Bárka Színház
Gyerekkoromban imádtuk a szovjet filmeket. A rossz szovjet filmeket. Az unokanõvéremmel szinte vadásztuk a tévében ezeket az opusokat, enni-, innivalót készítettünk be, és két falat között fetrengtünk a röhögéstõl a komoly sorstragédiák bárgyúságain. Persze, volt, hogy a falnak rohantunk. A Csendesek a hajnalokon nem nevettünk. Utána napokig csak kóvályogtunk. Késõbb egy-egy vidéki - a szót nem földrajzi értelemben használom - operettelõadás tudott még hasonló lelkiállapotba hozni, a csillogó öntudatba burkolt dilettantizmus, de ennek a korszaknak is már csak a végét sikerült elérnem. Emlékszem, például, egy hatvan fölötti kartáncosnõre. Egyszerûen nem tudtam a szememet levenni róla.
Cirkuszban nem éltem át hasonlót, de megértem Egressy Zoltán nosztalgiáját, amely belengi a Kék, kék, kék című legújabb darabját. Ez a fajta nosztalgia ugyanúgy érinti a Filadelfia Vándorcirkusz elnevezésű családi trupp dilettáns művészi produktumának a nevetségességét, mint a família valóságos, hétköznapi létezésének a tragikumát. Magyarul: olyan, mintha az agitpropos szovjet film szereplői, vagy a hatvan fölötti kartáncosnő mögött meglátnánk az egyéni sorsuk tragédiáit. Olyan nehéz megírni, és olyan nehéz színpadra tenni. Már csak azért is, mert a cirkusz mint a művészet, tágabb értelemben mint az élet metaforája, legalább olyan természetességgel adja magát, amilyen bonyolult vállalkozás újszerű tartalmakkal megtölteni.
Az egymásrautaltság és ez a fajta szakmai-familiáris-szexuális életközösség mindig is megszülheti egyik oldalról a maga agresszióit és perverzióit, a másik oldalról pedig az összetartozás mindennél erősebb érzését. Ráadásul ez a súlyosan végletes helyzet pillanatról pillanatra változik, és teljesen kiszámíthatatlan, hogy mibe torkollik egy adott szituáció. Nagyjából erről szól Egressy darabja. Szinte bárhol elkezdődhet és bárhol befejeződhet, csak a miliőt kell jól körülírni. Ebben az esetben Fil, a családfő (Csuja Imre) komor árnyékot előrevetítő betegségével kezdődik, a Prézli (Scherer Péter) szította hatalmi harccal folytatódik, a W. C.-be (World Circus) való bejutás reményének a szertefoszlása hivatott kiváltani a katarzist, és egy nagy közös "örömcirkusszal" fejeződik be, amely vég gyaníthatóan már a színházi munka során kristályosodott ki, egyfajta divatos "szövegkezelési" metódusnak köszönhetően a szerző az alkotótárssá előrelépett rendezővel, Lukáts Andorral közösen alakíthatta így. Ebben a sajátos munkamegosztásban a konvencionális drámai végkifejletet az író nem vállalja (pedig az elejétől fogva készül a mindent eldöntő orvosi leletre váró családfőt "megölni"), a végső nagy katarzist pedig a rendezőnek nem sikerül kiteljesíteni. De előtte azért történik egy s más, amit érdemes megemlíteni.
Ami a korszerűséget illeti, azt elsősorban a cirkuszi trupp mérhetetlenül zaklatott pszichés státusában érhetjük tetten. Kicsit eljátszva a gondolattal: húsz-harminc esztendővel ezelőtt talán az egyetlen fiatal lány, a modellnek vágyó Eperke (Varga Gabriella) kiválásába rokkant volna bele a vándorcirkusz, vagy Indigó (Szikszai Rémusz) esik/ugrik le a cirkusz tetejéről, miközben, mint egy tébolyult eb, az ég felé vonít. Indigó nem esik le, Eperke nem válik ki, itt csak Prézli szeretné kirúgni mindegyiküket, miután megszerezte a társulat fölötti hatalmat. Ebben a ma íródott történetben mindennaposak a lázadások, ahogyan mindennapos a lelki terror, a valós okokra visszavezethető és a megmagyarázhatatlan lelki kín. Durva a hangnem, a fölgyorsult időben konfliktus konfliktusra halmozódik, mindig mindenki a szakadék szélén táncol és ennek a tudatától igyekszik így vagy úgy megszabadulni. Meglehetősen korszerű Prézli arrogáns pimaszsága is, amellyel Filt próbálja lelökdösni a "szemétdombról". Reflexből vet meg mindenkit maga körül, így próbálja az énképét önmaga számára elfogadhatóvá tenni .
Cacala (Vasvári Emese) közvetlen rokonait sem kímélő szexmániája, Tera (Csoma Judit) idült alkoholizmusa, Tantusz (Pogány Judit m. v.) korral járó és Bláz (Tóth Attila f. h.) veleszületett idiotizmusa már valamivel kortalanabb jegyek, konkrétságukban is általánosak, elmosódottak.
Harminc percet szán az előadás arra, hogy lássuk magát a cirkuszi produkciót is, amellyel a Filadelfia Vándorcirkusz megkísérli elnyerni a W. C.-tagsági jelölést. Ez a harminc perc egyszerre kötelező és lehetetlen vállalkozás. Kötelező, mert különben a színpadon felépített manézs (díszlet: Khell Csörsz) egyetlen figurája sem lenne hiteles. Viszont lehetetlen is, hiszen a cirkusznak épp az a lényege, hogy nem lehet eljátszani. Legalábbis nem mindent. A kötél az kötél, az akrobatamutatvány az akrobatamutatvány. Bárhogy igyekszünk is, a színészben a színészt látjuk, aki zsonglőrködik, a színésznőben a színésznőt, aki ügyes akrobatamutatványokat mutat, és nem Prézlit, és nem Eperkét. A valóság és a színház furcsa játékot játszik velünk, és ebben a játékban pont az vész el, ami életre hívta. A nosztalgia.
Kállai Katalin
