Pesti Magyar Színház Házi Színpad
Eugène Ionesco: A kopasz énekesnõ
Bolygó Kultusz Motel

A múlt év végén tért vissza rendezõként Csiszár Imre ahhoz a társulathoz, amelynek egy évtizeddel ezelõtt igazgatója volt, s ahonnan nem önszántából távozott. Mintha akkor valami megtört volna a jelentékeny rendezõ pályáján; mindenesetre azóta kevés valóban fontos vagy igazán jól sikerült elõadást hozott létre. Az utóbbi idõkben szabadúszóként dolgozva pedig többnyire egészen feledhetõ produktumok kerültek ki keze alól - abban lehetett reménykedni, hogy a régi környezetben új impulzusok érik a rendezõt, s talán az új impulzusokra szintén rászoruló társulattal jótékony hatást gyakorolnak egymásra. A Molière-bemutató ugyan kételyeket ébresztett efelõl, de így is maradt a remény, hogy Csiszár egy testhezállóbb darabból, a társulatot kicsit már megismerve másodszorra sikerültebb elõadást tud létrehozni. A remény azonban, úgy tûnik, továbbra is remény marad.

A Sade márkiné amúgy egy társulat építésének, erősítésének bizonyos szakaszaiban kifejezetten hálás anyag: elvben öt különböző életkorú, karakterű, habitusú színésznő számára kínál, ha nem is egyformán, de egyaránt hálás szerepeket. Ráadásul kevésbé elhasznált szöveg, mint hasonló célokra megfelelő más darabok; többfajta értelmezési lehetőséget, illetve stiláris megközelítésmódot kínál. Csiszár rendezését alapvetően meghatározza az a tér, amelybe az előadás szorul. Ha lenne kedvem ironizálni, azt mondanám, nagy bravúrral sikerült találni egy játékra éppoly kevéssé alkalmas teret, mint a bemutató eredetileg tervezett helyszíne, a Várszínház Refektóriuma volt. Noha Vayer Tamás (feltehetően utolsó munkái egyikeként) mindent megtett azért, hogy a hosszan elnyúló, keskeny, technikailag kevéssé felszerelt térből illúziókeltő főúri szalont varázsoljon, a tér bejátszásának nehézségeit (s ezzel szoros összefüggésben a befogadói nyomon követés problémáit) semmilyen tervezői igyekezet nem győzhette le. Ebben a térben a játék vagy statikus lesz, vagy kényszeredetten túlmozgásos - a rendezőnek és a színészeknek nem kis energiáit köti le az, hogy a különböző mozgássorokat vagy a hosszabb, statikus beállásokat indokolttá tegye. (Nem tartozik közvetlenül az előadáshoz, ám a befogadás problémáihoz mindenképpen, így szóvá teendő: mintha maga az épület, illetve a kiszolgáló személyzet sem készült volna fel a Házi Színpad előadásaira. Tarthatatlan állapot, hogy a késő tavaszi kánikulában a nézők nem mozdulhatnak ki a második emeleti szűk, cigarettafüstös előtérből, mivel a nézőtéri felügyelők nem szeretnék, ha a nagyszínpadi előadás közönségével keverednének. Túl azon, hogy ennél többre illenék taksálni a nézők értelmi képességeit, egy kis keveredés talán kevesebb gondot okozna, mint a fulladásos halál képzete.)

Nem akarnám persze azt állítani, hogy a tér indukálta kényszerűség okozza, de Csiszár rendezése erősen stiláris meghatározottságú: a három felvonás három élesen különböző világ. Atmoszferikusan is az, s ez talán a rendezés legfőbb hozama: Csiszár régen teremtett vizuálisan és akusztikailag is ennyire erős atmoszférát (amit Vayer Tamás díszletén túl Szakács Györgyi látványos, változásaikkal a stiláris módosulásokat is követő ruhái is segítenek). Különösen igaz ez a második és harmadik felvonásra; a második rész második felének (mely egyébként minden szempontból az előadás legsikerültebb, legkidolgozottabb jelenete) éles fortissimója a tartalomhoz tökéletesen illő formai kontrasztot képez a harmadik rész hosszan kitartott pianissimójával. Ám az egyes forrpontokon túl igen gyakran leül, hosszabb-rövidebb időre unalmassá válik az előadás. Aminek egyik oka, hogy a rendezőt mintha csak ezek a forrpontok és az egyes részek atmoszférája érdekelné, ez azonban csak akkor lenne elégséges, ha a forma ereje a színészi alakításokon keresztül erőteljes, önmagában is megálló színházi nyelvvé épülne. Mivel ehhez a forma sem elég erős, a színészi alakítások pedig végképp nem azok, erre esély sincs. Így viszont nem kerülhető meg a reálszituációk pontos elemzése, értelmezése - aminek pedig sok jelenetben nemigen látszik nyoma. Az egyes szituációk többnyire a legkézenfekvőbb módon értelmeződnek, egyszerűsödnek, kevéssé követve a drámára jellemző ambivalens értelmű jelenet- és figuraépítkezést.

Összefügg ez természetesen a másik problémával, a színészi alakítások egyenetlenségével. Az egyes felvonások stiláris elkülönülése a színészi alakítások egy részénél csak szándékként fogalmazódik meg, a különböző karakterek összetettsége csak keveseknél épül ki, s egyáltalán: igen kevés színészi erő érződik az előadásban. Látható azért egy kimagasló alakítás is: Béres llona Montreuilnéja. Béres Ilona az egyetlen, aki - miközben nagyon erőteljesen, eszköztelenségében is hatásosan van jelen a színen - konzekvensen építi fel e "szent szörnyeteg" figuráját, egyszerre mutatva, de egymás után kibontva a szerető anya, az elvakult, gőgös nagyasszony, a megkövült etikai normákat körömszakadtáig védelmező, de az azoktól eltérőkhöz titkon talán mégis vonzódó nő és a mindinkább magára maradó, szerencsétlen asszony színeit. Amikor a címszerepet játszó Gregor Bernadett igazán partnere tud lenni (mint a második felvonás nagyjelenetében), rögtön felforrósodik a levegő, szuggesztív erejűvé válik a játék. Gregor Bernadett egyébként is szuggesztíven van jelen, meggyőzően tölti ki a figura körvonalait, a fontos részeket, a váltásokat mindig hangsúlyossá tudja tenni, alakítása mégsem egyenletes. Elsősorban azért nem, mert túl szűk eszköztárral játssza a szerepet; ugyanaz a hangsúly, ugyanaz a hanglejtés feltűnően gyakran tér vissza nála. Nála érződik leginkább, hogy a színészi továbblépéshez most olyan rendezőre lenne szüksége, aki kicsit kifordítaná önmagából, s a kényelmes, rutinszerűvé váló megoldások helyett más utakat mutatna.

Hogy a többieknek mire lenne szüksége, nehéz megmondani. Hámori Ildikónak valószínűleg arra, hogy valaki meggyőzze: Simiane báróné alakja nem lényegtelen, hálátlan szerep, pont a figurába írt, végig eldöntetlen ambivalencia kibontása tartogatna színészi lehetőségeket. Az a teljesen leegyszerűsített pasztellesített alak, amelyet a színésznő - érezhetően nem túl nagy kedvvel - színre hoz, mindenesetre teljesen érdektelen. Csomor Csilla viszont mintha ziccerszerepnek vélné Saint-Fond grófné figuráját, ami nem lenne nagy baj, ha kidolgozná a fékezhetetlen, öntörvényű, de nagyon is tudatos erkölcsi tartású nő számtalan színből összetevődő, vonzó-taszító alakját. Ám a grófné az ő alakításában nem több egyetlen lendülettel, bántóan egysíkúan, minden árnyalat nélkül elővezetett, kurvoid hisztérikánál. A legnehezebb megítélni az Anne-t játszó Nagyváradi Erzsébet teljesítményét: technikailag perfekt alakítás, a váltások, fordulatok pontosan kidolgozva, de az egészet nem hitelesíti színészi erő, személyiség.

Furcsa a helyzet: miközben részértékeit tekintve a produkció mind Csiszár utóbbi rendezései közül, mind a színház repertoárját tekintve a sikerültebbek közé tartozik, a bemutató egésze mintha arra figyelmeztetne, milyen nagy a távolság a korrekt, kisebb-nagyobb problémáival együtt elfogadható, egyes részleteit tekintve megbecsülendő produktum és a valóban jó színház között. Az a termékeny kölcsönhatás rendező és társulat között, amit remélni lehetett, nem jött létre.

Ez az esetleges kölcsönhatás lehetett a tétje Csiszár következő munkájának is. Ezúttal számára (alkotóként legalábbis) ismeretlen csapattal dolgozott. Ráadásul a Bolygó Kultusz Motel eddigi előadásainak többsége jelentősen eltért azon produkciók világától, amelyeket Csiszár az utóbbi időben létrehozott. Igazi találkozás helyett azonban meglehetősen hervasztó produktum jött létre, amelynek még részértékeiről sem könnyű beszámolni.

Valószínűleg már maga az alapötlet sem igazán szerencsés: a társulat úgy adja elő A kopasz énekesnőt, hogy minden jelenetet eljátszik "ionescósan", majd különböző színházi műfajok, stílusok, divatok paródiájaképpen. Mintha az alkotók nem számolnának azzal a nehezen megváltoztatható ténnyel, hogy a Ionesco-szöveg egyik lényeges hatáseleme a repetitivitás. Vagyis az alapmű eleve mindent kétszer (vagy többször) mond (ráadásul húzni csak keveset lehet belőle), amit az egyes jelenetek stílusparódiaként történő ismétlése néha csaknem az elviselhetetlenségig fokoz. Ezen valószínűleg csak az enyhíthetne, ha mind az eredeti jelenetek, mind a paródiák előadása egészen elementáris lenne - ettől azonban messze van az előadás.

Az eredetiről eleve igen kevés a mondandója a társulatnak - amin, bevallom, nem csodálkozom különösebben, hiszen azt valószínűleg még a legelfogultabb Ionesco-rajongók sem állíthatják, hogy a darab a színészi játék szempontjából a lehetőségek végtelen tárházát rejtené. De azért valamilyenebb lehetne a játék. Komolyabb vagy blődebb, groteszkebb vagy szárazabb - de mindenképpen karakteresebb. Korrekt játék az, amit a szereplők - Horváth Zsuzsa, Puskás Tivadar, Major Melinda, Hevér Gábor, Kardos Róbert, Bozó Andrea - nyújtanak, de semmivel sem több. Az ötlet, az invenció, az ihletettség, ami a társulat korábbi munkáit (még a kevésbé sikerülteket is) jellemezte, hiányzik belőle. Mintha társulat és rendező a stílparódiákra tartalékolna, hogy majd ott lesz sok ötlet, győzzük csak kivárni... Ami még sikerültebb megvalósítás esetén sem igazán szerencsés, hiszen nyilvánvalóvá teszi, hogy a Ionesco-szöveg csak ürügy (amolyan Queneau-féle Stílusgyakorlat számára), ám az a legkínosabb az egészben, hogy a paródiák csaknem olyan laposak, mint az előttük lévő jelenetek.

Nem érdekelne a stílusjáték dramaturgiája (hogy például miért ez a jelenet az operettparódia, s miért a másik a Brecht-imitáció, miért nem fordítva), ha lehetne az egyes jeleneteken felhőtlenül szórakozni, ha nem hiányoznának a paródiából a valódi ötletek, az igazi kreativitás. Ám Csiszár és a társulat csupán az egyes stílusok, színjátszási formák legkézenfekvőbb sablonjainak kifigurázásáig jut el, sőt, van, hogy még addig sem, helyenként ugyanis még az idézőjelek sem mindig érzékelhetők. Egyik jelenetnél sem érződik a stílus alapos ismeretéből, sok apró megfigyelésből adódó termékeny idézőjelbe tétele; a paródiák egy-egy kézenfekvő stílusjegyet ragadnak meg, s azt ismétlik, fokozzák a végsőkig. Van, amikor ez kevésbé baj; az operettparódiánál az inadekvát helyre illesztett operettbetétek előadása pacsirtára kevéssé emlékeztető hangon valószínűleg kiapadhatatlan humorforrás. Ám például a német újnaturalizmusnál az obszcén kifejezések állandó ismételgetése (túl azon, hogy aligha ragadja meg a stílus lényegét) önmagában kevéssé fakaszt kacajt (illetve egy bizonyos rétegnél nyilván fakaszt, de merem remélni, hogy a Bolygó Kultusz Motel a jövőben nem ezt a réteget tartja majd célközönségének).

Kiheverhető kudarc ez, mondanám szívesen, ha nem tudnám, hogy a Motel egyébként sokfelé, sok színházban dolgozó művészeinek milyen régen volt utoljára közös bemutatójuk, s nem tudnám, hogy Csiszár Imre (akinek nem egy, jó másfél évtizeddel ezelőtti rendezése számomra meghatározó élményt jelentett) milyen régen hozott utoljára létre jelentős előadást. Így viszont - óhatatlanul felidézve a régebbi és a még régebbi produkciókat - a közismert madáchi bölcsességnél sokkal több nem jut eszembe.

Urbán Balázs