Stúdió "K"
Meglepõ módon idegen nyelvû elõadásként hirdeti a szórólap a Stúdió "K" legújabb bemutatóját. És valóban, ezen az estén nem sokat értünk a színpadon elhangzó beszédbõl, a szereplõk anyanyelve ugyanis a halandzsa. Egy szinkrontolmács lesz majd segítségünkre a megértésben, aki folyamatosan fordítja az elhangzottakat. De a díszletezést is õ vezérli, s tologatja a paravánokat - nemcsak narrátora tehát, ceremóniamestere is az elõadásnak. S miközben fordít, kartonokra pingált feliratok igazítanak el, jelölve idõt, helyszínt, történést, akárcsak egy némafilmben.
Többszörösen is izgalmas az a frappáns ötlet, hogy magyar nyelvű színészek "idegen" nyelven adják elő produkciójukat, ezzel mintegy szándékoltan megnehezítve s áttételessé téve a megértést. Halandzsájuk egyszerre távolít el a történettől - hiszen közvetítőre van szükségünk ahhoz, hogy megértsük -, és emel közel a játékhoz, mert univerzálisabb, egyetemesebb nyelvnek bizonyul a gesztus, a mimika - szinkrontolmács nélkül is értenénk a hősöket. Eme áttétellel azonban elsősorban maguktól idegenítik el a történetet. Túlságosan közvetlen, frissen megélt és személyes élmény számukra - derül ki a prospektusból -, amit itt elénk tárnak, ahhoz, hogy egy az egyben színre vigyék, ezért stilizálással elidegenítik, halandzsával elemelik maguktól. Brechti módon songokkal, kuplékkal szakítják meg a történet előrehaladtát, az igazság feltárását. Az elidegenítést szolgálják s Brechtet idézik a feliratok, kibeszélések, a narrátor-szinkrontolmács szerep és egy képkeret is.
Középpontba tehát maga a közvetítés, a mesélés folyamata és anyaga, a nyelv kerül, utóbbi paradox módon épp a "hiányosságával". Jelölő és jelentése szétválik, és két csatornán keresztül érkezik el hozzánk. Hajdú Szabolcs azzal kísérletezik, miként lehet egy igen személyes történetet úgy átadni, elmondani, hogy az közben művé, művészi alkotássá (filmmé vagy színházzá) váljék.
A halandzsa nyelv mindemellett egységes stílust is kovácsol e minimumkomédia köré, játékossá teszi az előadást, groteszk tónusúvá, a burleszk hangulatát idézve meg. A forma ellenpontozza tehát a történet tragikumát.
A karakterekben, a helyzetekben, a nyelvben, a songokban, mindenben ott rejlik a parodisztikus elem - mégsem lesz paródia az előadás, mert mindeközben végig ott a puritán őszinteség hangja is, és ez mindent hitelesít, érzelmeket, szituációkat, figurákat.
A filmrendező szakon végzett Hajdú Szabolcs számtalan kisfilm (Necropolis, Kicsimarapagoda) és egy legjobb rendezői díjjal is elismert nagyjátékfilm (Macerás ügyek) után most (immáron nem először) színházat csinál. Nemcsak rendezi, de írja és szervezi is az előadást. Intenzív formai kísérletezését a színházi keret sem töri meg. Színházát is az erős stilizáltság és vizualitás jellemzi, bár minimalizált díszlettel, jelmezekkel és kellékekkel dolgozik. Alaposan széttördeli a narrációt filmszerű vágásokkal, képkimerevítéssel, képismétléssel, feliratokkal. Rövid snittekből áll az előadás, de mivel színházban a képváltásai, vágásai nem tudnak olyan őrült tempóban sorjázni, mint klipszerű filmjeiben, mással pótolja az anyagszerű, ontológiai "hiányt" - az említett halandzsával, feliratokkal és burleszkelemekkel próbálja fokozni a tempót. Ám ami filmjeiben bevált, és valóban felgyorsította, eredetivé tette az előadásmódot, az itt, a színházban egy idő után inkább lassítja, monotonná és egyhangúvá teszi azt. S bár ettől még mindig nem válik modorossá vagy öncélúvá az előadás, időnként mégis kissé fárasztó és körülményes, igaz, sohasem válik üressé.
Hajdú Szabolcs és csapata újból és újból meglepi a nézőt, mérhetetlen bölcsességről és öniróniától sem mentes emberismeretről téve tanúbizonyságot. Egy-egy gesztusba, szituációba (például egy sakkpartiba) képesek belesűríteni jellemeket apró emberi gyarlóságaikkal, sutaságaikkal, egy egész emberi kapcsolatot. Ettől több amit látunk puszta virtuozitásnál.
A színen négy ember, két pár. Fiatalok. Hárman együtt laknak: a fiú, az öcs és a barátnő. Ők hárman (Gerda, Kolos, Csabi) tartoznak igazán össze, akár a Dühöngő ifjúság összecsiszolódott hármasa. Összetartozásukat jelzi öltözetük pirosa is. E hármasba érkezik kívülről a (mintegy rejtélyességét, titokzatosságát emelendő) talpig hűvös kékbe öltözött nő, az öcs újdonsült barátnője, a szépséges Tamara. Aki rögtön meg is kavarja, fel is bolygatja az addigi rendet, a jól bejáratott játékszabályokat, viszonyokat (akárcsak Osborne-nál). Két férfi, két nő: két pár - klasszikus felállás. A történet akár banálisnak is nevezhető, annyira mindennapi. A feszültséget a prológ is előrevetíti: a két főhős, Kolos és Tamara a paravánok mögött egymástól külön tangóba kezd - csak árnyuk látszik.
Ahogy tehát a gyönyörű Tamara belép a társaság életébe, valóban kitör a hadiállapot. Történni azonban nem történik semmi. Nincsenek nagy egymásra találások, nagy szakítások, egymásnak menések, kifakadások és veszekedések - csupán belül őrlődnek a szereplők s vívják csatáikat. Szépen, csendben folydogálnak az események, a felszínre alig kerül valami, csak a feszültségeken, a fojtott légkörön s a paravánok mögötti árnyakon, fel-alá járkálásokon érződik a boldogtalanság - akár Csehovnál. Így lesz a darab minimumkomédia.
A négy színész fantasztikus partnere és alkotótársa Hajdú Szabolcsnak. Szabó Domokos (Kolos) maga a megtestesült Férfi, annak minden lustaságával, sovinizmusával, pökhendiségével, nagyképűségével, kérkedésével és mindent jobban tudásával, de esendőségével, szeretnivalóságával is. Természetessége és öniróniája még a leglehetetlenebb, legabszurdabb szituációkról is elhiteti, hogy azok úgy természetesek, ahogy vannak. Még a halandzsát, e kitalált értelmetlen nyelvet is olyan elánnal, meggyőződéssel beszéli, hogy egy percig sem enged kételkednünk abban, hogy e nyelv valóban létezik. Bacskó Tünde (Gerda) komikai vénával megáldott fergeteges játékos, az ő szájából hangzik el a legvirtuózabbul, a legjelentésesebben a halandzsa, ugyanakkor a fájdalmakat, szorongásokat, kételyeket is remekül közvetíti. Nyitrai Illés (Csabi, az öcs) előnyösen használja ki nyurga alkatát - ő a leggroteszkebb figura, s ő hagyja magát a leginkább elcsábíttatni is a groteszk irányába. Tamara, a mindent megkavaró, rejtélyes barátnő Török Illyés Orsolya, aki viszont szépségét használja jól, hol szenvtelenül, hol fanyarul. Néhol ugyan erőtlenebb a kelleténél, de az igazán fontos jelenetekben magával ragadó, súlyos és érzékeny. A szívszaggatóan fájdalmas záró sanzont énekelve például.
Hajdú Szabolcs most is kapcsolatokról szól: barátságról, szerelemről, flörtökről, elcsábulásokról, megkísértésekről; most sem történetet mesél, "csupán" történéseket, érzéseket, hangulatokat, lélekállapotokat; most is kísérletező és játékos, de elsősorban személyes.
Marik Noémi