Madách Stúdió

Nem állítom, hogy Örkényt csak jól, vagy sehogy (nem) szabad játszani. Láttam én már harmatgyenge, vígjátékká szelídített Macskajátékot - rövid fejszámolás után ki is derítettem, hogy az egy színházjegyre esõ állami támogatásból a színház akár meg is ajándékozhatta volna minden nézõjét Örkény valamelyik szerényebb kiadású kötetével -, mégis azzal vigasztalódtam, hogy a darab fantáziátlanul prezentált, szöveghû elõadása még mindig többet adott a közönségnek Pityi Palkó vagy Paul Piti szomszédban játszott sikeres bohózatánál. A Vérrokonokat meg még máig sem sikerült a darab lényegét visszaadó, kellõen absztrakt, a tragédiát is érvényre juttató stílusban láthatni. Talán mert nem is született ilyen, a mûvel adekvát elõadás...

De Örkény ezt is túlélte, kibírja. És sok felejthetetlenül félelmetes Tóték, a darab komplexitásának érzékeltetésére törekvő Pisti-változat után, a legtöbb műve kivárja az időről időre esedékes, elmaradhatatlan újjászületést is. Hogy a fáradhatatlan Kulcskeresők végre - vagy újra - megtalálják a kulcsot.

Azután születtek Örkény-bemutatók a szerző aktív közreműködése nélkül is. Örömünkre - és Örkény nagyobb dicsőségére - egyik jobb volt, mint a másik. Az író halálát követő színpadi rekviem, az In memoriam Ö. I. mintha egy ismeretlen, a limbusból előkerült, eredeti Örkény-mű hitelével bizonyította volna az író és imádott százada elválaszthatatlan voltát. Az Egypercesek Major Tamás celebrálta színpadi játékában válogatottan tartalmas, szikrázó percek erősítették a nézővé lett olvasókban a legkülönbözőbb tartalmú és hangulatú filozófiai ötletek összetartozását. Később aztán kijött a színpadra Mácsai Pál, és olyan bölcsen, fesztelenül mesélt több száz estén át az utókornak, ahogy Örkény - stílusosan Pista - tette volna, ha sorsa kegyesebb vele - és velünk.

Ezek után előítéletek nélkül, a felfedezés örömét áhító várakozással kaptattam fel a grádicsokon a padlástérben üzemelő Madách Stúdióba, a Magyar Panteon című, korábban már kétszer is elhalasztott produkcióhoz.

Gyanútlanságomat még az sem felhőzte be - amire pedig felfigyelhettem volna -, hogy a színlap nem szerzőként, hanem forrásnak tünteti fel Örkényt. Mondván: Örkény István írásaiból összeállította, és színpadra alkalmazta Galambos Péter.

Ettől még kitűnő, jó, vagy legalább elfogadható is lehetett volna az előadás...

Igaz, Kerényi Imre direktor a főpróbán gyanús jóindulattal mentegette: az itt látható Örkény-est hamisítvány. Minden mondat Örkénytől való, legfeljebb nem ott és nem úgy hangzik el a tehetségesnek mondott ifjú díszlettervező-rendező adaptációjában ahol és ahogy megszoktuk. Ám a valóság az ezek után vártnál is kiábrándítóbb. Nem tudom, a Madách Stúdió Örkény elleni merénylete a szerzői jog paragrafusai, a személyiségi jog tételei szerint sérti-e az írót. Valószínűleg nem. De hogy Örkény írói életművével, alkotói rangjával és egyszeri identitásával szemben valakik nyolc napon túl felejthető szellemi sértést követtek el, abban biztos vagyok.

Az előadás címe, cégére még elfogadható: a Magyar Panteon című, kissé megnyúlt egyperces akár egy Örkény-revü kerete is lehetne. Csakhogy a megidézett hős, Hubauer Sándor portás, múzeumőr és kiállítási tárgy (illetve személy) a bizarr expozíció után egyre sutábban és egyre értetlenebbül rohangál le-föl, keresztül saját életén, iránytű és logika nélkül - a magyar történelem zsákutcáiban. Eseménydús, ámde jelentéktelen magánélete szorgalmasan összehordott epizódjaiban folyamatosan felidéződnek Örkény remekművű egypercesei - de hogyan?! Amikor a meghasonlott tulipán halálából éppen a költészet veszett ki, az óbudai ikrekből a fantázia, a lakáscsere ürügyén életfilozófiát sugalló Apróhirdetés leleplező lényege pedig feloldódik a többszörös színpadi hígításban. Ám a legrosszabbul mégis szegény Pisti járt. Akire darabjában Örkény a kisemberlét legnehezebb feladatát bízta: a színpadi vérzivatarban önmagát, átruházhatatlan személyes identitását kellett minden poklok és kísértések túlélőjeként fellelnie és felmutatnia. Pisti és a Pistik ide vezető útja tízmillió magyar Pisti kárhozatos, boldogságos kálváriája. Nem így a Magyar Panteonban, ahol a dráma legdermesztőbb jeleneteinek itt-ott átírt szövegkivonata egyszerre bosszantja fel Örkény értő rajongóit és a gyanútlan nézőket. Az előbbieknek fáj, hogy például a koncepciós perekre utaló drámai szöveg mögött kihunyt a feszültség, kihűlt a történelmi tragédia; az utóbbiak viszont nem nagyon értik, ki, mit és miért ehetett vajon Dózsa húsából? Vagy említhetném a hatalmas üvegtáblákra szokása szerint sarlót-kalapácsot festő Pisti irracionális és kissé anakronisztikus magatartását is, ami a Madách Stúdió-beli változatban bombasztikus ízléstelenségbe fullad. A Panteon hőse ugyanis, a manapság kényes politikai asszociációk és felhabzott konfliktusok veszélyét eleve megkerülve, valamiféle furcsa sárkányalakzatot pingál. A megfejtésről az elképedt nézők is csak utólag értesülnek, amikor közhírré tétetik, hogy a hős, jó szokása szerint, most is egy pinát (sic!!) akart ábrázolni.

És így tovább... Kisiklások, félrefogások, botlások. Az ízetlen cseresznyepaprikából madzagra fűzve sem lesz paprikakoszorú, és sem a színpadon, sem a nézőtéren nem sikerül a nagy igazságok nyomára jönni.

Igazából nem is az a baj, hogy a forradalom szentelte, lyukas magyar zászló rongyként rikít a spirituszfőző alatt a földön, hogy a színpadra idézett űrhajós a korszerűség jegyében Gagarinról Armstrongra angolosított. Hanem, hogy a nagy gonddal, leleménnyel összegereblyézett színpadi ötletpetárdák közül alig egy-kettő robban, és ezáltal a szerkesztetlenül hosszúra nyúlt produkció még unalomba is fullad. Nem véletlen, hogy a szünetben a közönség tanácstalanul találgatta, vajon folytatódik-e tovább a játék? Mert akár véget is érhetett volna.

A dramatizálás vétkét, sajnos, a közreműködő színészeknek sem sikerült jóvátenni. A Hubauer Sándor felduzzasztott, mégis halovány szerepét játszó Magyar Attila a játék kezdetén még sorra felmutatta a kisembersors drámaiságát érzékeltető sztereotípiákat és időnként felszikráztatta a maga szomorkás humorát is. Később azonban őt is legyűrte a helyi értékét vesztett, karcos ízétől és mögöttes tartalmától megfosztott szöveg. A többiekre - a hős feleségét játszó Kerekes Viktória kivételével - két-három-négy feladatot, figurát is bízott a vállalkozás ugyancsak több funkciót betöltő spiritusz rektora, aki sokarcú, sokoldalú színházi egyéniség lehet - nemcsak szorgalmas, bátor is. Hiszen egy személyben szerzője, rendezője, és díszlettervezője is a "Galambos Péter-emlékkiállításnak" is tekinthető Magyar Panteonnak. A tervező egyetlen mentsége, hogy jó néhány vizuális ötletével - amilyen például a Liszt Ferenc névre hallgató hóember, vagy a hordágyon szervírozott óriáshal megjelenítései - valóban kellemes perceket szerzett a nézőtéren ülő felnőtt gyerekeknek. Rendezőként azonban az arcnélküli színészek, jellegtelen alakítások játékmestereként cseppet sem remekelt.

Elképzelem, hogy Örkény István, ha élne, veleszületett toleranciájával csak legyintene: a produkció lefut, a panteon marad. A túlélt vérzivatarból a kínos színpadi zsibvásárba kergetett Pisti azonban, önazonossága védelmében valószínűleg ívben kikerülné a Hubauer Sándor Emlékkiállítás színpadi változatát. De ha mégis idesodorná a végzet, valószínűleg kivételesen felemelné a hangját. Ám mivel sajnos ő sincs köztünk, és a drámai hősöknek tudtommal nincs érdek-képviseleti szervük, úgy érzem, az értékvédő, értéktisztelő kritikának kell a remekírók és remekművek meghamisítása ellen szót emelnie.

(Abban a nem titkolható reményben, hogy talán a főpróba és a premier, a bemutató és a huszonötödik előadás között még nélkülünk is történt-történhet valami Hubauer Sándor és Örkény István védelmében.)

Földes Anna

 

NKA csak logo egyszines

1