Képes színháztörténet - Magyar Könyvklub Huszonhét esztendeje jelent meg utoljára magyar nyelven egyetemes színháztörténet. A Staud Géza és Székely György szerkesztésében készült kétkötetes A színház világtörténete címû munka impozáns összefoglalása volt egy fiatal tudományág hazai és nemzetközi eredményeinek. Adatai máig forrásértékûek, méretei és igényessége kötelezõ érvénnyel hatnak a hosszas kényszerszünet után is minden hasonló vállalkozásra. Korlátai a korszakból fakadnak, bár kötelezõen marxista nézõpontjának visszafogottsága a kiváló szerzõgárda taktikai érzékének és önbecsülésének minden körülmények között vállalható példája. Ám az idõ eljárt felette, mindenképpen indokolt és örvendetes tehát, hogy újabb színháztörténeti munkák kerülnek a hazai könyvesboltokba.

A hiányt és az igényt két egymást követő és egymással vetélkedő kiadvány igyekszik pótolni. Még 1998-ban került ki a nyomdából a Helikon Kiadó Kft. Universitas sorozatában megjelent Színháztörténet című kötet, a német Peter Simhandl munkájának (Theatergeschichte in einem Band, Henschel Verlag, Berlin, 1996) fordítása, ezt követte alig fél évvel később a Magyar Könyvklub vállalkozása Képes színháztörténet címmel, amely egy angol kiadás alapján (The Oxford Illustrated History of the Theatre, Oxford University Press, 1995) készült.

Ha egymás mellé tesszük a könyvespolcra a két kötetet, olyan illetlenséget követünk el, mintha egy Trabant mellé parkolnánk vadonatúj luxusautónkkal. A Helikon Színháztörténete szerény külalakjával, fekete-fehér képeivel aligha számíthat bármiféle könyvművészeti díjra a "gazdag rokon" tekintélyes külseje árnyékában; ez utóbbi kiváló minőségű papíron, roppant igényes és magas színvonalon előállított színes illusztrációival bármely nemzetközi kiállításon állja a versenyt. Csak hát a gazdag rokon is tud csalódást okozni, és a szerény külcsín is rejthet nemes értékeket.

Simhandl munkája és annak magyar kiadása jelesre vizsgázik szakszerűségből. A német színháztudomány legjobb hagyományait követi Joseph Gregortól Heinz Kindermannig, mégis következetesen eredeti. Nem markol mindent, az arányokat is pontosan saját ízlése, vonzódása alapján jelöli ki. Nem süllyed el a múlt hatalmas ismeretanyagában; az érdekli a letűnt időkből is, ami valamilyen befolyással van a mára. Mert tudja, hogy a színház jelen idejű.

Az első rész (A színház a kezdetektől a barokkig) alig az egyötödét teszi ki a több mint ötven ívnyi terjedelemnek, és szabatosan, tömören tájékoztat az európai kezdetektől és a Távol-Kelet színházi tradícióitól a középkoron és a commedia dell’artén át az Erzsébet korig, az olasz, a német, a spanyol barokkig és a francia klasszicizmusig. A második rész a polgári dráma keletkezésétől az impresszionizmusig és a szimbolizmusig követi az eseményeket, a harmadikban a szerző rátér kedvenc területére, a huszadik század német nyelvű színházára; pompás portrékat rajzol Reinhardtról, Piscatorról, Brechtről, és biztos ízléssel kalandozik a nehéz időkben, soha nem politikai elfogultsággal, mindig a művészi érték felől közelítve a Weimari Köztársaság, a nemzetiszocializmus, vagy az NDK színházi életének jellemzőihez.

Meg sem próbál objektívnek látszani, amikor az utolsó, legterjedelmesebb és legszemélyesebb részt az avantgarde-nak szenteli: a huszadik század világszínházából csakis az izmusok érdeklik, meg Artaud és mindaz, ami belőle következik: a Living Theatre, Grotowski, Barba, Brook, Mnouchkine, Kantor, meg persze a happening, a performance. Nem kategorizál, nem műfajok szerint válogat, de amit fontosnak tart, az szóba kerül a Bauhaustól a Bread and Puppetig és Pina Bausch táncszínházáig. A történet utolsó hőse Robert Wilson.

Szántó Judit fordításának ugyanazok a legfőbb erényei, amelyeket Peter Simhandl munkájáról elmondhatunk: a világosság, a szakszerűség, a pontosság. Némi kétkedéssel olvastam a borító ajánló szövegének záró mondatát, amely szerint "a kézikönyv nemcsak azokhoz fordul, akik valamilyen színházi tevékenységet űznek vagy tanulnak, hanem a művészet iránt érdeklődő tanulókhoz, egyetemi hallgatókhoz és tanárokhoz - de főleg mindenkihez, aki szereti a színházat". Ez a Színháztörténet azonban tényleg egyformán képes utat találni a szakterület művelőihez és a témával most ismerkedőkhöz. Mert pontosan fogalmaz, mint egy jó tankönyv, és élvezetes, mint egy lelkes élménybeszámoló. A fordító pedig azért képes együtt lélegezni a szerzővel, mert saját meggyőződését is éreztetni tudja a magyar változatban.

Sajnos mindennek az ellenkezője igaz a Magyar Könyvklub Képes színháztörténetére. Bár kifogásaim java részt a magyar kiadás gyarlóságainak szólnak, nem titkolom, hogy a tizenhat angol anyanyelvű (brit, kanadai, egyesült államokbeli, ausztrál) szerző közös munkája sem volt képes felkelteni rokonszenvemet. Éppen az hiányzik írásaikból, ami német kollégájuk munkáját olyan vonzóvá teszi: az élmény, a meggyőződés ereje. A külön-külön mégoly kiváló tekintélyű színháztudósok (köztük például Martin Esslin) együtt sehogyan sem tudnak egységes szemléletű képet felmutatni arról a háromezer-ötszáz évről, amióta a színjátszás valamilyen formáját műveli az emberiség. Vitatható a szerkezet is, amely részben követni igyekszik a színháztörténet-írás kialakult konvencióit, részben mindent elkövet, hogy felrúgja azokat. Az első rész a görög, a római és a középkori színház után belekóstol Afrika és az amerikai kontinens teátrális szokásaiba, a Távol-Keletet viszont az utolsó rész tárgyalja. A második nagy fejezet jókorát markolva az olasz reneszánsztól 1700-ig, a harmadik pedig a XVIII. század elejétől egészen napjainkig követi - mind szeszélyesebb ugrásokkal - az eseményeket.

Az Oxford University Press kiadását azonban jószerével csak a szerkezet alapján tudjuk megítélni, mert a magyar változat olyan hányavetiséggel, a szakmai (könyvészeti és színháztörténeti-színháztudományi) kritériumok legelemibb normáinak olyan mértékű be nem tartásával készült, hogy a fordítói félreértések, kibogozhatatlan mondatszövevények közül roppant nehéz Michael R. Booth szerkesztő és tizenöt szerzőtársa valódi szándékait felfejteni. A kiadó nyilván nem talált senkit (vagy ami még szomorúbb, nem tartotta fontosnak keresni valakit), aki a magyar szöveget egybevetette volna az eredetivel, mert akkor nem fordulhatna elő, hogy Ibsen Nórája három különböző címen szerepel anélkül, hogy a szöveg azonosítaná a címvariációkat (Szántó Judit figyelme arra is kiterjed, hogy Erdman A mandátum című darabjának említésekor zárójelben megjegyezze: A megbízólevélként is ismeretes). A fordító saját belátása szerint fordítgatja a számára teljesen ismeretlen címeket, így lesz egy másik Ibsen-drámából, egy bizonyos Kísértetek címűből egyszer csak "Szellemek" (ez aztán a címjegyzékben külön műként szerepel), Brecht nevű szerző darabjából Puntila ura és így tovább. Akadnak persze imponáló következetességek is: Szuhovo-Kobilin Tarelkin halála című drámáját olyan eltökéltséggel írja a fordító mindig Tarlekinnek, hogy a szamárságot megerősítendő még az orosz eredeti címet is átdolgozza: Szmerty Tarlekina szerepel a zárójelben.

Mert egy komoly tudományos munkában illik az eredeti címeket is közölni. Ezen a téren is ingoványosnak tűnik a talaj, de - gondolnánk - talán az angol címeknél kizárhatunk minden tévedést. Nem így van, a Szentivánéji álom eredeti címe így áll egy angol szakkönyv magyar változatában: "A Midsummer Day’s Night". Ezek után megbocsátható, hogy Grosse Schauspielhausot olvasunk egy helyütt.

Hogy a fordítónak fogalma sincs arról, mit is fordít valójában, az kiderül a gyakran nevetséges szóhasználatokból ("...úgy jelmezelte és világította őket...", "...a színpad fedélzetén...", "...a művész tehát felfedve állt...", "...az 1980-as évekre a hangtechnikus ugyanúgy hitelt adott egy produkciónak, mint a zeneszerző..."), a különféle képtelen fogalomzavarokból (Reinhardt rendezőpéldányát súgópéldánynak nevezi a képaláírás, de Barrault-ról és a Nemzetek Színházáról sem hallottak még a kötet gondozói; "Barrault’s Théâtre des Nation"-t emlegetnek egy helyütt) és a tökéletesen értelmetlen mondatokból egyaránt ("megkíséreltek Shakespeare-nek és más klasszikusoknak egyénibb, eredetibb előadásokat létrehozni..."). A sort hosszan lehetne folytatni, de félő, hogy nagyobb terjedelmet szentelnénk a bosszantó hibáknak, mint amennyit az egész vállalkozás megérdemel.

Mindennek betetőzése egy betoldott fejezet, amely derék hazafiakhoz illő módon a magyar színházművészetet is elhelyezi azon a palettán, amelyet a tizenhat jobb sorsra érdemes szerző felmutat. Azt a magyar kiadás gondozói nem vették észre, hogy ez a kiegészítés sehogy sem illik a szerkesztés koncepciójába, amely éppen azt sugallja, hogy a huszadik század világszínháza nem nemzeti színjátszások egymás mellettisége, hanem ellenkezőleg, egyetemes érvényű tendenciák összefonódása. Ezt a nézetet - meggyőző érvekkel - lehet vitatni, de beletenyerelni valamiféle rosszízű hiúságból kifolyólag egy szerkezetbe: a hozzáértés teljes hiánya. És több mint könnyelműség "dióhéjban" felvázolni színjátszásunk történetét a XVIII. század kastélyszínházaitól napjaink posztmodernjeiig. A magyar vonatkozások egyébként teljes következetlenséggel beépülnek a kronológiába is. Csupán a Pesti Magyar Színház megnyitását felejtették ki öntudatos honfitársaink.

Szerencsémre nem a megjelenés sorrendjében került a kezembe a két színháztörténet. A Magyar Könyvklub vállalkozása feletti bosszúságomat így jócskán feledtetni tudta a Helikon szerény kivitelű, szép és értékes kötete. Kár, hogy a Képes színháztörténet létrehozói sem vették kézbe időben. Megtudhatták volna, milyen követelményeknek kell megfelelnie a huszadik század utolsó éveiben egy ismeretterjesztő színházi szakkönyvnek.

Balogh Géza

 

NKA csak logo egyszines

1