Tasnádi még 1996-ban írt egy modern Don Quijote-sztorit a Mucsi-Scherer párosra szabva, de a Bárkán sajnos elhalni látszott az elõadási igyekezet. Kaposvárott viszont, a társulat és Znamenák István színész-rendezõ keze alatt és által egy fergeteges posztmodern stációdrámát láthat a nagyérdemû. Szinte az egész társulat színre lép: a csapatmunka hihetetlen ereje, koncentráltsága tapintható. Kaposvárott vagyunk és színházban.

Kriston Géza (Kovács Zsolt), a leselejtezett könyvtáros, küzd egy szál öntöttvas fogassal a kezében egy számára teljességgel érthetetlen és feldolgozhatatlan világgal szemben. Calderónt meg Goethét idéz, csodálja E. T. A. Hoffmannt, de saját sorsával nem tud vagy egész egyszerűen nem hajlandó számot vetni. Homokba dugja a fejét inkább, menekül egy irodalmi szerepjátékba, ám hiányzik belőle az elbukni kénytelen nagy hősök tragikuma. Pitiáner marad ő akkor is, amikor világmegváltóként lép fel, bármennyire nemes is az eszme, amelyért küzdeni látszik. Kovács a szemétre dobott kisértelmiségi típusa. Kicsiségének hősiessége megejtő. Zengő orgánuma tiszteletet parancsol és jól ellenpontozza törékeny alkatát. Halálos komolysággal harcol még a szélmalommá változott banki lengőajtó ellenében is. Fegyverhordozója a kisstílű roma csávó, Tököli Sándor, azaz a Kicsi (Némedi Árpád), aki haverságból, no meg némi készpénz reményében szegődik mellé és támogatja a hóbortos lovagot. Némedi lenyűgözően primitív tud lenni, ha kell; suhogós melegítőjében ő a bunkó archetípusa. Járása lazán ringó, és ilyeneket mond: "Én azt mondom, főnök, ne pöcsöljünk, van még otthon nálam két flakon csavarlazító, befújjuk egy zacsiba, rácuppanunk és havaj!"

Megidéződnek előttünk a mai magyar hétköznapi valóság jellegzetes élethelyzetei, mint például sorállás a munkaügyi hivatalban és lehet választani: ügynöki munka vagy virágkötő tanfolyam, esetleg adóellenőr, ami jó, mert borravalós... Felvonulnak itt mindazok, akik nagy ívű politikusi látókörökön bizonyosan kívül esnek: kishivatalnok, kurva, strici, koldus, az izomagyú biztonsági ember, kiskápó (Kocsis Pál), no és még a rend tiszteletre méltó őrei is benne vannak a buliban.

Ágh Márton betonszürke, metro-fíling s persze mobil díszletelemei között zajlik a lendületes vándorlás. Szól a tüff-tüff, reklámokkal bombáznak, gigantposzterről Szántó Mária kismama (Csapó Virág) ajánlja a "pihe-puha megváltást". Szuperaktív, majdhogynem interaktív az előadás. Mindig történik valami. És záporoznak a poénok. Nem lehet eléggé elismerni a nyelvi megvalósítás igényességét: minden szereplő a saját szlengjét hozza a bazmegektől egészen a fentebb stílig. Ami a színen látható, az tulajdonképpen idézetmozaikok összessége. A szilánkokból, az unalomig ismert valóságdarabkákból és egy irodalmi parafrázisból jó posztmodern szokás szerint valami új elegy születik, önálló művészi alkotás. Érdekes, hogy talán nem is az összetevők magukban, hanem azok keverési aránya az árulkodó ebben a színházi gondolkodásban, amely maximálisan épít a néző hétköznapi tapasztalataira, érintettségére, szinte személyes megszólíthatóságára. Erős tehát a szöveg aktualizáló vonulata is, hiszen még a közbeszéd legfrissebb tárgya, a tiszai katasztrófa is említődik az előadásban.

A vég szervesen következik az ábrázolás kegyetlen logikájából: Kriston is egy lesz a sóbiz alapanyagai közül, egy jópofa buggyant, akin lehet röhögni. Még csak nem is egyedi ez a sors. Naponta láthatók ilyen emberek a magukat riporternek becéző outsiderek kezei közt a híradó meg az aktuális brazil szappanopera átkötéseként. A lényeg vész el, marad a nevetségesség látszatvalósága. Nem veszi észre senki a keserű igyekezetet, amivel a maga módján láttatni akar, esetleg helyrebillenteni valamit ez a Kriston nevű. De ez nem az a kor, ahol ilyesmit észrevesznek: itt megszoksz és hagyod magad bedarálni, vagy kicsinálnak, mint cián a kecsegét. Kegyetlenül őszinte az előadás, a legcsekélyebb didaxis nélkül. Látni lehet a huhogó, félnáci Fradi-csőcseléket, meg az önelégült, kinyalt sóment (Anger Zsolt), aki a kamerák mögött valójában egy véragresszív figura. A karakterábrázolás kitűnő és magabiztos.

Rácsodálkozik ilyenkor az ember, hogy ez a színház még nem adta fel. Tere van itt a továbblépésnek. Van hozzá közösség, akarat és mondanivaló bőven. A közönség pedig érzékeny partner. És most azt jelzi, hogy Kaposvárott megint történt valami.

Sőregi Melinda