Kaposvári Csiky Gergely Színház

 "Mert vannak dolgok, amikrõl nem lehet beszélni. És minél fontosabb egy dolog, annál kevésbé lehet róla beszélni. Az igazán komoly dolgokról pedig egyáltalán nem beszél az ember. Mert nem tudja, hogy hogyan kell." Odze György: Ötven (Mozgó Világ 2001/6.)

Az előadás már a színházon kívül elkezdődik. A jegyszedő nénik tájékoztató lapokat osztanak, hogy fönt a stúdióban mit is kell a nézőnek csinálnia. Választani kell kint és bent: kék és rózsaszín kupon között. A darabot ugyanis kétszer játsszák el a színészek, a szünetben pedig a nézők helyet cserélnek. Ügyesen osztott a díszlet: kert és a víkendház belseje a két helyszín. Lehet kukkolni kívülről és belülről egyaránt. Az események párhuzamosan zajlanak a szemünk előtt és tőlünk elzárva, egy másik térben. Valójában három színdarab pereg egymást átfonva. Az udvaron és a szobában játszódó jelenetek önállóan is megállják a helyüket, miközben folyton kapcsolódnak is egymáshoz, így hozva létre egy még bonyolultabb harmadik eseményszövetet.

Különleges a színházi helyzet, amit a két rendező, Keszég László (kint) és Réthly Attila (bent) teremt. Nem lehet munkájukat külön-külön megítélni, hiszen egymástól elválaszthatatlanok. Az alkotás közös és egységes. Ha nem lenne a színlapra írva, senki sem tudná, hogy két karmestere is volt a produkciónak, annyira egybeolvad munkájuk.

A történet huszonéves fiatalokról szól, három párról, akik egy hétvégét (pontosabban egy délutánt és egy éjszakát) Tryggvi (Végh Zsolt) faterjának a nyaralójában töltenek. Tryggvi, Gaui (Kocsis Pál) és Beggi (Nagy Viktor) gyerekkori barátok, mindent tudnak egymásról. Nőügyeik persze keresztezik egymást, folytonos bonyodalmat okozva. Friss hús Gaui új barátnője, Aníta (Fekete Katalin), aki nehezen illeszkedik az összeszokott bandába. Steinunn (Urbanovits Krisztina) az egyik legrégibb darab a társaságban: Beggi húga, korábban Gaui kedvese, jelenleg Tryggvivel fut. És végül az őrült nő, Beggi barátnője: Unnur, a kígyónő. Persze jelentéktelen apróságok ezek, de erről szól ezen a hétvégén az élet. A kérdés az, megtalálom-e, akit keresek. Meg tudom-e tartani, akit találtam? Képes vagyok-e elmondani, amit érzek? Tudom-e kezelni, hogy a férfi, akit szeretek, egy idegen nőt hoz a buliba? Apróságok és minden.

Különös valóban, hogy a darab során szinte semmit sem tudunk meg a szereplők civil életéről. Érzelmi életük tárul fel, az is csak hézagosan, talányosan. Jelentéktelen dolgokról beszélgetnek, lökik azt a bizonyos "érvénytelen dumát". Jönnek a poénok ezerrel meg az ABBA- és Beatles-slágerek. Amiről muszáj lenne beszélniük, arról képtelenek. És így minden egyre kuszább lesz. Elegánsabban kommunikációs zavarnak hívják a jelenséget. Semmi sincs egyértelműsítve, verbalizálva: rá lehet csak érezni a dolgok forgására. (Igazi generációs darabbal állunk szemben, ami az idősebbeknek sem érdektelen, hiszen érzékelhetővé teszi a fiatalok lélekállapotát, életvitelét, problémáit.)

A darab olyan élményt ad, mintha túl közelről néznénk egy bonyolult mozaikképet: a részletektől nem látszik az egész, illetve csak a részletek, az apróságok látszanak, s talán nincs is valódi egész. Felületesen szemlélve rendszertelennek és rendetlennek tűnhet a sorsdarabkák adagolása, noha a mozaikkép igenis előtűnik, ha két lépést hátrálunk a faltól. Pontosan össze lehet szedegetni mindazokat a motívumokat, apró történéseket, véletleneket, amelyekből tudható, kik az összetartozó párok. Egyetlen segítséget, "elrántást" azért kap a néző, amikor megállhat, elemezhet: belső monológok tagolják az előadást. Technikailag és művészileg is különleges a kivitelezés, hiszen a cselekményből kilépve, az elsötétített színen egy-egy fénykörben párhuzamosan tárulkozik ki két színész. Egyszerre beszélnek a két helyszínen. Ezen a ponton kellene a leginkább őszintének látszaniuk, ugyanakkor óraműpontossággal kell betartani a kiszabott időt is: az ellentétes térfélen működő társsal összhangban kell lenni, lehetetlen az elcsúszás, mert az megölné a hatást. A konstrukció nem csikorog, a színészek remekül érzik a ritmust. A díszletnek (Horváth Judit) is része van a sikerben, mert jól hangszigetel, nem zavaróak az át-átszűrődő hangfoszlányok.

A két rendezőtől egyáltalán nem áll távol az elidegenítésnek ez a formája. Hasonló megoldást lehetett látni a Keszég László rendezte Háztűznézőben is: minden szereplő kapott lehetőséget, hogy egyedül legyen a színen, hogy feltárhassa pózok nélküli énjét. Réthly Attila a Heilbronni Katicában kis előszínpaddal is hangsúlyozta a cselekmény szempontjából döntő magánbeszédeket.

Jellemző, hogy a Mennyország monológjaiban mindegyik szereplő életének valamelyik meghatározó szexuális élményét idézi fel: e körül forognak a rejtett gondolatok. Steinunn és Gaui ugyanarra az estére emlékeznek. Összetartozásuk, kibékülésük nem lehet kérdés. Kapnak egy kegyes pillanatot, amikor egymás ölében ülve tökéletesen értik a másikat, szavak nélkül. Az újonc Aníta és Tryggvi összeborulása sem érheti váratlanul a figyelmes nézőt: valaha mindketten a színészetről álmodtak; először találkoznak ezen a hétvégén, mégis ösztönösen gyengédek egymáshoz, vigasztalják a másikat; végül pedig ők ketten azok, akiket a társaság egyöntetűen baleknak tart. A harmadik párnál (Beggi és Unnur) nem változik a helyzet: nyitott és érzelemmentes kapcsolatuk a kényelmével kielégítő.

Izlandon, a kicsi, távoli szigeten játszódik a darab, de ezt alig venni észre. A nevek furcsák egyedül. A sztori mifelénk mindenütt hasonlóan értelmezhető és leképezhető. A kert közepén található medence (szauna?) északi jellegzetesség még és hangsúlyos pontja Horváth Judit bravúros díszletének. Hatalmas szárazjégtömbök "gőzétől" nagyobbnak és titokzatosabbnak tűnik a csobbanó. Pedig pocsolya csak.

Sőregi Melinda