Egyetemi Színpad, Merlin Színház

Salinger Richárd, A stég címû darabját háromszor láttam. Kétszer az Egyetemi Színpadon két évvel ezelõtt, egyszer pedig januárban a Merlin Színház színpadán. ez utóbbi produkciót egy rendezõhallgató rendezte, míg a korábbi elõadások autodidakta módon, a társulat összmunkájával jöttek létre. A félig professzionális irányítás jót tett az elõadásnak: a darab "meg lett rendezve", a színészek játéka finomabb és árnyaltabb lett, megszûntek az üresjáratok.

Az Egyetemi Színpadon mindkétszer hatalmas üdvrivalgás, tomboló siker fogadta az előadást, a Merlinben az eksztatikusan dübörgő fanatikusok mellett szép számmal akadtak visszafogottan, kimérten tapsolók. Hogyan lehetséges, hogy a rosszabb, kevésbé színvonalas produkciót imádta a közönség, míg az alaposabb, gondosabban kidolgozott előadással sokan nem tudtak mit kezdeni? A válasz nagyon egyszerű. A stéget, ezt a bájos, amatőr egyetemisták által létrehozott előadást ki kellett mozdítani megszokott közegéből, az egyetem védőburkából, s most profi színházban, kőszínházi elvárásoknak kell megfelelnie (amelyeknek azonban feltehetőleg soha nem is akart megfelelni). Az egyetemisták - túlzás nélkül állíthatom - imádták ezt az előadást. Rólunk szól, nekünk szól - éreztük mindannyian a nézőtéren. Én azonban most módosítanám ezt a kijelentést: rólunk is szól, nekünk is szól Salinger Richárd darabja és Ungváry Dávid rendezése. Úgy gondolom, hogy sok középkorú néző is élvezettel nézné és nézte volna az előadást, így azonban, az eredeti közegétől eltérő miliőben feltehetőleg sokakat meglepett a jellegzetesen (a szó pozitív és negatív értelmében egyaránt) egyetemista produkció.

Ugyanakkor a drámai szöveg bármelyik színházban megállná a helyét. Salinger Richárd remek író (lesz). Első próbálkozása, A stég nagyon ígéretes darab. Természetesen nem tökéletes (hogyan is lehetne az?), néha túl sokat beszélnek a szereplők, máskor pedig egy-egy mondat lebeg ügyetlenül a levegőben, de erényei elfeledtetik a dráma gyengeségeit. Salinger a realista, polgári hagyományokat követi, amennyiben nincsenek groteszk felhangok, szürreális víziók drámájában.

A cselekmény korunk úgymond átlagos értelmiségi családjában játszódik: diplomás apa, karrierjét feláldozó anya, valamint huszon- és tizenéves, összezavarodott, bizonytalanságukat leplezni próbáló lányaik beszélgetéseiből áll. A történet egyszerűen összefoglalható: az idősebbik lány elhozza tóparti nyaralójukba egy barátját, Viktort, akiért a három hölgy (anya és két lánya) azonnal versengeni kezd. E torz küzdelemben mindenki lelepleződik: a kielégületlen, unatkozó feleség, az ideológiáiba menekülő nagylány, a szerelmes regényekben élő tini és a nők szemében egyre jelentéktelenebbé váló látszatszépfiú. A cinikus, látszólag kívülálló apa sem maradhat érintetlen. Hiába sejtette, hogy a lányok önáltatása nem tarthat örökké, mégis fájó látnia, hogy kínlódó családtagjainak nem tud segíteni.

Salinger szeretettel, megértéssel, ugyanakkor finom iróniával mutatja be szereplőit. Négyen, hárman, ketten - más és más felállásban - ülnek a nyaraló teraszán és beszélgetnek, a jelentéktelen csevegés azonban mély és fájdalmas kitárulkozásba fordul. A négy családtag egymást bántja - és minket bánt, önmagát áltatja -, ahogy mi áltatjuk magunkat; megválaszolatlan kérdésekkel küzdenek - a mi megválaszolatlan kérdéseinkkel. Hogyan viseljük el az elviselhetetlent? A kiüresedett házasságot, szerelmünk elvesztését, szeretteink boldogtalanságát? Mit is jelent az első szerelem? Állandó érték, avagy mást jelent 15, 25 és 45 évesen? Az előadásban többféle válasz küzd egymással.

A társulat amatőr színészei őszintén és bájosan mutatják be ezeket a furcsa és mégis nagyon is megérthető alakokat. Játékuk gyakorta reflexió: saját félelmeiket, benyomásaikat és kétes tapasztalataikat is megmutatják a színpadon. Róbert nem ötvenéves, mint ahogy Fatima sem 38, mégis, amit látunk, hiteles: a két huszonéves fiatal szűrőjén keresztül ismerhetjük meg az archetipikus öregedő férfit és a nőiességéért küzdő nőt. Seregélyi Rita és Veres Attila az előadás két legérettebb színésze, eszközeik kidolgozottak, finoman árnyaltak, s külön erényük, hogy mindvégig ügyelnek az egyensúlyra, nem játsszák le kevésbé tapasztalt társaikat, akik ugyancsak kedvesen, élvezettel és élvezhetően mutatják be az általuk játszott figurákat.

Ungváry Dávid vitathatatlan érdeme, hogy az előadás összeállt. Nincsenek unalmas, lapos intermezzók, a színészek nem jönnek zavarba, ha csak némán állniuk kell a színpadon, vagy ha egyedül maradnak, hogy monológjukkal betöltsék a teret, lefoglalják a nézők figyelmét. Minden a helyén van - kivéve az előadás.

Jordán Tamásnak igaza van, hogy nem engedi A stéget többet előadni, a Merlin falai között ugyanis valóban nem tud úgy működni az előadás, ahogy működhetne máshol. Mondjuk a helyén, a Szerb utcában, az Egyetemi Színpadon, amit sajnálatos módon egy éve elzártak az egyetemistáktól. Nem kellene itt kultúrpolitikai kérdésekbe bocsátkozni, noha fogalmam sincs, hogy mivel indokolták az "illetékesek" döntésüket, és egyáltalán: kik ezek az arc nélküli illetékesek?

Egy azonban bizonyos: a kísérletező kedvű egyetemi társulatok hónapok óta próbatermeket és színpadokat keresgélnek, ahelyett, hogy előadásokat hoznának létre. Mindeközben az Egyetemi Színpad továbbra is zárva, azzal pedig senki nem foglalkozik, hogy szégyenszemre fővárosunknak egyetlen egyetemi színpada sincs, jóllehet ott áll megfelelő technikai felszereléssel, üresen. A stég pregnáns példája annak, hogy az áldatlan helyzet következtében értékes produkciók veszhetnek el nap mint nap - már ha egyáltalán megszületnek.

Szűcs Anikó

 

NKA csak logo egyszines

1