Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház

Jól berendezett, "önjáró" világ tárul föl a zalaegerszegi elõadásban. A vendég tervezõ, Csík György bõkezûen bánik a mellékesnek tûnõ elemekkel: két emeletnyi körfolyosót, mûködõ liftet, változatos mintázatú hatalmas takarófalakat is a díszletbe épített. A bútorok azonban inkább csak jelzésszerûek: egy-egy vájatba illeszkedve, kerekeken gördülnek elénk, vagy - némi vidámparki groteszkumot is sugározva - gördülnek vissza "raktári" passzivitásukba. E tárgyaknak és mozgásuknak nagy szerepük van abban, hogy a Katharina Blum elvesztett tisztessége tempósan, olajozottan zajló, rövid produkció. Sajnos, az említett díszletelvet nem sikerült valamennyi kellékre kiterjeszteni, de a kisebb következetlenségeket elfedi a legfontosabb tárgyak beszédes, jelképes volta.

Éppen a roppant tágas színpad hívja föl a figyelmet arra, hogy ezúttal a szín első sávjában történik a dráma. Pontosabban: itt helyezkedik el az az íróasztal, szék, telefon, faliújság, miegymás, amely a Zeitung szerkesztőségét jeleníti meg. Heinrich Böll regénye a(z évtizedekkel ezelőtti) baloldaliság moráljával, az individuális etikába beletipró közélettel foglalkozott. Bereményi Gézának a Kamra számára készített (1992-től 1996-ig játszott) átdolgozása a címszereplő vesszőfutásával, egyszerű és tiszta lelkének kétségbeesett elvadulásával törődött. A mostani szöveg - amelyet ugyan Heinrich Böll és Bereményi Géza neve fémjelez, s amely a fordító Bor Ambrusról már említést sem tesz, de amely elsősorban a dramaturg, Böhm György szuverén munkájának tekinthető - a hecc-sajtó manipulatív tevékenységét emeli ki (szerencsére nem nyomatékosítva azt a közkeletű téveszmét, hogy "minden baj az újságírók miatt van"). A műben tetten érhető a publicisztikus felszínesség - természetesen nem azért, mert tárgya részint a zsurnalisztika -, ám van tétje is. Nem egyéb, nem kevesebb, mint hogy az ezredvégi polgári társadalomban jószerivel csupán illúzió az öntörvényű létezés. Az erkölcsi értelemben legmagasabb rendű figura, Katharina Blum is elveszti a tisztességét (noha gyilkos önbíráskodását nem tudjuk egyértelműen kárhoztatni). A társadalom gépezetében úgy lökődnek-forognak az emberek, mint a díszlet csúszkáló, zötyögő bútorai. A darabot motivikusan közrefogó - nem különösebben megindokolt - báli kavalkádból kiindulva a mai lét karneváliságát is hangsúlyozhatjuk, csak éppen nem abban a telivér és tartalmas, optimista értelemben, ahogy a szót Mihail Bahtyin nagy hatású teóriája használja.

A nagyjából húsz kis jelenetre tördelt játék lendületes karaktervonásokkal megrajzolható szerepeket kínál. Laczó Henriette varázslatos színvilágú jelmezekbe öltöztette az alakokat - az általában tartózkodóan világított színpad öble meg is követeli ezeket a jellemző színfoltokat. Márton András rendező nem erőltette a cizellálást, s a színészek is arra hajlottak, hogy egy hatásos hangot üssenek le. Paradox módon a viszonylag kis szerepek jelentősége megnövekszik ebben a felfogásban, hiszen az epizodisták nem kényszerülnek arra, hogy ismételgessék egyébként jól kidolgozott, nem különösebben mély gesztusaikat. A Gépíró szerepében Verebes Nikoletta alázatos szorgalma, az újságíró sarlatánságába belekotyogó fél percei szolgálják a fő cselekményszálat, mozdítják el az eseménysort a már-már sablonostól. Kelemen Zoltán (Egy lakó) azt a kukkolót játssza, aki nélkül szegényebb lenne Katharináék házának mikrotársadalma. Ludwig Götten (a keresett bandita) rövid ideig van a színen, H. Horváth Gyula fekete figurája azonban emblematikussá válik, mintegy megindokolva, miért kell a címszereplőnek testestül-lelkestül a bűnöző mellé állnia (s ha kell, akkor az sem kérdés, miért bújtat és szöktet egy ilyen alakot a lány).

Márton András Blornáéknak - Katharina "gazdáinak" - a jeleneteit tette a legplasztikusabbá. Farkas Ignác (Dr. Blorna) képes a leginkább lemondani a színészi közhelyekről. Az extravagáns külsejűvé maszkírozott Segesvári Gabriella (Trude) a hisztéria kórtanával hiteles. Pengeváltásaikból fokozatosan kiderül a vélt mintaházasság hamissága. Czegő Teréznek (Else, Katharina keresztanyja) és Wellmann Györgynek (Konrad, Else élettársa) nehezebb a dolga, hiszen az ő létmódjukat kezdettől a felszínesség határozza meg - az asszony ennek megfelelően és szabályszerűen "jóságos", a férfi "papucs".

Böhm György adaptációjában a rendőrségi kar funkciója szerényebb, érdektelenebb, mint volt Bereményiében (hiszen a hangsúly "a bűn üldözéséről" "a bűn kreálására", az amorális újságírásra került át). Zalányi Gyula (Erwin Beizmenne) az ingerült eleganciát, György János (Moeding) az unott rutint, Major Zsolt (Hach) az ideges riadtságot, Tallián Marianne (Pletzer) az agresszivitást testesíti meg. Főleg az utóbbi alakításban sok a szabvány - nem bizonyos, hogy a rendőrnőnek leginkább egy kápóra kell emlékeztetnie.

Kaszás Géza (Alois) megfelelőn titokzatos ahhoz, hogy a bűnügyi vonulatot sem nélkülöző dráma katalizálója legyen. A rendező Segesvári, Farkas és Kaszás hármasával tudta elsősorban elhitetni, hogy vérre mennek a dolgok: hogy e három dúsgazdag személy bármelyike éppúgy válhatna gyilkossá, mint az egyszerű és szerény Katharina.

Stubendek Katalinnak (a címszereplőnek) azt a sajátos "csak-attitűdöt" kell képviselnie, amely a középpontjukból kimozdíthatatlan egyének általában külső jegyekben is megnyilvánuló tulajdonsága. Makacsság, szívósság, precízség. Távolságtartás. Stubendek Katharinája nem enged közel magához senkit, s nem is megy senkihez közel. Akit szeret (a bűnöző) messze van, illetve sokáig távol lesz. Katharinának tehát - éppen mert megvan az embere, az élete értelme - nincs senkije kerek e világon. Stubendek álmodozó, dallamos messzire és befelé nézéseivel pontosan leképezi ezt az állapotot, ám talán nem ártana, ha ez az átlagos nőalak egy árnyalattal mégiscsak több érdeklődést ébresztene maga iránt.

A Zeitung híreket koholó, sorsokkal packázó, cinikus fiatal újságíróját, Tötgest Kiss J. Csaba játssza. A rendezővel összhangban kiválóan alkalmazza azokat a tárgyakat, melyek a keze ügyébe kerülnek: a hitványság tipológiája, ahogy a falitáblát "benépesíti". Önzését a gépírónővel való bánásmódja is leleplezi. (Az egerszegi Böll-előadás kérdéses részei közé sorolható, hogy e figura mindenestül a mocsárból jön; egy rohadék. S az említett jelmezbéli motivika ellenére is problematikus, hogy Tötges bohócruhát szerez be Katharina hergelése érdekében. Igaz viszont: így a gyilkossági jelenet - Katharina Blum "tisztességének elvesztése" - jóval hatásosabb.)

A gyilkosra börtön vár; bűnöző szerelmét hosszú évekre elítélik majd; a botrányújságíró halott. De az ő helye nem marad üresen. Egy névtelen tollforgató (Rimóczi István formázza) már át is vette a posztját. Egyelőre egy nekrológot hazudik Tötgesről. Aztán jöhetnek a nagyobb ügyek.

Tarján Tamás