A kisvárosokban rendezett fesztiválok mindig kedélyesebbek, mint a milliós metropolisok hasonló eseményei. Egy világváros életében nincs mindent átformáló jelentõsége egy-egy bármily korszakos fontosságú rendezvénynek, meg se rezzen belé, folytatja a maga nyüzsgõ, rohanó hétköznapjait. A kisvárosok ezzel szemben képesek fenntartás nélkül, teljesen átadni magukat a meghirdetett programnak: ünneplõbe öltöznek, a lobogók, transzparensek, feldíszített kirakatok láttán úgy érzed, néhány napra a lakosság apraja-nagyja átalakul fesztiválvendéggé. Nem mennek munkába, iskolába, nem lesznek betegek, nem veszekszenek, legfeljebb a látottak egyikén-másikán keverednek parázs vitába.

Ilyenformán éreztem magam öt napon át a spanyol fővárostól harminc kilométerre fekvő Alcalá de Henaresben is, ahol negyedik alkalommal rendezték meg a Ventana Abierta Teatraliát, azaz a gyerekek számára készült színházi látványosságok Nyitott Ablak Fesztiválját. Bármennyire is spanyolosan cseng az avatatlan fül számára a városka dallamos neve, mint annyi minden Spanyolországban, ez is arab eredetű - al-Qal’a-an-Nahr - és a település folyója fölé magasodó hajdani erődre utal. A keresztények 1118-ban foglalták vissza a móroktól, és az érsekség tulajdonába került. Ennek köszönhető, hogy egyetemi várossá fejlődött. 1508-ban alapított patinás egyetemén ma hungarológiai tanszék is működik. A város szülötte Aragóniai Katalin, VIII. Henrik első felesége, I. Ferdinánd, a Habsburg-dinasztia alapítója, magyar és cseh király, majd német-római császár, valamint mindenekelőtt Cervantes. Joggal őrá a legbüszkébbek Alcalá lakói, no meg 1998 decembere óta arra is, hogy városuk immár a világörökség része.

Amiért figyelmet érdemel a Ventana Abierta Teatralia, az elsősorban a gyerekekhez szóló színház értelmezése. Miként gondolkodnak az ezredforduló tájékán tőlünk jó kétezer kilométer távolságra, az Ibériai-félszigeten egy olyan színházi területről, amelyet mifelénk az utóbbi időben jóval több sérelem ért, mint elismerés, és amelyről mindenkinek van véleménye, legfeljebb nem mondja ki? Ez a kérdés motoszkált bennem elutazás előtt, útközben és persze egész ottlétem alatt. Azt természetesen nem reméltem, hogy egyértelmű válasszal térhetek haza, legfeljebb azt, hogy a látottak alapján meg tudok valami tanulságosat fogalmazni a gyerekekhez szóló színházról önmagam és sorstársaim számára.

A Ventana Abierta kétségkívül nemzetközi találkozó, bár a fellépő együttesek alapján - egyetlen kivételtől eltekintve - nyugodtan nevezhetnénk az újlatin nyelvek valamelyikét beszélők fesztiváljának. A spanyol több mint százmillió ember anyanyelve, közeli rokonaikkal kiegészülve joggal érzik magukat nem csupán nyelvileg egy nagy családnak. Ez a familiáris légkör az alcalái összejövetelt éppúgy jellemezte, mint a legtöbb hasonló spanyol kezdeményt. Gondosan ügyelnek, hogy testvéreiken kívül azért más nemzetségek fiai is bekukkanthassanak vendégszerető házukba, és mindent elkövetnek, hogy ők is otthonosan érezzék magukat. A fellépők között most egy Karromato nevű háromtagú cseh marionett-társulat volt a kakukktojás. A számos spanyolországi együttes mellett Argentínából, Chiléből, Brazíliából, Belgiumból, Franciaországból, Olaszországból és Portugáliából érkeztek produkciók. A mintegy százötven vendég (!) között azonban akadt brit, holland, horvát, kameruni, koreai, orosz és - személyemben - magyar is.

Minderre azért érdemes szót vesztegetni, mert ez is a szemlélet része: a kínálat válogatása és tálalása éppen úgy jellegzetessége a találkozónak, mint a látható produkciók kendőzetlen felkínálása. Mindannyian potenciális vevőknek is számítunk ezen a becses és silány portékát egyaránt kommendáló tarka vásáron. De az igazi fogyasztó mégiscsak a város lakossága, a kipirult arcú gyerekek és szüleik. Előbbiek a délelőtti és kora délutáni előadásokra óvodai-iskolai szervezésben, a kora és késő esti (éjfélkor kezdődő) előadásokra családtagokként érkeznek.

Hogy milyen minőségi szempontok szerint állt össze a meglehetősen vegyes színvonalú program, nem tudom. De az Alcalában látott húszegynéhány produkció (itt mindent csak egy alkalommal lehetett látni) mintegy a kétharmadát képezi annak az eseménysorozatnak, amelyet a Nevelésügyi és Kulturális Minisztérium és Madrid Város Tanácsa - számos alapítvány és szponzor támogatásával - szervezett 2000. március 9. és április 2. között. A meghívott együttesek öt-hat városban (elsősorban Madridban) vendégszerepeltek, és az események záróakkordja volt tulajdonképpen az alcalái találkozó.

A produkciók többségét két-három fős együttesek adták elő. Ebben felfedezni vélhetnénk némi műfaji törekvést, amely művészi elképzelés körvonalait sejteti, de gyanítom, hogy elsősorban a mozgathatóság és az eladhatóság alakítja a szándékokat. Ami bábegyütteseknél mindig is természetes volt (persze ne az Obrazcov példája és hatása nyomán Kelet-Európában kialakult egykori "nagy" bábszínházakra gondoljunk), az most átterjedni látszik a különféle gyerekszínházi formációkra, elsősorban a verbális színpadi játékokra. Egy-két-három színész (játékos, demonstrátor, mesélő) a brechti elveket leegyszerűsítve felidéz történéseket, eseményeket, anekdotisztikus-dramatikus epizódokat. Nagyon egyszerű, "utaztatható", a tájolás legnehezebb feltételeihez is alkalmazkodó "díszletek" között. A mesejáték, amelyen többé-kevésbé mindmáig és mindnyájan azt értjük, hogy egy összefüggő mesetörténet drámai formában, drámai szituációkban, drámai hősök összeütközésén keresztül kel életre a színpadon, ugyanúgy kiszorulóban van a világból (feltéve, hogy a világ ezúttal Alcalá három játszóhelyével és szabadtereivel azonos), mint azt jó másfél évtizede a bábjáték műfajában megélhetjük. Ahogy ott a bábu, itt a drámai hős, a dramatis persona szorul háttérbe, jel vagy jelzés szintjére zsugorodva; ahogy ott, itt is megszűnik a cselekmény, helyette cselekvések maradnak csupán, és mindent pótol és helyettesít az elbeszélés, az epika.

Ez a tendencia a mostani találkozó programjának mintegy a felére volt jellemző. Színvonalukban ezek is különbözőek voltak az ízlésesen összeállított játékoktól a rosszízű hakniműsorokig. Nem tud szabadulni a gondolattól a tájékozatlan kívülálló, hogy ezek a produkciók a megélhetésért folytatott küzdelem jegyében születtek. Hogy nem csupán periférikus jelenségről van szó, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egy rangos nemzetközi fesztiválon ilyen nagy számban találkoztunk effélével. Feltehetően nem kevés hasonló kisegyüttes járja az országot gyerekműsorokkal, és nem csupán a spanyol tájakon.

A program másik általános jellemzője, hogy a fesztivál szervezői és a résztvevők roppant tágan értelmezik a gyerekeknek szóló színházat a műfajok, színjátéktípusok szempontjából. Minden színpadi műfaj szerepelt a programban a tánctól a cirkuszig, a mozgásszínháztól a bábjátékig és a mágikus szertartásig. Gondolom, ezek aránya sem csupán a kínálat számszerűségét tükrözi. És aligha lehet véletlen, hogy igazán értékes, jelentős, a gyereknézőre gyakorolt hatás szempontjából valóban erőteljes előadások ez utóbbi műfajokban nagyobb számban voltak láthatóak, mint a "hagyományos" mesejátékok epikus változatai között.

Két klasszikus regényfeldolgozás volt a fesztivál programjában, mindkettő jelentős művészi értékekkel, hatásos, korszerű színpadi köntösben kelt életre. Az egyik Verne Utazás a föld középpontja felé című művének feldolgozása a chilei Compańia La Troppa remek előadásában, a másik Lewis Carroll Alice Csodaországban című meseregényének színpadi adaptációja két olasz együttes közös vállalkozásában. Előbbi kivált színészi teljesítményeivel emelkedett jóval a fesztivál átlaga fölé. Két ezerarcú és okos komédiás, Jaime Lorca és Juan Carlos Zagal kelti életre a bolondos történet főhőseit, Otto Lidenbrock professzort és asszisztensét, valamint a titokzatos papirusztekercs körül zajló események során felbukkanó többi szereplőt. Partnerük és segítőtársuk egy nem kevésbé mindentudó gőzmozdony, amely természetesen szintén jóval több önmagánál: forog, pöfékel, füstöl, tüzet hány, adott pillanatban magát a Sneffels vulkánt jeleníti meg. Telhetetlen bendője hol labirintus, hol az alkimista még megfejtetlen írásának titkát sejtető természeti erő. Külön elemzést érdemelne az előadás akusztikai képlete, amelyben a zeneszerző mellett a színészek sajátos hangutánzása-hangformálása is fontos szerepet játszik. Ám amikor a műsorfüzet böngészése során rájövök, hogy a zeneszerző maga a két játékos egyike, majd azt is észreveszem, hogy a színpadi változat szerzői sem mások, mint a bravúros színészpáros tagjai - Laura Pizzaro társaságában -, akkor már azon sincs mit csodálkozni, hogy a rendező személye éppúgy titokban marad, mint Verne hőseinek rejtjeles papirusztekercse.

Az Alice Csodaországban előadása kevesebbet bíz a néző képzeletére. A Teatro delle Briciole és a Teatro Gioco Vita összefogásából született előadás a regény komolykodó hangjának és torzító logikájának elegyéből épülő stílusbravúrját az élő színészek és az árnyjáték kettős tükrével egészíti ki. Az Alice talányos mese, számos magyarázata és ellenmagyarázata van, és számos izgalmas feldolgozását ismerhetjük. Van, akit az angol nonszensz humor ironikus fintorai kápráztatnak el benne, mások elfojtott vágyak és félelmek-szorongások metaforáit hangsúlyozzák a művel való találkozás kapcsán (gondoljunk csak Jan Švankmajer hátborzongató, gyönyörű és morbid filmjére). A piacenzai illetőségű Gioco Vita Európa legjelentősebb árnyszínházainak egyike, Magyarországon is megfordult már néhányszor a sajtó szokásos részvétlenségétől és a szakma lelkesedésétől kísérve. 1970-ben robbantak be a köztudatba egy káprázatos Münchhausen-adaptációval. Nevezetes előadásuk volt Debussy Játékdobozának feldolgozása, majd Ariosto főművének, az Orlando furiosónak árnyszínpadra állítása. Az Alice-ban is, mint minden munkájukban, a csoda, a látvány káprázata vonzotta az alkotókat. A gyakran óriásivá növő árnyak híven illeszkednek a regény fantasztikus világához, egyszerre képesek hangsúlyozni annak valódiságát és optikai csalódás okozta különösségét.

A bábszínházak szereplését többnyire megbízható szakmai tudás, gyakorta nem sokra értékelt szilárd professzionizmus jellemezte. Ez alól nem volt kivétel a fesztivál szervezőinek általam tapasztalt egyetlen nagy tévedése, a francia Théâtre du Lutin obskúrus előadása sem. Az agyag sarka című talányos-művészetfilozofikus, Rodinre és Giacomettire hivatkozó előadásnak mindössze az volt a baja, hogy a jól ismert tévedésből került egy gyerekeknek szóló fesztiválra. A jól ismert tévedés abban leledzik, hogy ami bábjáték, az gyerekeknek való, függetlenül attól, hogy a közlésre szánt gondolat megértésre számíthat-e a gyermekkorosztályok valamelyikénél. A jobb sorsra érdemes kisiskolások - tanítóik kétségbeesett igyekezete ellenére - végignyüzsögték-végigvisították a felnőtt nézők idegeit is próbára tevő produktumot. A műsorfüzetben feltett kérdésre, hogy ti. mi lenne, ha egy műterem szobrai életre kelnének, mi sem kaptunk kielégítő választ. De soha nagyobb csapás ne érje egy igényes fesztivál nem kevésbé igényes nézőit.

Hogy az egyik legtisztább, minden rafináltságtól és sallangtól mentes előadást is bábművészek hozták a találkozóra, az persze annak is bizonyítéka, hogy e műfaj igazán elhivatott művelői minden helyen és minden időben a gyermeki lélek mérnökei. Tehetségük, érzékenységük a témaválasztásnál kezdődik. Az El Retablo y Titeres de Maria Parrato kiváló anyagra talált Jorge Amado meséjében. A brazil író A cirmos meg a fecske című szerelmes története arról szól, hogy egy magányos és szomorú cica végzetesen beleszeret egy fecskébe. Sokáig úgy tűnik, reménytelen a frigyük, ám a legkülönfélébb állatok sietnek a segítségükre, akik megértik, hogy a félelmetes külső igaz, érző szívet rejt. Két kedves és nem kevésbé érző szívű ifjú hölgy, Paloma Martin-Mozo és Maria José Frias meséli-játssza el a sok humorral átszőtt érzelmes mesét, gyerekek és felnőttek nagy-nagy örömére.

Az igazi meglepetést azonban azok az együttesek okozták, amelyeket valamilyen pókhálós közfelfogás többnyire az "egyéb" kategóriába sorolna: a mozgásszínházak, táncszínházak, cirkuszszínházak, pantomimszínházak, illetve az e műfajok eszköztárát alkalmazó produkciók. A meglepetés oka kettős: egyrészt az ilyen típusú előadások rendkívül magas színvonala, a résztvevők kivételes mesterségbeli tudása és precizitása, másrészt ezek fogadtatása a gyerekközönség részéről. Azok állítását igazolja ez is, akik meggyőződéssel hirdetik: minden lehet "gyermekszínház", ami valamely hullámhosszon hatni képes a gyerekekre. Ezek az előadások nem rejtegettek mély gondolatokat, többségüknek még elmesélhető története sem volt. Az emberi ügyességről, tehetségről szóltak. Arról, hogy a tudás, a pontosság, a tökéletes kidolgozottság nem pótolható. Ezekben a produkciókban nincs blöff, nincs "mintha", nincs körülbelül. Itt minden pontosan ki van számítva, az emberi izmok, reflexek, gondolatok, szándékok, cselekvések óramű pontossággal működnek. A számítógépekkel, elektronikus trükkökkel előállított bugyuta akciófilmek korában azt hirdetik, amit egy nemrég még jó nevű görög tragédiaíró úgy fogalmazott meg találóan, hogy "Sok van, mi csodálatos, / De az embernél nincs semmi csodálatosabb".

Erről a csodáról vallott az argentin Compańia Teatro Gala másfél órás, szemkápráztató és elképesztő tempóban-ritmusokban előadott műsora, amely az akrobatika, a tánc, a mozgás mágikus keveredése. Erről a csodáról vallott a Compańia Aracaladanza Váratlan utazás című táncjátéka, a spanyol, portugál és olasz összefogásból létrejött, Mit keresünk itt című, commedia dell’ arte-köntösbe öltöztetett bravúros etűdsorozat az abszurd világra való gyermeki rácsodálkozásról, a Skatulyák című némajátékszkeccs, amely papírdobozok, műanyag flakonok, szemetes zsákok segítségével beszél a képzelet mindent legyőző erejéről a tánc nyelvén, vagy a bohóctréfák ezerszer elcsépelt és mindig hatásos eszközeit felidéző trió Rhapsody in clown című pompás blődlije. És mindenekelőtt a fesztivál legnagyobb élménye, a brazil Tribu Compańia de Teatro Koikwa, lyuk a mennybolton című szertartása.

Két vállalkozó szellemű táncosnő, Clarice Cardell és Larissa Malty fél esztendőt töltött az Amazonas állam területén élő kajapó indiánok között, hogy hiedelemvilágukat, mítoszaikat, szokásaikat megismerve, élményeik nyomán egy színházi előadást hozzanak létre. Veszélyes vállalkozás, a külsőségek könnyen elragadják az embert, az ilyen tanulmányutak ritkán hoznak autentikus eredményt. A teljes azonosulás csak úgy lehetséges, hogy az idegen feladja saját identitását, és elfogadja a vizsgálat tárgyát képező közösség életmódját, gondolkodását, múltját és jelenét. Nem csupán az előadás előtt vetített dokumentumfilm, sokkal inkább az előadásból sugárzó hit és erő bizonyítja, hogy a két művésznek sikerült a lényeget megragadni. Olyan előadás jött létre, amely eszközeiben és témájában a kajapó törzs évszázadokon át lerakódott hagyományaiból merít, az eredmény mégis egy öntörvényű művészi alkotás. Egy népdal- vagy néptáncfeldolgozáshoz hasonlít Clarice Cardell, Larissa Malty és számos etnográfus, antropológus és egyéb munkatársuk tevékenysége. Az ő munkájuk eredménye annak a nyolc kajapó-legendának a táncszínpadi feldolgozása, amely az előadás gerincét alkotja.

A nyolc történet (Az éjszaka születése, Lyuk a mennybolton, A népek születése, A fehér ember születése, továbbá négy kajapó mítosz: a sámán mítosza, az égi pillér, a jaguár futása, a nap és a hold születése) a hat éven felüli gyerek számára nyolc szép, bölcs, költői mese. A két táncosnő előadásmódja és a játék külsőségei azonban nagyon szokatlanok. Gyerekközönség számára különösen. A két szereplő meztelen. Testüket fekete és vörös vonalakból összeálló ornamentika borítja. Olyan, mintha testre simuló trikót viselnének. Torkukból furcsa hangok törnek elő. Előadásmódjuk a fojtott kárálástól az eksztatikus üvöltésig, mozgásuk a mozdulatlanságtól az akrobatikus és kultikus táncokig terjed.

Az első két-három perc a gyerekek meghódításával telik. Néha ki-kitör egy vihogó nevetés, majd a játékosok hangját parodizáló rikoltozás. A többiek (ezúttal nem a pedagógusok) lepisszegik. A nézőtéren a harmadik perc végére dermedt csend lesz. Aztán a háromszázvalahány hat-tíz éves kölyök fenntartás nélkül átadja magát a szokatlan élménynek, egy távoli világ torokszorítóan szépséges üzenetének. A ritka csodák egyike történt meg a Koikwa előadásán. Egy kicsit mindannyian közelebb kerültünk egy ismeretlen, pár száz főnyi néptörzs ősi kultúrájához: vallásához, küzdelméhez, ünnepeihez, mindennapjaihoz. Gondolkodásuk, mitológiájuk gyermeki tisztasága olyan, mint a Cantata profanában megénekelt hűvös forrás. Ezért érintette meg olyan természetességgel és elemi erővel az európai civilizáció kellős közepén cseperedő gyerekeket.

A fesztivál utolsó előadásán kérdőívet osztogattak a nézők között. A kérdőív húsz kérdést tartalmazott - kezdve azzal, hogy milyen módon szerzett tudomást a Teatralia rendezvénysorozatáról, folytatva a műfajok szerinti véleményekkel, a kezdési időpontokkal, a közlekedési eszközökkel kapcsolatos észrevételekkel stb. - és kifejezetten a családokhoz szólt. És a családok a szünetben összeültek, hosszan, nagyon komoly arccal, s szülők, gyerekek egyaránt felelősségük teljes tudatában jelölték meg a megfelelő válaszokat. Tudták, hogy a véleményük fogja megalapozni a Teatralia jövő évi, V. Fesztiváljának programját.

Meggyőződésem, hogy Alcalá de Henares lakói jelesre vizsgáztak igényességből, érzékenységből, hozzáértésből ezen a gyerekeknek szóló, sokarcú színházi találkozón.

Balogh Géza