Kassa városa a Bánk bán-bemutatóval kitörölhetetlenül bekerült a magyar színháztörténetbe, s a jelenleg ott mûködõ Thália Színház révén máig gazdagítja a magyar színházi életet, szerencsére újabb és újabb oldalakat írva ama bizonyos színháztörténetbe. Mivel azonban 1918-tól már Kassa Magyarország határán kívül került (a "dinamikus fejlesztéssel" és következetes betelepítési politikával sikerült a magyarság számarányát mélyen 10% alá szorítani), és Szlovákiának lett a második legnagyobb városa, a szlovák színházi életben is fontos szerephez jutott. 1924-ben itt alakult meg (és mûködött 1930-ig) a második szlovák hivatásos színház Kelet-szlovákiai Nemzeti Színház néven. (Az elsõ a Pozsonyban 1920-ban létrehozott Szlovák Nemzeti Színház volt.) 1945-ben jött létre Kassai Állami Színház néven a Hellmer és Fellner építette fõtéri színházban (illetve 1980 óta a Smer Stúdióban is) játszó szlovák színház, amely ma már a kassai szlovák színházi élet legjelentõsebb mûvészegyéniségének, Janko Borodáènak a nevét viseli, aki 1945 és 1953 között volt a színház rendezõje és mûvészeti vezetõje. 1959-ben alakult a városban hivatásos bábszínház, 1996-ban pedig a Meèiar-kormány botrányos színházpolitikája - összevonták a kassai és az eperjesi színházat, s (többek között a Thália Színházzal és a bábszínházzal együtt) betagozták az ún. "intendatura" alá, ahol pl. a könyvtárakkal, planetáriummal, múzeumokkal stb. közösen, politikailag kinevezett intendáns felügyelte tevékenységüket, és a kormány iránti lojalitás alapján osztotta az állami pénzeket - ellen tiltakozó, a színházból távozó színészek létrehoztak egy magánszínházat.
Az 1998-ban hivatalba lépő szlovák kormány visszaállította a színházak jogalanyiságát, újra különválasztotta a kassai és eperjesi társulatot, s a kassai "nagyszínház" élére új igazgatót nevezett ki, a fiatal, ambiciózus Peter Himičet. Az 1999/2000-es évad közben belépő Himičnek szinte az alapoktól kellett kezdenie a társulatépítést. Főrendezőnek megnyerte az addig az eperjesi, ruszin nyelven játszó Duchnovič Színháznál és a kassai bábszínház Jorick Stúdiójában dolgozó, a kijevi főiskolán végzett és a MHAT-nál is hét évet eltöltött Valentin Kozmenko-Delindét. Munkájának első értékelhető gyümölcse az első évad utolsó bemutatójaként, júniusban színre vitt A nő az nő (Zena je zena) című előadás volt. Ebben a produkcióban Csehov négy novelláját vitte színre a rendező, saját dramatizálásában. Az ebből született előadás elsősorban szórakoztatni kívánt, helyenként azt sejtetve, mintha a témából adódóan és a szerző miatt bizonyos "mélységek" is lennének, de az esetleges továbbgondolás mindig leleplezte a "huncutságot". Aki azonban ismerte a kassai színház előző évadának előadásait, a társulat művészi és morális állapotát, az ennek az eredménynek is őszintén örülni tudott.
Az elmúlt, 55. évad ünnepi előadással kezdődött. A Szlovák Nemzeti Színház színésze, Emil Horváth rendezte Ivan Stodola Jozko Pucik karrierje című művét. A produkcióról talán csak annyit, hogy akit érdekel, milyen károkat okozhat egy formálódó, kevés erős, már kialakult karakterű színésszel rendelkező társulatban egy a szórakoztatást fő céljául kitűző színész-rendező, az érdekes tanulmányozandó anyagot találhatott a témához. Ezzel szemben ripacséria helyett felszabadult játékra ösztönözte a színészeket Kozmenko-Delinde újabb "szerzői színháza". A Shaw A szonettek fekete hölgye című színművéből és Shakespeare műveiből Fekete lady címmel készített produkció elsősorban a színház fiataljainak nyújtott a szó szoros értelmében játéklehetőséget. A rendező azonban pontosan mérte föl a formálódó társulat fiataljainak képességeit, és "játékmesternek", főszereplőnek meghívta a túrócszentmártoni színház kiemelkedően tehetséges (szintén nagyon fiatal) tagját, Miloslav Kralt. Mivel Kozmenko-Delinde szövegkönyvíróként és dramaturgként távolról sem olyan színvonalú alkotó, mint rendezőként (ennek ellenére soha nem dolgozik dramaturggal, ami visszatérő problémákat okoz produkcióiban), Kral színészi képességei, lendülete, komédiázókészsége "mentette" az előadást kellemes színházi estévé és teszi - megítélésem szerint - a társulatépítés fontos momentumává. A szövegkollázsból ugyanis egyaránt hiányzik a Shakespeare-szövegek mélysége és Shaw iróniája, szarkazmusa - egy ügyes diáktréfa szórakoztató szintjéig sikerült csak eljutni. Ezt azonban a fiatalok, a társulattá formálódás első jeleit mutatva, helyenként a színésztechnikai hiányosságokat is feledtető, magával ragadó lendülettel adták elő. Aki tehát a "tartalmi mondanivaló" rigorózus keresése helyett megelégszik egy önfeledten, de ízlésesen szórakoztató estével, az elégedett lehetett ezzel a stúdiószínházi produkcióval.
A Kozmenko-Delinde által megkezdett úton a következő állomást az előbbi produkció szerves, következetes folytatásának tekinthető, művészi eredményeiben azt messze meghaladó, immár szakmailag is sikeresnek mondható előadás jelentette, az Egy őrült nap. Szokásához híven a rendező itt is maga vállalta a szövegkönyv megalkotását, Beaumarchais három darabjából. A Sevillai borbélyból, a Figaro házasságából és a Bűnös anyából "montírozta" az előadás szövegét. A történet végeredményben a két ismertebb mű cselekményét követi, sajnos nem marad mentes néhány dramaturgiai döccenőtől, ez azonban ezúttal az összképet nem zavarja túlságosan. Figaro alakja furfangos szolgából a "nagy manipulátor" felé tolódik, de Almaviva végig egyenrangú partner, méltó ellenfél marad, így a játéknak végig "tétje van". Ez a szövegkönyv erényein túl a színészi teljesítményeknek is köszönhető. Figaro szerepére ugyanis ismét érkezett a már jól bevált vendég, Milo Kral, míg a grófot ugyancsak vendégként a szintén jó teljesítményt nyújtó Alexander Bárta alakítja. Az előadás voltaképpen Figaro és Almaviva nagy párviadala és a két színész "koncertje". A többiek közül Cherubin inkább a történések kiváltója, aki azután sodródik az eseményekkel, a grófnő és Susanne pedig - részben dramaturgiai, részben színészi okokból - inkább csak elszenvedői a történéseknek. Rajtuk kívül csupán Francois, a szobalány maradt a három darab szereplőiből - így lett Kassán a Beaumarchais-trilógiából egyetlen, de végeredményben igen jól sikerült kamaravígjáték.
A kassai "nagyszínház" tehát hosszú vergődés után az útkeresés stádiumában van, éppen az első színházi mércével mérhető eredményeket produkálva az elmúlt évadban. Májustól a művészeti vezető posztjára az a Roman Polák került, aki rendezői pályafutását a 80-as évek elején a kassai színházban kezdte. Ő ma a szlovák színház külföldön legismertebb alakja: legendás Marivaux-rendezése (A vita) és Baalja komoly nemzetközi fesztiválsikereket aratott. A színház történetében ezzel mindenképpen új fejezet kezdődik, melyben azért minden bizonnyal továbbra is szerepet kap Valentin Kozmenko-Delinde is. Neki azonban immár újra több ideje juthat eddigi "társulatára", a kassai bábszínház mellett létrejött Jorick Stúdióra. Az aligha kétséges, hogy ma ebben a parányi színházban láthatók Kassán a legjobb, legértékesebb előadások. A stúdió a bábszínház dramaturg-igazgatónőjének, Katarina Procházkovának és színészeinek kezdeményezésére jött létre. A gyerekeknek szóló bábelőadások mellett ugyanis a társulat elég erőt és ambíciót érzett arra, hogy esténként felnőtteknek szóló "prózai színházat" is játsszanak. Fölfedezték maguknak az addig az eperjesi ukrán-ruszin színháznál dolgozó Kozmenko-Delindét, aki sorban készítette sajátos verzióit ismert klasszikus drámai szövegekre. Az első bemutató ugyan itt is Csehov-novellákból készült A szerelemről címmel, de azután a Mirandolina, a Mandragora, a Sirály, a Tartuffe következett. Utánuk Tennesse Williams, majd a még Kozmenko-Delinde rendezte, de a "párhuzamos működés" következtében már kevésbé sikerült Júlia kisasszony. Az elmúlt évadban azután, mivel Kozmenko-Delindét ugyancsak lefoglalta a nagyszínházi munka, más rendező is letette a névjegyét a Joricknál. A Zólyomban, később Túrócszentmártonban, elsősorban a szlovák klasszikusok szövegeivel (dráma és dramatizált próza) egészen sajátos iskolát teremtő, nagyszerű előadásokat produkáló Ol’hára esett a választás. Valamint egy dramaturgiai csemegére, Maurice Maeterlinck Vakok című egyfelvonásosára. Ol’ha a parányi térben szinte oratorikus megoldást választott: a hangsúlyt a szövegre és a kitűnő zenére helyezte. A megszokott vezető elvesztését és ezzel a létbizonytalanság okozta fenyegetettséget fokozatosan felismerő csoport hallatlan belső feszültségét, egyes tagjainak az összeomlásig vezető elbizonytalanodását szuggesztív atmoszféra megteremtésével érzékelteti a rendező, a csoporttal "összezárt" közönség minden tagja szinte maga is átéli a szorongást. Ez a rettegésig fokozódó elbizonytalanodás, a bármennyire is korlátozott léthez való ösztönös ragaszkodás az előadás voltaképpeni hatáseleme: a gyermek fölmutatásával megtalált "kiút" alig-alig nyújt megkönnyebbülést, fölszabadulást, Ol’ha víziója eléggé sötét és pesszimista.
Nagyjából ennyi, ami Kassán a közelmúltban érdekes volt. Nem szóltam az opera- és balett előadásokról, annyit azonban érdemes tudni, hogy mindkét társulat új, fiatal, ambiciózus vezetőt kapott. Ennek egyelőre egy szakmai elismeréssel fogadott Anyegin- és Giselle-előadás a látható eredménye. A Thália Színház produkcióiról azért nem írok, mert azokról többet tud(hat) a magyar színházkedvelő, s a fontosabb előadásokról magam is igyekszem beszámolni. Sajnos az utóbbi időben valóban fontosnak és színvonalasnak nevezhető magyar produkció nem született Kassán, a szlovák színházba azonban egyre inkább érdemes ellátogatni. Biztató az is, hogy a színház új vezetése keresi a baráti-szakmai kapcsolattartás lehetőségeit a miskolci és a nyíregyházi színházzal.
Hizsnyan Géza
