Egri Gárdonyi Géza Színház

Dehogynem! Színpadon is, színházcsinálásban is! De maradjunk a konkrétumoknál: ami egyszer sláger lett, megmarad az idõk végezetéig örökzöldként. Van-e olyan magyar ember, aki ne ismerné azt hogy: "ami elmúlt, többé nem tér vissza..."? Két periódusnyi dallaminvenció elegendõ volt, hogy a zeneszerzõ Michel Legrand besoroljon a halhatatlanok közé. Ma, 2000-ben is elvisz a vállán egy teljes estét betöltõ zenés darabot (mûfaji megjelölése: sanzonopera). Mindenki érzi ugyan, hogy kicsit kevés, lehetne legalább még néhány más sanzon, hogy feldúsítsa az egri produkció zenei anyagát, ám Bolba Lajos szuperprofesszionalizmusa végül elfogadtatja ezt a monotematikus, monomániás minimalizmust. Persze azért eltelik egy kis idõ, amíg beletörõdünk, hogy a világ (na jó, ne túlozzunk: egy szerelmi történet) minden szava, fordulata és összes mondata elénekelhetõ ugyanarra a dallamra. A prozódia esetlegességei paradox módon hatnak. Az ügyetlenség, a szándékos esetlenség, mely a hagyományosan nem névhez köthetõ magyar változat jellemzõje, nem is akarja (szerencsére) közvetíteni a francia eredeti (mára nyilván avíttnak ható) líraiságát, ehelyett "melléfogalmazásaival" sok mindent csupán sejteni enged. Így a kimondatlan szavak, a cselekmény (valljuk be, szappanoperához méltó álmélységei, lelkizése és nyafogásai) megteremtik azt az "értelmetlenségi szintet", amelynek birtokában egy szöveg immár prózában nem közvetíthetõ. Tehát: énekelni kell!

Az egri Gárdonyi Géza Színház rekonstrukciója ígéretesen halad, a következő évad, remélhetőleg, már a külsőleg és belsejében újjászületett épületben kezdődik. Ám addig is élni kell! A társulat fiataljainak ehhez a mostani produkciójához az Ifjúsági Ház adott ideiglenes otthont. A színházterem iszonyúan magas, ám tere variálható. A habkönnyű, átlátható, rácsokból-jelzésekből kirajzolódó, s csupán a kontúrokat lendületesen felvázoló (ráadásul ötletesen itt-ott a címadó esernyők formájára utaló) vázrendszer - Bényei Miklós mv. díszlete - két oldalán, egymással szemben ül a kétfelé osztott közönség. Moravetz Levente m. v. rendezése él a lehetőséggel, s a szimmetria jegyében szervezi meg előadásának mozgásformáit. A kezdeti (és végső) állapot: férfiak és nők sorfala, mely finoman és minden erőltetettség nélkül helyet cserél, már az első percekben pontosan jelzi a műfajban nélkülözhetetlen stilizációs szintet.

Az előadás - előre felvett zenei alapok fölött, mikroportokkal énekelve - akusztikailag elég nehezen fogadtatja el magát. Az első tíz perc a természetellenes hangzás "megszokására" megy el. Szünetben még megfogalmazódik néhány kétely, ám a tapsrendnél (mely tükörképe a kezdésnek) a meghódított premierközönség már ünnepel. A színészek végső soron szerethetőek. A rendezés legnagyobb érdeme, hogy fizikai közelségünkből érzelmi tőkét kovácsol: megismerjük a szereplőket, arcukat, pórusaikat. Megszeretjük a kis epizódok remek gazdáit: Varsa Mátyást, Nagy Andrást elsősorban. A felnőtt generációból, igen intenzív színjátszása, szuggesztív jelenléte okán először említsük a vak nagynénit alakító Almássy Erzsébetet, valamint a mikroportra nem szoruló Kincses Károlyt, s főleg a hétköznapi élet tényeibe mániákusan belekapaszkodó anya sematikusan felvázolt jeleneteiben Szilágyi Olga nevét, aki a nem létező szerepet emberi élettel tölti meg.

Guy szerepében Vadász Zsolt játékának őszinteségével, lírai közvetlenségével gyűri le a jelentős szövegmasszát, s győzi az énekelnivalót is. Zám Andrea viszont pillanatról pillanatra változik. Érdekes, sokarcú szépsége, játékának intenzitása s az ehhez járuló tisztességes énekesi teljesítmény teszi, hogy a néző hosszú percekre megfeledkezik a műfajban kötelező közhelyhelyzetekről, a szerepekben rejlő sztereotípiákról, a történetről, mely a maga bájos mivoltában is ugyanolyan nyúlós és érdektelen, mint az élet, és azzal szembesül, hogy ugyanaz az élet milyen sokszínű és gyönyörű lehet, ha átéljük a lázadások és kompromisszumok pillanatait, ha megérezzük a gyönyör vagy a lemondás igazi ízeit.

Az előadás homogén, egymásra figyelő, egymást elfogadó színészekből álló társulatra enged következtetni. Szorgalmas és becsületes munkára, amely összehangolja a különböző színészi stílusokat és iskolázottságokat, s mindezt képes egy végiggondolt "jó kis est" részévé tenni.

Van egy néma narrátora a Cherbourgi esernyőknek: Kürti Tamás. Feketébe öltözött, félig civil, félig mimes, félig nevetősre festett, félig sírós, ám alapvetően szomorú és komoly bohócfigura, aki azonban végtelen optimizmussal szolgálja a színpadon történő eseményeket, hozza-viszi a poharakat, szedi össze a széttépett levelek foszlányait, segíti fel a kabátokat. Olyan színházat jelképez nekem, amely szolgál! Bennünket szolgál, a mi örömünket, a mi elmorzsolt könnyeinket! Ám van tartása, öntudata, és soha nem válik elvtelen, lojális lakájjá. Szolgál, de nem kiszolgál. Ez a színházeszmény, sokunk reménye szerint "nem múlt el", s az is nagyon jó, ha arra emlékeztetnek (mint most Egerben), hogy "visszatér".

Farkas Virág