Magyar Könyvklub-Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet

A küllemében is impozáns kötet címlapján egy manapság kevéssé ismert erdélyi színész, Szakács Andor (1865-1924) látható egy még kevésbé ismert francia szerzõpáros Don César de Bazan címû melodrámájának címszerepében; daliás testtartás, a XIX. századvég romantikus pátoszát, nemes emelkedettségét sejtjük mögötte. A hátsó borítóról a fintort mutató Fedák Sári néz ránk. A könyv tervezõje egyértelmûen a tudtunkra adja, hogy színházi életünk históriájának második kötete végérvényesen szakít a néhány évtizede még általánosan elfogadott szemlélettel, amely kizárólag az emelkedett hangvételû, "komoly" színházakat érdemesíti a krónikákban való megörökítésre. Itt - mint minden korszerû színháztörténet lapjain - egyformán fontosnak tartják a színház népmûvelõ és népszórakoztató feladatát. Nem mûfajok között szelektálnak, hanem elsõsorban a közönségre gyakorolt hatást tekintik irányadónak. Meggyõzõdésünkben tovább erõsítenek Major Henrik pompás színész-karikatúrái a belsõ borítókon. "Sicu" (ez volt Major beceneve) néhány vonással odavetett, "könnyed" gúnyrajzai még a nagy tragikusokat és tragikákat is leemelik egy pillanatra a piedesztálról, gyarló emberi lényegüket ragadva meg.

Az egész vállalkozás olyan, hogy nem tudja az ember, mi ragadja meg igazán, az imponáló szakszerűség, vagy az emberközelség. Mintha fittyet hányna a történettudomány e kései és mostoha sorsú gyermekének örök paradoxonára, hogy a színház jelen idejű, minden este véget ér a függöny legördültével, és másnap újra kezdődik, eo ipso az alkotás nem idézhető fel, nem vethető egybe egy másik időszak, vagy akár ugyanazon időszak másik alkotásával, mint azt a többi művészeti ág történészei tehetik. Készséggel elhisszük, hogy tudományos kézikönyvet tartunk a kezünkben - a folyamatos olvasást némileg meg is nehezíti a kötet vaskossága -, ám mégis több annál: tudós szakemberek személyes vallomásai hajdanvolt színházakról, színházi eseményekről.

A három esztendő híján fél évszázad magyar színháztörténetét tárgyaló munka szerves folytatása az Akadémiai Kiadónál tíz éve megjelent Magyar színháztörténet 1790-1873 című kötetnek (szerkesztő: Kerényi Ferenc). Ha sem terjedelmi okokból, sem célkitűzéseit illetően nem tekintjük előzménynek az 1962-ben az akkori Színháztudományi Intézetben kiadott azonos című szerény vállalkozást (szerkesztő: Hont Ferenc), amely a népvándorlás korától az akkori jelenig igyekezett háromszázvalahány oldalon összefoglalni a hazai színjátszás eseményeit, akkor tudomásul kell vennünk, hogy valójában először jelenik meg Magyarországon színjátszásunk egészét feldolgozó tudományos munka. Az eredetileg két kötetre tervezett mű 1990-ben kiadott első kötete a címében jelzett időszaktól annyiban tért el, hogy valójában a középkori kezdetektől Pest, Buda és Óbuda egyesítéséig jut el, a második pedig nem 1949-cel, a színházak államosításával, hanem a trianoni békeszerződéssel zárul. A szerkezeti változásokat - mint arról Székely György főszerkesztő bevezetője tájékoztat - terjedelmi okok indokolták.

Az első kötetben is világosan nyomon követhető szerkesztői elvek most a Gajdó Tamás szerkesztésében megjelent, jóval terjedelmesebb és jóval bonyolultabb korszakokat tárgyaló második kötetben érvényesülnek igazán. Mindenekelőtt arra a korántsem egyszerű kérdésre kellett választ találni, hogy mi tartozik a magyar színháztörténet tárgykörébe. A magyarországi színjátszás, mint válasz - fából vaskarika. Egy országot, amelynek olyan gyakran változtak a határai, mint Magyarországé, aligha lehet területi szempontból egységes egészként kezelni. De a nyelv sem lehet kizárólagos kiindulópont, hiszen a magyar nyelvű színház csak része a magyarországi színi életnek. ("A lakosság etnikai viszonyait tekintve a XIX. század Magyarországa Európa legtarkább népességű országa" - olvasható az idegen nyelvű színjátszásról szóló fejezetben.) A vállalkozás irányítói mindkét szempontot szem előtt tartva tekintik egyaránt irányadónak a mindenkori Magyarország területét és a magyar nyelvet. Így kerülhet egymás mellé a pesti, pozsonyi német nyelvű színház és a kivándorlók színháza, az első amerikai magyar színházi próbálkozások sora. Sőt, a hatásokat gondosan elemző óvatos körültekintés még a legjelentősebb - francia, olasz - vendégjátékokat is figyelemmel kíséri.

A kötet három nagy fejezetben tárgyalja a magyar színház közel fél évszázados szakaszát. Az első A magyar színházi struktúra változásai (1873-1908) címet viseli, bár a korszakhatárokat nem minden esetben sikerül betartani. Az Operaház kiválását és egészen az első világháború végéig terjedő működését egyetlen írás tárgyalja, mintegy "kilépve" a fejezetből. (Az opera műfajáról később már csak a Népopera, majd a vidéki operaegyüttesek kapcsán esik szó.) Az első fejezetben kapnak helyet a XIX. század végén, XX. század elején megalakuló magánszínházak: a Népszínház, a Vígszínház, a Magyar Színház, a budai színházak és a Városliget színházai, valamint a vidéki színházak. Külön írás foglalkozik a színházelmélet, a szcenika és a színészképzés kérdésével.

Míg az első rész harmincöt, a második csupán tíz esztendőt ölel fel: A Monarchia utolsó évtizedének színháza 1908-tól az első világháború végéig, a Monarchia felbomlásáig követi a főváros színházainak további sorsát, valamint az újabb színházak alakulásának körülményeit. Itt kerül sor a Thália Társaság, a pesti kabaré, a bábjáték és más művészi törekvésű, rövid életű intézmények működésének elemzésére. Mint az előző fejezetben, itt is figyelemmel kísérhetjük a színházelmélet alakulását Európában és hazánkban (elsősorban Lukács Drámakönyve, Balázs Béla Dramaturgia című munkája és Bárdos Artúr Az új színpad című kötete a vizsgálat tárgya), a vidéki színi élet fejleményeit, valamint a díszlet- és jelmeztervezés fejlődésének újabb állomásait. A harmadik fejezet - Válságos esztendők - mindössze két szomorú évet tárgyal: a háborút követő forradalmi időket és az ország szétdarabolása nyomán kialakuló helyzetet.

A vállalkozás egészének legfőbb jellemzője az egységes szemlélet, amely azonban sohasem próbálja egyformává szürkíteni az egyes fejezetek íróinak szándékát. Bár ez néha aránytalanságok árán érvényesülhet csak (ennek szembetűnő példája Bartók három színpadi művének ősbemutatója, amelyet alig érint a Magyar Királyi Operaházzal foglalkozó írás), ám pompás portrék, életteli elemzések pótolják hiányérzetünket. A sok pontos és egyéni stílusú írásból is kiemelésre kívánkozik Székely György remek Paulay-portréja és Tragédia-rendezésének elemzése, Rajnai Edit Magyar Színházról szóló írásaiban Márkus László Hamlet-rendezésének és Törzs Jenő alakításának szuggesztív megjelenítése, vagy Alpár Ágnes szeretetteljes esszéje a Városliget nem mindig makulátlan értékű színházi vállalkozásairól. És az írások sohasem függetlenednek egymástól, mindig utalnak az összefüggésekre.

Élő ez a színháztörténet. Tele van személyes élménnyel: mintha a legjobb írások szerzői jelen lettek volna a régen volt színházi előadások nézőterén. Halványuló, vagy elfeledett színészarcok kapnak éles fényt, érezzük a festett kulisszák enyvszagát, a parókák, szakállak masztix illatát. Abban pedig, hogy valóban látjuk is mindezt, nagy szerepük van Katkó Tamás gondosan reprodukált fotóinak.

Balogh Géza