Kõszegi Várszínház
"Könnyed nyári vígjáték"-ként hirdetik a színlapok Thuróczy Katalin új darabját. Meglehet, ez csupán a nézõi érdeklõdés felkeltését szolgálja (ilyesmire vágyik az ember a nyári kánikulában), de mintha valami finom, óvatos szerzõi mentegetõzés is kiérezõdnék a szokatlan mûfajmegjelölésbõl. Ám ha ezt csupán a recenzens képzeli is oda, a szöveg megformálásán mindenképpen érzõdik az a nem éppen szerencsés kettõsség, amely a darab sikerületlenségének is fõ oka lehet.
Thuróczy a történetet Esterházy herceg udvarába helyezi, ahol éppen Mária Terézia és jobbkeze, Kaunitz kancellár tesz látogatást. Az egyik este fénypontja az udvari muzsikus, Haydn és az énekes-színész trupp fellépése lenne, ám a délelőtti audiencián súlyos sérelem éri a császárnőt: a trupp sztárja, az olasz énekesnő, Cora - nem tudván arról a rendeletről, melyben Mária Terézia "férje emlékének" adózva megtiltotta az arcfestést - kifestve jelenik meg. A fölháborodott uralkodó csaknem kegyvesztetté nyilvánítja a herceget, aki azonban jó érzékkel Haydnt teszi meg bűnbakká. A szerencsétlen muzsikust elcsapja az udvartól, s ha a nyelvet ékesen törő énekesnő nem lépne közbe, és Esterházy nem gondoskodna a császárnő jó közérzetéről (egy "adoniszi szépségű" s szüzességét a majdani arájának tartogató inas személyében), szegény Haydn alighanem Katalin cárnő udvarában kötne ki. Így azonban minden jóra fordul: Mária Terézia megkapja a fiút, akit aztán kiszemelt jövendőbelijével (az általa egyébként szűznek hitt, valójában valamennyi férfit hatalmában és ágyában tartó) Corával boronálnak össze, a zenész pedig maradhat a herceg udvarában.
Az alaptéma persze mindig hálás: közismert történelmi személyiségek közismeretlen magánélete, amelynek hátterét tény és fikció, megtörtént és kitalált események adják. Kiderül természetesen, hogy senki sem szent, a hírességek nagyon is gyarló, esendő emberek. Egy lektűr felé kacsingató, különösebb mélységre nem törő dráma esetén még az sem feltétlenül zavaró, ha leginkább az derül ki, hogy mindenki csak két dolgot akar: pénzt és szexet. Az viszont már kicsit problematikusabb, ha a fontosabb figurák kissé egybemosódnak, ha Esterházyról, Kaunitzról és Haydnról főként azt tudjuk meg, hogy mindhárman vén kujonok. (Némileg menti a szerzőt, hogy a darabot a fellépő színészekre írta, így bizton számíthatott arra, hogy az aktorok majd egyénített figurákat hoznak színre.) Kár, hogy Thuróczy nem elégszik meg azzal, hogy egy finoman szellemes lektűrt írjon, hanem mindenáron a "könnyed nyári vígjátékot", vagyis a bohózatot erőlteti. Ami a közhiedelemmel ellentétben nem könnyű műfaj: friss, szellemes poénok nélkül legalábbis nem működik. Ha pedig a téma sikamlós, akkor kivált erős és ízléses poénok kellenek ahhoz, hogy a szöveg ne forduljon szellemtelen malackodásba. Márpedig a poéngyártás Thuróczynak nem erőssége: viccei egy rugóra járnak, többnyire szakállasak, nevetni nehezen lehet rajtuk. (A kártyajáték "tök" lapjainak pajzán asszociációival például nem azért nem szerencsés hosszasan eljátszani, mert különösebben ízléstelen lenne, hanem mert aligha lesz olyan nézője a darabnak, aki a téma összes asszociációs lehetőségét ne merítette volna már ki a kamaszkori kártyapartik során.) A helyzetkomikum kínálkozó lehetőségeivel pedig a párhuzamos jelenetszerkesztés dacára sem igen él a szerző, így aztán maga a téma is idővel unalmassá válik: azon, hogy mindenki csak "azt" akarja, éppúgy csupán korlátozott ideig lehet nevetni, mint azon, hogy Cora összevissza beszél minden nyelvet (ezt leszámítva amúgy nyelvi humor egyáltalán nem lelhető fel a szövegben). Így aztán a darabnak csak a váza, az alapszituációja működőképes: a mindenkori előadás létrehozóin múlik, hogy mennyire tudják a szöveget karakteresebbé, szellemesebbé, s ezáltal az előadást szórakoztatóbbá, élvezhetőbbé tenni. Ez a törekvés ugyanakkor veszéllyel is járhat; a nézők feltételezett kívánalmainak való megfelelés kényszere könnyen viheti az ízléstelen ripacskodás felé az előadást.
Ez utóbbi veszély szerencsére a kőszegi ősbemutatón nem fenyegetett. A Merő Béla rendezte előadás elkerülte az ízléstelenség csapdáit, igyekezett feldúsítani és felpörgetni a szöveget, s noha a létrejött előadás egy árnyalattal élvezhetőbb, szórakoztatóbb lett az írott szövegnél, azért csodát Merő és színészei sem tudtak tenni. Merő jól érzékelte, hogy a pikánsabb jelenetek hangsúlyosabbá, "merészebbé" tétele ezúttal nem bátrabbá, hanem olcsóbbá tenné a produkciót, így ezeket inkább tompítani, visszafogni próbálta, ezen túl megkísérelt ritmust adni a jeleneteknek, az egyes szituációk kibontásánál pedig szabad teret adni színészeinek (szó szerint is, mivel ő a tervezője az elsősorban funkcionálisra törekvő játéktérnek is). A főszereplő négyes biztos szakmai tudással és ízléssel, jelentős rutinnal, többnyire ismert eszközeit alkalmazva hozza színre a figurákat: Molnár Piroska az okos, hiú, alattvalóival rafináltan, de nem bántóan játszadozó nagyasszonyt, Jordán Tamás a cinikus, felfelé nyaló, lefelé taposó kancellárt, Újlaki Dénes a megfelelni vágyás és a tisztesség között lavírozó herceget, Hollósi Frigyes az enyhén flúgos, könnyen befolyásolható művészt. Valamennyien szellemesen, egymással összhangban komédiáznak, egy-egy gesztusuk néha önmagában is mulatságosabb, mint az éppen mondott szöveg, de alapvetően, minőségileg megváltoztatni ők sem tudják, tudhatják a dialógokat. Mellettük a lakáj kevéssé hálás szerepét Huszár Zsolt korrektül hozza, Parti Nóra pedig lendületesen, felszabadultan, ígéretes komikai vénát mutatva személyesíti meg Corát.
A színészi energiáknak és szaktudásnak köszönhetően végül is gond nélkül lemegy az előadás, néha mosolygunk, néha unatkozunk kicsit, próbálva palástolni hiányérzetünket. Mert az ötlet önmagában tényleg kitűnő: olyan ősbemutatót tartani az eleddig inkább klasszikusokat játszó Kőszegen, amely a méltán a város kedvenceinek számító színészeknek teremt alkalmat jutalomjátékra. Bízzunk abban, hogy legközelebb a kivitelezés is meggyőzőbb lesz.
Urbán Balázs
