplő. A szövegmennyiség mániákusai zavarba jöhetnek, hiszen vannak szótlan esküdtek és vannak állandó szómenésben szenvedők, vannak gátlásosak és szemérmesek, van magamutogató alak, és van olyan is, aki csupán színészi jelenlétének erejével és súlyával válik főszereplővé. Elég az hozzá, hogy minden magatartásváltozás mögött sztanyiszlavszkiji megalapozottság áll, vagy inkább az "Actors Studio" nevével fémjelzett posztsztanyiszlavszkijánus amerikai módszer, olyan filmes realizmus, amely nem okvetlenül kötődik a szavakhoz. Lukács Gábor (2. esküdt), Bartus Gyula (5. esküdt) vagy Kanda Pál (12. esküdt) szerepe a hagyományos besorolás szerint "kis szerep". Nélkülük azonban nem lenne hihető az emberi sokféleség. Színészi habitusa azt diktálná, hogy Kanda verbalizálja a történéseket: csendjei éppen ezért jelentősek és ezért rendelkeznek erős érzelmi töltéssel. Varga Gyula (11. esküdt) a miskolci közönségnek évtizedek óta kedvence, szövege csupán a jéghegy parányi - látható - csúcsa, ezért érezzük állandóan körülötte a veszélyhelyzetet. Kiss László (1. esküdt) és Schlanger András (8. esküdt) mint verbális motorok kapnak lehetőséget a hagyományos értelemben vett, szövegcentrikus szerepépítésre: a dialógus igényeihez szabva formálhatják meg a drámában részt vevő teljes figurákat. Kiss József (4. esküdt) egy értelmiségi sablonfigura helyett - napjaink technokratájának külsőségeit virtuóz módon felrakva - sok fájdalmat és csalódottságot sejtet. Chajnóczky Balázs (6. esküdt) és Vida Péter (7. esküdt) a fiatalok sztereotip viselkedésformái mögött mutatják meg a hiteles, szerethető vagy gyűlölhető embert.
Hogy milyen nehéz pozitív hőst, jó embert megszemélyesíteni, azt Kulcsár Imre jól tudja, különböző hangszerelésben sokszor találkozott a problémával. Sikerrel kerüli el a csapdákat és közhelyeket, hiszen eszközök és tapasztalatok hatalmas arzenálja áll rendelkezésére.
Szentimentalitás nélkül lehet ellenpontja a két "gonosznak", akiknek már Reginald Rose drámájában is kitüntetett szerep jut. A 10. esküdt szerepében Fandl Ferenc az előítéletes gondolkodás életprogramjának csődjét állítja elénk. Megsemmisülésének folyamata a mese lényege, bár annak kereteit szinte már szét is feszíti. Az "igazság pillanatának" hollywoodi előreláthatóságával szemben színésznek és rendezőnek igen határozottan kell ellentartania. Fandl ebben az évadban már a Ludas Matyi című gyerekdarab Döbrögijeként, és a Beavató Színházi Program keretében játszott Brecht-darab, a Jólélek pilótájaként is felhívta magára a figyelmet. Érdemes megjegyezni a nevét: igen jó évadot zárt Miskolcon, melynek koronája ez a zavarba ejtően erős alakítás.
Reginald Rose főhőse a 3. esküdt - erre a szerepre a színház az idei évad legjobban (értsd legtöbbet és legmegfelelőbb szerepekben) foglalkoztatott színészét választotta. Shylock és Brecht Vízárusa a "komoly" oldalon, s a Víg özvegy Zéta Mirkója a komikus "serpenyőben". Szegedi Dezső számára fantasztikus lehetőségek megkoronázása ez az évad végi bemutató. Ő a tipikus színművésze a társulatnak, szerencsére mindent másképpen csinál, mint ahogy illik. Spontaneitás jellemzi most is alakítását, meglepő indulatkitörések után végül jön egy végtelen hosszú sírás, ahogy csak a mesében van... vagy ha befelé tekintünk: valahol a messze tűnt gyermekkorban. Megtisztító erejű vihar, zokogás - a színész helyettünk végzi a szertartást. Az amerikai meseanimátor azt is megengedi magának, hogy szemérmes legyen: nem enged elérzékenyülni engem mint nézőt. De "égi másom" ott zokoghat a színpadon. Illetve dehogyis ott, itt velem egy térben: hiszen két lépésre áll tőlem. Vállára tehetném a kezem. Átölelhetném. És a többieket is, percről percre, ahogy a cselekmény diktálja, melynek csúcspontja a harmadik esküdt pálfordulása. Érzem a lélegzését, a zokogás rángásait. Egy térbe vagyunk bezárva. Rólunk szól a mese.
Régen távoztam színházból ennyire harmonikus érzések közepette, felkavarva és megnyugodva egyszerre. Mintha álom lenne. Mintha rendben lenne a világ.
Zala Szilárd Zoltán
