Várszínház

Kerényi Miklós Gábor, a darab rendezõje házimozizik. S e házimozi markánsan rányomja a bélyegét az egész elõadásra. A kivetített pálmafák, tengerpart és égszínkék égbolt giccsbe hajló képe adja a hátteret, azaz a helyszínt, a kaliforniai kikötõvárost. A hamis életideálok, az amerikai álmok parodisztikus lenyomata ez a hollywoodi kép. E háttér flörtöl a Tennessee Williams-i rózsaszínnel, a félig kikacsintó ironikusság helyett sokkal inkább felerõsítve ezeket a színeket, hangokat. Kerényi mozija arra is hivatott, hogy felvillantsa a két fõhõs személyiségjegyeit, életútját, valamint a társadalmi hátteret (tüntetésekkel, s szétveretésükkel). Ám teszi mindezt kissé szimplifikálva: Chance "macsóságához" rodeó, autópálya és motor "dukál", del Lago grófnõhöz gésa és ifjúkori filmjei kockáiból montázs. Válságukat, lefelé ívelõ pályájukat pedig "nagyvonalúan" metróalagútba száguldással fordítja képbe, beszéli ki Kerényi. Az öregedõ, lepusztult kokainista színésznõ és a jó testû dzsigoló szeretkezését meg húsevõ növényekkel, rohanó embertömeggel, s egy feje tetejére állított órával kívánja ábrázolni.

Pedig ha van két olyan kiváló színésze, mint Béres Ilona és Kaszás Attila, akkor méltán elvárhatnánk, hogy jobban megbízzék bennük, ő maga pedig elegánsan a háttérben maradjon. Ám Kerényi bosszantóan nem elégszik meg a puszta színészi szuggesztivitással, a játék erejével, s minduntalan előtolakszik rendezői trouvaille-aival (talán a kiváló musical- és operarendező beidegződése ez). Kerényi konstruál, s eszközként használja színészeit.

Béres Ilona és Kaszás Attila
Kivetíti érzéseiket, vágyaikat, belső tragédiájukat, múltjukat, s óriásivá nagyítja ráncaikat - házimozizik. Nem az a baj, hogy a manapság oly divatos videotechnikával kitágítja a színház határait - ez még izgalmas is lehetne -, hanem hogy túlfecsegi, túlbeszéli színészeit. Mert Alexandra del Lago összetörtségéről, öregedésének démonaival vívott küzdelméről tett vallomása közben az óriásira felnagyított premier plánja s a megidézett múltbeli filmkockák - rendezői belebeszélés a sokkolóan szép színészi alakításba. Nem a felnagyított ráncok látványa fogja elhitetni velem egy filmcsillag öregedésének belső kínjait, hanem maga Béres Ilona, a színésznő. Béres Ilona, akire úgy ráillik ez a szerep, mintha csak rá írták volna. Önironikusan őszinte - kíméletlenül önleleplező. (Szinte sajnáltam, mikor legőszintébb pillanataiban is egyszerre kellett a kamerának és a nézőtérnek játszania.)

Heavenlyt, e terméketlenné tett, megfojtott egyéniséget (Auksz Éva) Kerényi hol hideg zuhany alá küldi, hogy szinte a szánkba rágja ázott veréb voltát, hol pedig a kietlen, üres színpad közepén dideregteti. Auksz fekete úszódresszében kiszolgáltatottan csupasz a többiekhez képest. Régen rossz, ha egy előadásban külsőségekkel fejezik ki az egyéniség elsorvadását. Szegény Auksz Éva engedelmesen végre is hajtja rendezője utasításait, ám csupán ennyiből áll Heavenlysége.

Béres del Lago grófnője visszataszítóan buja s részvétkeltően visszataszító. És vérbeli színésznő: ripacs, de mélyen érző, önsajnáló, mégis öntudatos, nagyravágyó és bizonytalan, kemény és lágy, szeretetvágyó és mizantróp. Egy vélt kudarc tudata elől a mámorba (nyers szexualitásba, alkoholba és kábítószerbe) menekülő öregedő filmcsillag, akinek össze kell törnie múltját, egykori önmagát, hogy tovább léphessen - ám kiszolgáltatottságában, gyengeségében, züllöttségében is ő az erősebb.

(Színésznőnek színésznőt játszani, szembenézni a maga válságaival - kíméletlenül izgalmas feladat lehet. S gyönyörű, ahogy Béres Ilona vállalni tudja mindezt.)

Kaszás Attila is maga a testet öltött Chance Wayne - romlottság és tisztaság, a selyemfiú és az álmodozó kamasz furcsa bizarr williamsi elegyét villantja fel előttünk. Egy hajdan szépreményű, kitartottá züllött fiatalembert, akinek két istene van, egy kamaszkori szerelem és a karriervágy - az egyik a jóvátehetetlenül elveszített múlt, a másik a be nem váltható jövő. Egy idő után mintha maga Kaszás is elveszítené hitét a figura vágyálmainak beteljesíthetőségében.

E két monumentális roncs, két romlásra gyorsan kész ember drámája bontakozik ki előttünk, életben tartó, hamis, önáltató vágyakkal (amerikai álmokkal), egymás s önmaguk elleni harcokkal, praktikákkal, lelki terrorokkal - az elzüllés Tennessee Williams-i kórképe ez egy többcsillagos fülledt szállodai szobában (némi felszíni társadalomkritikával). Kettejük közös veszte: ifjúságuk - a tisztaság, ártatlanság és szépség, az az édes madár, mely egyre beljebb csalogat, hogy végül magára hagyhassa áldozatát, s közben lesi, ki mit kezd nélküle. E két ifjúsága vesztett, megkopott ember (az egyik testileg, a másik lélekben öregszik meg) rövid időre (s épp húsvét idején) összetalálkozik, hogy felcsillanthassák egymás szemében a megváltás reményét, ám csak egymás fel- és kihasználása lesz találkozásukból - játékszer, eszköz csak mindkettő a másik kezében. Valamiképp mégis mindketten megváltódnak e húsvét vasárnap a maguk módján: a színésznő szerencsecsillaga ismét felragyog, filmje nem bukott meg - sztármaszkja, ifjúsága tehetséggé, mesterséggé érlelődött; Chance viszont szerepkörétől, bemocskolt ifjúságától végképp megundorodva Finleyék kasztráló kése alá fekszik, s meddő kedveséhez hasonul - vezekel. Kaszás fehér lepelbe bugyolált Chance-a akár egy modern, elkorcsosult messiás, aki már csak magát tudja úgy-ahogy megváltani. S nem is valamiért, hanem valami ellen, valamitől: saját romlott múltjától. Ám megváltása csak arra elég, hogy már ne milliomos úrinők ágyában ébredjen, hanem a szemétdombon.

Kár, hogy a rendező és a többi színész nem mindig partnerei a két remek főszereplőnek. Csurka László nagy vehemenciával játssza a fajüldöző, manipuláló helyi hatalmasságot, zsarnokiasságostul, demagógiástul, pénzimádatostul. Fia (ifj. Jászai László) agresszivitásának, züllöttségének, ostobaságának pontos tükörképe. Juhász Judit az egyszerre ledér, léha és szolidáris, okos, jószívű kurva (Miss Lucy) megformálásával próbálkozik, több-kevesebb sikerrel. Csernus Mariann Nonnie nénije viszont telitalálat.

Műfajok, stílusok keverednek itt - épp úgy, mint Tennessee Williamsnél. Csakhogy míg nála mindez sajátos, jellegzetes, fanyar stílussá olvad mesterien, addig a Várszínház színpadán csupán felsorolódik egymás után.

Marik Noémi

 

NKA csak logo egyszines

1