Ezekben a napokban, amikor leülünk beszélgetni, a kaposvári színház a Bolha a fülbe felújításával vendégszerepel Budapesten, amely elõadás kettõs fõszerepét Kovács Zsolt alakítja. A színpadról áradó játéköröm a régi - ezt vajon egyszerûen a bohózat felelevenítése hozza magával? Vagy most több év után megint eljátszottak a darab helyzeteivel, és frissiben újra összerakták az elõadást?

A korábbi előadást próbáljuk feleleveníteni, így alapvetően nincs sok változás benne. Amennyi mégis, az nem elsősorban a hosszabb szünetnek és az újbóli elővételnek köszönhető, hanem természetes sorsa minden Mohácsi János rendezte darabnak. Az előadás a bemutató óta apránként több dologban is módosult, de azért biztos vagyok benne, hogy a közönség alapjában véve ma is ugyanazt a produkciót látja, amit négy-öt évvel ezelőtt. Legfeljebb a törzsnézők fedezhetnek fel kisebb eltéréseket - ez nekik külön örömükre is szolgál. És mivel a Bolha a fülbe felújításáról van szó, nem merül föl az elévülés veszélye, az aktualizálás kényszere; más jellegű darabokkal kapcsolatban nyilván fontos volna a bemutató óta eltelt idő is. Az előadás leginkább annyiban tér el a darabtól - de ez már kezdettől fogva így van -, hogy a helyzetkomikum mellett a verbális humorra is erősen épít. A poénok egy-egy új ötlet hatására változnak ugyan, de a játék jellege változatlan marad.

hu fotó - Ilovszky Béla
A színpadról mennyire tűnik otthonos helyszínnek a Károlyi kert? A nézőtéren az a benyomásom támadt, hogy az új helyszínen mégsem egészen a régi előadást látjuk.

Ennek a szabadtéri játszóhelynek itt a Belváros közepén egészen mások az adottságai, mint egy kőszínháznak, vagy mint a szentendrei szabadtérinek, ahol szintén játszottuk a darabot. Nemcsak arról van szó, hogy az itt felépített magas arénanézőtér miatt nagyon nehéz megoldani, hogy a hátsó sorokban ülő nézőkhöz is ugyanúgy szóljon a játék, mint az első sorok közönségéhez, hanem arról is, hogy a próbák alatt mindenféle kellemes emberek jelentek meg decibelmérőkkel, és meghatározták, hogy mekkora hangereje lehet például egy lövésnek.

A lényeg persze nem a technikai részletekben rejlik, a kérdés mindig az: sikerül-e létrehozni azt a színházi atmoszférát, amelyben a színpaddal közös áramkörbe vonjuk a nézőteret, függetlenül attól, ki milyen messze ül. Ez kőszínházban a zárt tér miatt valószínűleg könnyebben megy, nagyobb szabadtéri színpadon nem egyszer eszement ordítozásba és gesztikulálásba fullad a dolog - a Károlyi kertben az itteni színpad követelményeinek megfelelően módosított tér és a mikroport tűnt ésszerű kompromisszumnak. De a játék hatása nem - vagy legalábbis nem az egész nézőtéren - ugyanolyan, mint eredetileg volt.

Úgy hírlett, hogy az idén nyáron még egy szerepet újrajátszik: a tavaly nyári zsámbéki Bánk bán-feldolgozás, A királynét megölni nem kell félnetek? Tiborcát. Ennek az előadásnak valószínűleg jót tett volna a kimozdulás, hiszen az eredeti helyszínén ellentmondásosra sikerült: a legizgalmasabbak a kamarajellegű jelenetek voltak, amelyek ellen dolgozott azonban folyamatosan a nagy tér bejátszatásának kényszere.

Az előadás valóban ellentmondásos volt, de én inkább a többféle színházi látásmód keveredése miatt éreztem annak, ami egyben nagyon érdekessé és számomra különösen fontossá tette ezt a munkát. Bocsárdi László megpróbálta fogaskerékszerűen egymásba illeszteni és a szereposztásban is érvényre juttatni a különféle játékmódokat: a teátrális, erős kifejezőeszközöket használó román színjátszást, a mi visszafogottabb, realisztikusabb gesztusokkal élő játékunkat és a kétféle hagyományból egyszerre merítő erdélyi magyar színjátszást. Hogy ezeket mennyire sikerült összedolgozni, azt az előadáson belülről nem egészen tudom megítélni, de szerintem igen pontosan elemzett darab legalábbis érdekes előadása született meg, amit a nézők nagy része szeretett. Valóban fontos megmérettetés lehetett volna, ha sikerül a darabot elvinni Erdélybe és Bukarestbe - ahogy tervbe volt véve -, de egyáltalán nem lepett meg, hogy a sokfelől jött szereplőgárda egyeztetése lehetetlennek bizonyult.

Júniusban a Pécsi Országos Színházi Találkozón az egyik katona szerepében láthattuk a Mohácsi János rendezte Megbombáztuk Kaposvárt című előadásban, amely - eltérően a fentebb emlegetett vígjátéktól - jelentős átalakulásokon ment át a vendégjáték idejére. Valójában az előadás "Megbombáztuk Pécset" változata jött létre.

Az ötlet hirtelen támadt, és Mohácsitól származott, de a megvalósítás - mint az eredeti előadás létrehozása is - jófajta közös munka volt. A darab stílusában fogalmazva: úgy éreztük, tartozunk a vendéglátóknak annyi tisztelettel, hogy őket is megbombázzuk. Kézenfekvő: ha arról akarunk beszélni, hogy egy idióta parancs következtében valakinek a saját városát kell lebombázni, sokkal erősebben hat a nézőre, ha egészen közel érzi magához a veszélyt, és a filmes betéteknek köszönhetően azt látja, hogy a támadás az ismerős utcákat éri meg a színházat, amelyikben éppen ott ül. Mindez persze erősen visszahatott ránk is, hiszen a becsapódás ott következett be, ahol aktuálisan játszottunk.

Az utóbbi években a legtöbbet Mohácsi Jánossal dolgozott; a már említett két szerep mellett eljátszotta Parris tiszteletest az Istenítéletben, a Tom Paine címszerepét és Korláth grófot a Mágnás Miskában. És bár a sor különböző műfajú darabok eltérő karaktereiből áll, amelyek más-más jellegű színházi alkotómunka nyomán születtek, az alakítások minősége kivétel nélkül azt mutatja: kiválóan tudnak együttműködni.

Persze nektek könnyű, annyira azonos a rezgésszámotok! - mondta éppen tegnap az egyik kollégám, aki egyébként szintén nagyon szereti Mohácsit, de kicsit másra jár az agya, mint neki, ezért néha nehezebben boldogulnak egymással. Tulajdonképpen végtelenül egyszerű dologról van szó: mindannyian gondolunk valamit a világról és arról, hogy ezt hogyan tudjuk a színpadon megmutatni. Mohácsi kifejezetten kíváncsi is rá, ki-ki mit akar elmondani az adott szereppel; szerencsés esetben ez nincs túl távol az ő saját szándékaitól. Rám hihetetlenül felszabadítóan hat, hogy a próbákon az összes szerepformálási gátlásomat levetkőzve eleinte azt csinálhatok, amit akarok, miközben biztos lehetek benne, hogy olyan ember kontrollja alatt állok, aki nagyon pontosan tudja, mire szeretne jutni az előadással, és rögtön leállítja az improvizációt, ha úgy látja, zsákutcába jutottam. Alkotótárssá avatja a színészt azzal, hogy hagy bennünket több mindent kipróbálni, és ha találunk egy-egy megoldást, amit érdekesnek gondol, módosít a korábbi elképzelésein; lehet, hogy hozzátesz az újonnan született részhez, lehet, hogy megkurtítja, de mindenképpen beépíti az előadásba.

Ez a fajta alkotómunka a leginkább azokra az előadásokra jellemző, amelyek képlékenyebb alapanyagból készültek, és sok szereplő összedolgozásából alakulnak ki. Ilyen volt a Tom Paine és a Megbombáztuk...; a bemutatót követően is ezek változtak a legtöbbet. Ha akár a rendezőnek, akár a színésznek támad valami érdemi ötlete, az a már műsoron lévő darabba is bekerülhet - persze nyakló nélküli betoldozgatásról szó sem lehet; általában mindenki pontosan érzékeli, milyen széles az a mezsgye, amin mozoghat, amikor az előadás már a közönség előtt van.

Bár én magam nagyon élvezetesnek találom a színházcsinálásnak ezt a módját, azt is értem, ha valaki nehezebben vesz részt az ilyen jellegű munkában, hiszen mindez sokkal fáradságosabb, mint egy kész szöveget megtanulni és életet lehelni bele. Eleinte nekem is lassan megy a munka, de sokat segít az, hogy ha elakadunk, nem erőltetjük tovább a dolgot; lazítunk, másról beszélgetünk - amíg újra meg nem mozdul valami.

Gyakran felmerül, hogy akadnak ezekben az előadásokban bő lére eresztett, üresjáratos részletek is. Szereplőként is így látszik ez? Esetleg Mohácsi mégsem bánik eléggé szigorúan a saját vagy a színészek ötleteivel?

Valóban elképzelhető, hogy szigorúbb is lehetne; és mondjuk is neki, ha úgy érezzük, pluszkörök kerülnek az előadásba. Másfelől viszont legtöbbször meggyőz róla, hogy a kifogásolt részek sem fölöslegesek, hiszen a dolgok egyáltalán nem célirányosan történnek az életben sem; miért kellene, hogy a színpadon másképp legyen ez? Ha elfogadom, hogy Mohácsi előadásait - legalábbis rendezéseinek egy részében - éppen ezt a célirányosságot kiiktató dramaturgia működteti, semmi meglepőt nem találok abban, hogy a kevésbé lényeges dolgok éppúgy képviseltetik magukat a színpadon, mint a fontos történések. Miért is lenne az baj, ha megmutatjuk: miközben valaki éppen arra keresi a választ, hogy lenni vagy nem lenni, mások ugyanott és ugyanakkor sokkal kisebb léptékű problémákkal birkóznak.

Kifejezetten erényének tartom, ha egy előadás nem kapkodja el a dolgokat, és nem dől be annak a korkövetelménynek, hogy tessék másodpercek alatt valami őrületesen nagyot mondani! Van, hogy a néző egy hosszú és nehéz előadás láttán azt mondja: ebből egy óra nyugodtan kimaradhatott volna - de lehet, hogy később éppen emiatt a fölöslegesnek érzett egy óra miatt válik számára emlékezetessé a darab. Szerintem itt az a legérdekesebb, hogyan lehet az idővel úgy játszani, hogy előbb-utóbb "megszólaljon", amit belerejtettünk.

"Kovács Zsolt vagyok... ezt még átfogalmazom" - mondta a Megbombáztuk...-ban. Saját találmánya ez a színész és szerep mindenkori viszonyáról sokat sejtető poén?

Nem, Mohácsitól kaptam. De a mondat végleges formája később ez lett: "Kovács Zsolt vagyok... és remélem, egyszer majd személyesen is." Hát - ez Mohácsi véleménye rólam. Mindkét mondatnak van huzata rendesen...

Miközben persze összetéveszthetetlenül Kovács Zsoltot látom a színpadon "személyesen". Egy jellegzetes egyéniséget, aki kölcsönadja önmagát a mindig fanyar groteszkummal megjelenített figurának.

Számomra a világ legtermészetesebb dolga, hogy semmi mást nem tehetek, mint hogy minden este önmagamat viszem ki a színpadra. Ragaszthatok pingponglabda szemet és vörös szemöldököt, akkor sem tudok másik figura bőrébe bújni. Szokás ezt a kérdést misztifikálni, de szerintem semmi értelme. Az egyetlen módja annak, hogy megragadjam az adott szerepet, hogy megpróbálom magam összegyúrni vele - ha idiótát játszom, akkor a belőlem előbányászható idiótaságot az övével. E művelet sikere a feltétele annak, hogy jól érezzük magunkat együtt: a szerep és én. A rendezők, akikkel dolgozom, általában ismernek, és olyan szerepeket bíznak rám, amelyekkel - ha mégoly ellenszenves vagy furcsa figurák is - jól együtt tudok lenni az előadás alatt.

Régebben egyszer azt mondta, hogy annak idején Debrecenben Cserhalmi Györgyöt tekintette példaképének. Jelenti ez azt is, hogy kezdetben vonzotta a hősi szerepkör?

Nem, egyáltalán nem. Teljesen világos volt számomra, hogy hőst játszani alkati kérdés is, így nálam ez a szerepkör szóba sem jöhet. A magánéletben sem voltam soha az a presszóbajnok, aki összetörné a berendezést, ha úgy adódik. De ez talán csak azért volt, mert tudtam, hogy ha odajönne hozzám egy húsz centivel magasabb széles vállú fazon, ablakkal együtt kihajíthatna. Cserhalmi nem ilyen értelemben, hanem emberileg volt a példaképem.

A Hamletet próbáltuk, ő volt Hamlet, én Guildenstern, az első szerepeim egyike, azt sem nagyon tudtam, mibe csöppentem. Egyik közös jelenetünk próbáján egyszer csak azt mondja Cserhalmi, látva, hogy nem találom a helyemet: te csak csináld nyugodtan, ami jólesik, én majd alkalmazkodom hozzád. Mondom neki, Gyuri, ne hülyéskedj, mégiscsak te vagy a Hamlet! - De én csak akkor lehetek jó Hamlet, ha te is jól érzed magad a színpadon... És az akkor már országszerte ismert Cserhalmi képes volt végtelenül türelmesen kivárni, amíg nagy nehezen összekaparok magamból valamit. Azóta sem találkoztam senkivel, aki ennyi szeretettel viszonyulna egy kezdő színészhez! De ugyanezen a bemutatón egy idősebb, drukkos kollégának is segített: megtanulta a szövegét, és nagyon tapintatosan átsegítette az inkriminált részeken.

Visszakanyarodva a jelenbe: Znamenák István a másik rendező, akivel az utóbbi időben szintén rendszeresen dolgozott együtt. Xantippét játszotta a Kokainfutárban, Kriston Gézát a Világjobbítókban, Fortunatót a Chioggiai csetepatéban. Örömszínház, örömszínészet mindannyiszor.

Znamenák nemcsak jó rendező, hanem nagyon jó színész is, aki tudja, mennyire fontos, hogy mi magunk is jól szórakozzunk a próbák alatt, és később is élvezzük az előadást. A néző azonnal megérzi, ha csak egy pillanatra is alábbhagy a lendület - pláne a kamaraszínházban. Érzékeny a világ dolgaira, érdekes a színházi gondolkodásmódja, remek ötletei vannak - szóval jó a rendezéseiben játszani.

Antihősök sora Mohácsinál, Znamenáknál és igen gyakran más rendezőknél is. Kedvencem közülük a Világjobbítók Kriston Gézája, ez a szánandó és nagyon szeretni való kisember: korunk anakronisztikus (anti)hőse. Tragikumba hajló színpadi groteszk: nevetünk rajta, de nehéz lenne nem azonosulnunk vele, és utolsó színpadi pillanataiban a katarzis is megkísért. Érthetetlen számomra, amikor egyesek arról beszélnek: a groteszk ábrázolás ideje lejárt.

Hozzám mindenesetre nagyon közel áll; a világ is, a szerepek is az ellentmondásosságukban foghatók meg legjobban. Maguktól lesznek ilyenné a színpadi figurák: kapok egy szerepet, összehasonlítom a napi látottakkal, és abban a pillanatban a groteszkum világában vagyunk. Ehhez már csak külön szerencse, ha hasonló szemléletű emberekkel - színészekkel, rendezőkkel - dolgozhatok együtt, mint most Kaposváron. Ez a társulat egyik legfőbb erénye számomra. Új emberek is olyanok jönnek, akik beleillenek a csapatba, és így velük is könnyű közös hangot találni.

Csernák Árpáddal a Chioggiai csetepaté előadásában | theater.hu fotó - Ilovszky Béla
Emlékezetes alakítások fűződnek a nevéhez a kaposvári "nagy mesterek" által színpadra állított darabokban is, például az Ascher Tamás rendezte Az öreg hölgy látogatásában a Tanár, a Georges Dandinben Sotenville, a Babarczy László rendezte Rokonokban A polgármester - ez utóbbiért tavaly a legjobb főszereplő díját kapta a színikritikusoktól. Hasonlóan könnyen működik együtt velük is, mint az előbbiekben sorra vett fiatalabb rendezőkkel?

Talán nem hangzik túl elbizakodottan, ha azt mondom: igen. Persze ez velük kapcsolatban mást jelent; rengeteget tanultam és tanulok most is tőlük, és nagyon tisztelem őket. Kevesen dolgoznak a pályán, akik ennyire kiforrott eszközök birtokában vannak, és ennyire pontosan tudják mindig, hogy mit akarnak. Babarczyban talán az a legfantasztikusabb, ahogy mindenfajta bizonytalankodás nélkül, célirányosan halad előre - nála nemigen van helye bármiféle vitának. Ascher pedig olyan finomságokat vesz észre a színpadon, amit az ember esetleg saját magán sem ismer fel. Előfordult például Az öreg hölgy... próbáján, hogy éreztem, nem vagyok túl fantáziadús állapotban, de azért igyekeztem korrektül megcsinálni a jelenetet, és azt hittem, nem is sikerült rosszul. De odajött Ascher, és azt kérdezte: ugye, ennél meg ennél a mondatnál másra gondoltál, mint amiről szól? Egy-egy ilyen megnyilvánulás után az ember csak üldögél a büfében a kávéja mellett, és nem nagyon tud megszólalni. Döbbenetes, hogy valaki képes ennyire érzékenyen odafigyelni másokra!

Gondolom, ők hívták hat évvel ezelőtt Kaposvárra.

Nem, bár a végső szó nyilván az övék volt. Mohácsi látott Győrben Marat-ként, és megkérdezte, hogy eljönnék-e Kaposvárra. Váratlanul ért a kérdés, de jó pillanatban jött. Mindig is érdekelt, milyen lehet Kaposváron játszani, nézőként többször is megfordultam a színházban, de arról addig sosem esett szó, hogy oda is tartozhatnék. Az meg eszembe sem jutott, hogy bekopogjak az igazgatóságra; ilyet különben is csak egyszer tettem életemben. Éppen akkoriban láttam Ascher Három nővérét a Katonában, és teljesen odavoltam tőle, aztán megnéztem Mohácsi Terecskéjét Kaposváron - és azt mondtam: nincs min gondolkoznom, megyek.

Győr így rövidebb szakasz lett a pályáján, előtte viszont - a színház különböző korszakain keresztül - tizenegy évig a szegedi társulat tagja volt. Bár ezek régebbi események, mégis érdemes beszélni róluk, hiszen pályája részletei meglehetősen kevéssé ismertek.

Szegedre Sándor János hívott, akivel előzőleg Kecskeméten dolgoztunk együtt. Új emberekre volt szükség, mert Ruszt Józseffel elment a társulat jelentős része Zalaegerszegre. Úgy éreztem, jó korszak kezdődik Szegeden. Sokféle szerepet kaptam, és olyan szerzők műveivel is találkozhattam - például Mrożekkel, Schwajda Györggyel -, akikkel addig elkerültük egymást. Az egész pályám egyik legszeretettebben őrzött emléke lett Schwajda Himnuszának Sándor János rendezte előadása. Nagyon nagy sikere volt, mégsem tudta kifutni magát. Szegeden akkoriban elég megosztott volt a közönség: a város polgárai általában a populárisabb színházat és az operát kedvelték, az egyetemisták nagy része egyáltalán nem járt színházba. Azokat a diákokat viszont, akik eljöttek, kifejezetten érdekelték az újító törekvések, csak ők meg nem voltak annyian, hogy hosszabb szérián át megtöltsék a nézőteret.

A vidéki városokban általában látni lehet az embereken, ki hogy tetszett a színpadon az előző előadásokon. Egyszer amikor a Himnuszt játszottuk - és el voltam telve az érzéssel, milyen nagyszerű dolog is ez, és milyen marha jó vagyok benne -, észrevettem, hogy a közértes kislány nagyon mosolyog rám. Gondoltam, hogy na, íme, érdemes volt... Aztán miközben lemérte a felvágottat, mondta, hogy mennyire tetszett neki a Charley nénje...

A nézők megosztottsága egyébként Debrecenben is hasonló volt, és mind a két városban erős nosztalgia élt a színház régebbi korszakai iránt, ami "a nagy színész" mítoszával társult: "bezzeg, amikor még X. Y. itt játszott...!", pedig amikor X. Y. ott játszott, rendszerint még a kutya sem ismerte. Győrben meg Ausztria és az osztrák szórakoztató színház iránti vágyakozás érződött. Kaposvár az első város az életemben, ahol a közönség teljes jogú partnerként viselkedik; ez Babarczyék roppant szívós, kitartó és tapintatos nevelőmunkájának köszönhető. A kaposvári közönség nyitott, érdeklődő, jó ízlése van, és fejlett a kritikai érzéke.

De visszatérve a szegedi időszakra: néhány év múlva Ruszt József visszaszerződött a színházhoz, majd vezetésével megalakult a Független Színpad, amelynek először Ön is tagja volt, de a későbbiekben mégis a szegedi társulat mellett döntött. Nem volt elég bizalma a Ruszt-féle függetlenebb formációhoz?

Feltétlen bizalmam volt Rusztban. A színháznál vagy huszonötödmagammal aláírtuk, hogy fölmondunk, és megalakítjuk a Szegedi Független Színpadot. Játszottam is az előadásokban Szeged-szerte, főleg iskolákban és a JATE-n. Csakhogy egy idő után kiderült, hogy a csapat nem működhet Szegeden, és fel kell költöznie Budapestre. Nekem viszont nem lett volna hol laknom, ráadásul a lányom éppen akkor volt kisbaba - nem mehettem tehát, és hasonló okokból mások is kénytelenek voltak kiszállni. Így sajnos elég hamar megszakadt a Ruszttal való kapcsolatom, pedig ő is azok közé a színházi mesterek közé tartozik, akiktől sokat lehet tanulni. A vele való első - és talán emiatt legemlékezetesebb - munkám a Mohács volt. Élmény volt, ahogy rendezett. Nézett minket két-három próbán keresztül, aztán odajött, nem csapkodott, nem ordibált, és mondott egyetlen mondatot, de olyant, amivel a legmegkavarodottabb színésznek is segített tisztázni a dolgokat. Ilyen fantasztikus képességekkel megáldott "egy mondatos" rendező nagyon kevés van a pályán.

Kecskemét és Szeged előtt Debrecenben és Békéscsabán játszott. Elég gyakran váltott tehát társulatot, bár, mint már említette, az új szerződés csak egyszer volt saját kezdeményezése.

Igen, ez akkor volt, amikor Békéscsabáról Kecskemétre mentem. A többi alkalommal hívtak, és bár nem éreztem úgy, hogy feltétlenül el kellene mennem a színháztól, ahol éppen játszottam, kíváncsi voltam az újra, és némi bizonytalankodás után elfogadtam a szerződést. A legnehezebben Debrecenből mozdultam el, ahol kezdtem a pályát. Remek volt a társulat, nagyon jó szerepeket játszottam, sikerem volt - fantasztikusan éreztem magam. És akkor egyszer csak kaptam két ajánlatot. Először a veszprémi igazgató hívott fel - fogalmam sincs, honnan tudott rólam -, hogy szeretné, ha odamennék, és találkozzunk Budapesten a Hotel Intercontinental presszójában. Én meg mint vidéki gyerek megijedtem. Most menjek föl Pestre, keressem meg a presszót, és akkor még mindig hogy fogom megismerni az igazgatót - jobb, ha hagyjuk az egészet, gondoltam. Aztán jött a békéscsabai igazgató, hogy szeretné megújítani a társulatát... Nem tudtam, mitévő legyek. Megkérdeztem a színházban a barátaimat, és ők néhány fröccs között eldöntötték, hogy menjek, fiatal vagyok, lássak világot.

Nem is tűnt rossznak a döntés, amíg Szilárdy Pista, aki velem együtt szerződött át Debrecenből, meg nem halt. A mai napig sem tudni, hogy valóban öngyilkos lett-e, és ha igen, felelős-e ezért valaki, mindenesetre nagyon rossz lett a hangulat a színházban, és úgy éreztem, nem bírok tovább ott maradni. Ezt nagy naivul el is kotyogtam valamelyik iroda közeli embernek, aminek az lett az eredménye, hogy amikor felkéredzkedtem a Szegedre induló tájbuszra, mondván, kirándulnék egyet, az egyik kollégánál már ott volt a szegedi igazgatónak szóló levél, hogy ha megkeresném, eszébe ne jusson szerződtetni, mert Békéscsabán is nagy szükség van rám. Gondoltam, jó, akkor ezt máshogy kell csinálni.

A Canterbury meséket próbáltuk Csiszár Imrével, akivel rögtön sikerült összevesznünk valami hülyeségen, nem is beszéltünk egymással. De semmi más lehetőségem nem volt, mint megkérni, hogy engedjen el egy próbáról. Kiszedte belőlem, hogy szerződésügy és Kecskemét. És nem árult be. Sőt, azt mondta: ha nem sikerül, gyere el hozzám Miskolcra. De bejött a kecskeméti szerződés, és ezzel ismét nyugodtabb időszak kezdődött.

És a pályakezdő szerződés, a debreceni?

Váratlanul jött, és döntő volt a pályaválasztásomra nézve. Középiskolás koromban statisztáltam ugyan a színházban, de ezt elsősorban pénzkeresetnek tekintettem, korábban pedig Fényes Márta nagyszerű hangulatú gyerekcsoportjába jártam, és a nagyszínpadon is kaptam egy-két gyerekszerepet, amit meg csak játéknak tartottam. Azután a statisztaszerepek mellé egy sikeres beugrást követően rám bíztak más kisebb szerepeket is, de még mindig külsős voltam, és nem is gondoltam semmi komolyabbra. El is döntöttem, hogy jelentkezem a KLTE bölcsészkarára, de éppen akkor szólt az igazgató, Bényei József, hogy szeptembertől szerződést ajánlana. Elfogadtam... És elkezdtem a színpadon a szakmát tanulni.

Biztos vagyok benne, hogy ami színházi tudást magaménak mondhatok, azt legnagyobb részben itt szereztem Horváth Jenő főrendezőtől. Éveket töltöttem azzal, hogy néztem a próbáit, amelyek minden részletükben fantasztikusan izgalmasak voltak. Egy-egy jelenetre felvetett tíz-tizenöt lehetőséget, azt mind végigcsináltatta a színészekkel, és csak azután választotta ki azt az egyet, ami bekerült az előadásba. Különlegesen tehetséges színészpedagógus volt; az előadásai persze sose lettek készen - ezzel az alapossággal a próbaidőszak hat hete alatt csak az első felvonással készült el, a többire alig maradt idő.

Közben Kovács Lajosból Kovács Zsolt lettem, hogy elkerüljem a kiváló kollégámmal való névazonosságot. Ültünk kettesben a büfében, és felajánlotta, hogy nevet változtat. De mivel én vagyok a fiatalabb, nem akartam hagyni. Az jutott eszembe: miért is ne lehetnék például Zsolt? Rögtön meg is mondtam: döntöttem, mostantól Zsolt leszek.

Szóval már akkor átfogalmazta.

Legalábbis elkezdtem.

Dömötör Adrienne

 

NKA csak logo egyszines

1