Kiss Csaba szerint ez fantasztikus darab, õ maga sokat tett érte, hogy egyre jobb legyen, mire színre viszi. Minden kornak saját Goldoni-fordítása legyen - ezzel az elvárással kért a meglévõ fordításokon kívül újat Magyarósi Gizella Goldoni-szakértõtõl. Utóbbi a rendezõt társszerzõnek tartja, hiszen bátran írt egy sajátos szövésû originális darabot a meglévõbõl.

Feltehetően maga Goldoni is helyeselné, hogy a bemutató ország mindenkori erkölcseihez és szokásaihoz idomuljon a szöveg. Bugrisok helyett Szégyentelenek címmel mutatta be az Új Színház a darabot, s a változás indokolt, hiszen a Bugrisok rendkívül bántó színezetű, a rendező pedig nem kívánja bántani ezeket a szereplőket. Szégyen-telenek: szégyen és szégyenkezés nélkül teregetik ki a szennyesüket. A szemérem, a szégyenérzet a túlszocializált felső körök sajátja. Goldoni-Kiss Csaba alakjai csak azt szégyellik, ha nincs jó vélemény róluk a faluban, a szomszédok között. A rendező összevont szerepeket, újat talált ki (szerb férfiút a nem velencei, tehát külföldi gróf, hivatásos széptevő helyett). A szövés-fonás már nem divat, a férfiúi horgászás talán a főszereplő - Dengyel Iván - civil hobbija előtti tisztelgés, csipkekézelő helyett bokalánc adatik a leányra és így tovább - előnyös változások az előadás érdekében. Ezek a szégyentelenek megmutatják önmagukat, butaságukat, kultúrájukban nincs múltja a szép szavaknak, a simaságnak. Ezek a népek még nem az "egójuk" köré építik a világot, nincsenek "énhatáraik" és nincs "aurájuk", nincs igényük a perszonális térre, mint mai, viselkedni és szerepelni képes, ám hazug utódaiknak. Mégis mai figurákat látunk, társainkat a létezésben, csak gőgösen nem veszünk tudomást arról, hogy lenne tanulnivalónk egymástól. A szégyentelenek kiteregetik magukat, egyfolytában pörölnek, vitáznak, veszekednek (a semmin), közben pedig átjárja őket az egymásrautaltság biztonsága. Tudják a helyüket, és végül toleránsabbak a jól szocializált szégyenlősöknél, mert képesek egymást olyannak szeretni, amilyenek. A darab szövege, nyelvezete nem ad eléggé differenciált képet a három házaspár és a fiatal pár egyéni beszédmodoráról, sajátos szókincséről. Hiányzik a mai magyar nyelvből vett példák sora, ahogyan a mai középosztálybeli, aluliskolázott "szégyentelenek" társalognak egymással.

Botos Éva, Dengyel Iván és Györgyi Anna | Kallus György felvétele

Párok ordibálnak előttünk, háromszor ketten: házasok. Maga a cselekmény nem ér többet egy villámtréfánál, egy mondatban elmondható: két család össze akarja házasítani a gyerekeit, aztán mégis. Nincs is háromórányi történés a darabban, nincsenek szerepcserék vagy konfliktusok, nincs jellemfejlődés, ármány, halál vagy gyilkos indulat, nem fejlődik az "eset", ugyanazt csócsálják - másképp. A valódi harc akörül zajlik: ki az úr a háznál, kiengedik-e a vezetést a férfiak a kezükből. Hajlítható-e az asszony, mint hajdanán, hiszen a gyerekeiket a megkérdezésük nélkül házasítanák össze, ahogy annak lennie kell. És látá mindkét úr, hogy ez jó. A darab végére megcsillan szemükben az igazság felismerése: ez a két kölyök megtetszett egymásnak, ők már a lázadó generációhoz tartoznak, a szülői áldás nélkül is azt teszik majd, ami nekik tetszik. És a szíve mélyén ez is tetszik a két úrnak. Jó emberek ők, bármilyen bugrisok, bárhogy nem tudnak viselkedni (nem is akarnak, épp ez teszi őket kedvessé): tudható, hogy az effélék soha nem támadnak hátba, mert ahhoz se elég ravaszok.

A három házasság modellkapcsolat. Adva van a másodszor házasodott apa - Dengyel Iván -, aki férjhez adná lányát. Botos Éva játssza a félárva jó kislányt, aki mégsem olyan jó, képes "kígyóként" bemártani a mostoháját a papánál és tudatosan manipulálni a papát a meghalt mama emlékével. Ő a legtisztább nő a sok között, de máris elvesztette ártatlanságát. Hiszen furfangos és csalafinta módszerekkel ügyeskedik, ha a saját érdeke úgy kívánja. Mostohája jó mestere volt, látszatra enged a férjének, de azért mindig az övé az utolsó szó. Györgyi Anna a bemutatóra előrehaladott terhes, ezért Kiss Csaba átírta az ő szerepét is. A "méhemben hordom a te gyermekedet, ezért térdelj le előttem" motívum nem új keletű, lám, tudják a feleségek használni és felhasználni a másállapotot. Györgyi Anna most is nőies, kívánatos, kecses, akár a verbális lehengerléssel győzi le urát, akár állapotával. Nagyszabású jelenet a divatbemutató, amikor percenként más öltözékben libbennek be a férjek közé a nászasszonyok, hogy végre világos legyen, férfit a hasán keresztül, nőt a ruhákkal lehet megszerezni. Bánsági Ildikó szelídebb asszony, engedelmes a vadabb férje oldalán, szelídsége elég mintát adott a fiának ahhoz, hogy az a kényeztetéstől lányosan puhány legyen. Az odaadó, soha nem lázadó feleség egészen megvadul - persze csak a maga módján - a szerb vendég férfias nyomulásától, neki így még a mézeshetekben sem udvarolt az ő bugris férje. Bánsági úgy pirul, hogy az utolsó sorban is megesik rajta a szív, úgy mond nemet, hogy azt sugallja: mikor és hol? Vass György a férfiatlan fiatal szerepében bemutatja a szerepkeresőt, aki lányosan lágy lenne, de tudva tudja, hogy ezzel a férfiak szégyene lesz. A darab végére mégiscsak odamond. Derzsi János nagy sikerrel keménykedik a kiházasítandó fiú apjának szerepében. Neki aztán minden egyszerű, fekete, fehér, igen, nem. Ironikus idézőjelbe tett alakítás a szeretni képes, de érzelmeiket kimutatni képtelen férfiakról. Takács Katalin elementárisan játssza a viruló szépasszonyt, ő az emancipált nő előképe, van neki öntudata, jelentős szókincse, amellyel papuccsá teheti nagyra nőtt, de kis erejű férjét, akit Nagy Zoltán játszik elegánsan és engedékenyen, mint aki tudja, mást úgysem tehet. A másik két férfitárs még küzd és harcol, önmaguknak akarnak bizonyítani, és még inkább egymásnak. Schneider Zoltán játssza a vérbő szerb macsót, spanyolos táncát rendre nyílt színi tapssal jutalmazza a közönség.

Jó légköre van az előadásnak, a színészek és színésznék nem rivalizálnak. Túlzott ígéretnek látszik, hogy a közönség dőlne a röhögéstől ezen az előadáson. Itt a publikum csendes, segít és mosolyog, de nem ismer magára, mert ugye ő jár színházba, nem úgy, mint, ezek.

Csanádi Judit díszlete remekül mutatja ezt az ízlésvilágot, a családok és egyének határok nélküli létezését. Külön szobában sem különülnek el a mindenre érvényes díszletben. Oltár (tévé) helyett a hatalmas akváriumban gyönyörködnek. Berzsenyi Krisztina jelmezei kifejezik a szereplők jelenét és álmait is.

Megható a vég: a férfiasnak hitt és önhitt férfiak megadják magukat a nők és a gyerekek hatalmának. Nagy változás ez, hiszen fő dilemmájuk: "ha kordában tartod a nőt, vadállat vagy, ha embernek nézed, tutyimutyi"!

A produkció nem vérbő, csak kellemes. Néhány igazán remek poén nem úgy csattan, ahogy megérdemelné, néhány pedig kifejezetten fölösleges.

Bácskai Júlia