Debreceni Csokonai Színház

A Vidéki Színházak Találkozójának nyitó estéjére jégveremmé változtatott Thália Színház közönsége annak lehetett tanúja, mint fagy bele a kékezüstre, fémszürkére világított díszletek mélyhûtõjébe Teleki László sokadszor átigazított színdarabja. A dráma fagyhaláláért persze nem elsõsorban Túri Erzsébet hangulati és térképzõ elemként szolgáló - e voltukban sem eléggé kihasznált - kulisszái, a fenyegetõ mértaniassággal felmagasodó oszlopok a felelõsek, bár abban a díszletnek (fõleg a padozatot tagoló, árkoló, a járást nehezítõ platóknak és mélyedéseknek) is szerepe van, hogy Parászka Miklós rendezését az általános ritmustalanság vétkében kell elmarasztalnunk.

A hidegség, a ridegség képzete nem csupán a színházi fűtőberendezés műszaki hibája miatt ereszkedett a vendégjátékra. A korábbi kegyenc, a zsarnok Valentinianus hatalmával fokozatosan szembeforduló Petronius Maximus tragédiáját didergető történelmi atmoszférába képzelte el a színre vivő. A históriai időt átjárni nem tudó, a harcához rossz eszközöket választó főalak küzdelmét átmelegíteni képtelen tűznek, a tűz motívumának fontosságát - más fellobbanások mellett - az előadás elején és végén tenyérben óvott mécses (illetve a két pisla fény közötti különbség) szépen ki is fejezte. A "bánki sérelem" - feleségének galád elcsábítása - miatt a caesari paprikajancsi és hitvány cimbora ellen felkelő becsületes patrícius félresikló hadviselése azonban alig-alig kelt életre, mivel számos melléfogás és technikai hiba kötötte gúzsba a produkciót, melyet leginkább a csüggesztő tempótlanság tett tönkre. Majdnem valamennyi közreműködő rossz beosztással, indokolatlan megtörésekkel és szünetekkel beszélte szövegét (úgy, ahogy a színpadi emlékezetkihagyásokat szokás korrigálni - ám ilyen fokú aritmiára bizonyára nem magyarázat és nem mentség a memóriazavar. Ez koncepcionális - egyben mesterkélt - hézagolásnak érződött). Mészáros Sára, Júlia alakítója úgy függetlenítette magát, hogy a teljes érthetetlenségbe fojtotta szavait, s csak egy jelmezt - Libor Katalin erőteljes színvilágú öltözékei közül egyet - röptetett a figura képviseletében. A római szenátorok gyülekezetét a színészi passzivitás és közöny bénította, holott ebben a karban a debreceni Csokonai Színház olyan erői kaptak helyet, mint Csendes László, Kóti Árpád, Simor Ottó. Miske László annyival rítt ki e szemlélődő letargiából, hogy furcsa karcú és ingású artikulációval szólaltatta meg az egyik tekintélyes férfiút, akit Parászka a megjelenítés összképétől igencsak idegen tolószékbe ültetett.

Garay Nagy Tamás és Mészáros Sára | Fotó: Máthé András
A lecsupaszító szándékú dramaturgiai munka nem tette sokkal áttekinthetőbbé a túlírt, túlfejlett színművet (a fiatal nézők reakcióiból sejthetően az események puszta követéséhez is alapos előzetes ismeretek kellettek volna). Mint már annyiszor, ismét a Caesar járt jól. Garay Nagy Tamás bábszerű birodalomveszejtő pojácát és kéjencet játszhatott, hatásvadászattól mentesen, a dürrenmatti groteszkben is megfürdetve. A herélt Heracliust és a hóhér Sidoniust, egymás ellenlábasait Puskás Tivadar és Sárközy Zoltán egy-egy régi szerepséma szerint - s még így is markánsan - formálhatta meg, bár amit adtak a külszínben, azt ők is elvették a ritmusban. Oláh Zsuzsa Eudoxiája úgy várta ki meglehetősen későre hagyott és előkészítetlen jelenetét hajdani titkos szerelmével, Maximusszal, hogy ebbe a képbe az időből kihullottság némi fanyar humora is belepezsdült.

Ehhez képest lankasztó, s így bizonyos értelemben sajnálatosan alárendelt Petronius oldala, az árnyalak feleséggel és a Ruszina Szabolcs játszotta, vértelenül dinamikus fiúval, Palladiusszal. A közeg akarva-akaratlanul arra vitte Csikos Sándort, hogy egy monodrámára elegendő, becsülendő energiával ássa bele magát a (volt) kegyenc figurájába. Általa nyerne értelmet az, amit Illyés Gyula a maga Kegyenc-átdolgozásának elkészítésekor így öntött instrukcióba: "Embertelen módon szent ügyet sem lehet szolgálni, önmagunk feláldozásával sem; az ellenőrzéstelen hatalom önmagában kórokozó; zsarnokságot isteni parancsra sem lehet tűrni." Csikos elemző és prezentáló munkájának jellege eléggé elüt mindenki másétól, de ez a tény nem termékeny ellentétezést, hanem stílusbeli diszharmóniát hozott a darabba. Nemegyszer Petronius Maximus jelenetei is megfékezték az előadást, a dráma filozófiáját leválasztották a dráma életszerűségéről. Parászka Miklós Kegyence nem működött parabolaként, ugyanakkor történelmi drámaként vagy más dramaturgiai minőségként sem, mert az értelmezés szintjeit a játékmód és az ütem által elszigetelte egymástól. Leginkább a címszereplő egyes epizódjait oldotta meg: Csikos mint dupla korú Hamlet fontolgatta és halogatta a tettet. A hanyatlásban is monumentális korszak szimbolikus éjszakáját hűségesen festették fel a fakó fényű reflektorok.

A Thália elromlott vagy bekapcsolatlan fűtőtestei az utolsó negyedórára rendbe jöttek. Későn.

Tarján Tamás

Írásunk a Thália színházi vendégjáték alapján készült.

 

NKA csak logo egyszines

1