Tanyaszínház

Bár egyes források szerint Molière "vállát vonogatva kijelentette, hogy ez a bohózat - semmiség és ostobaság", a Botcsinálta doktor, amely valóban semmiség, mondjuk, nem több a feleség komédiává lett bosszújáról szóló anekdotánál, mégiscsak színházi siker volt, s lám, bizonyítja a Tanyaszínház idei bemutatója, maradt is. Legfõképpen talán azért, mert igazi színészdarab. Amikor a Mizantróp után Molière sebtiben összeütötte, nem akart egyebet, mint kárpótolni színészeit, amiért a jellemvígjáték közönségsikere nem volt oly harsány, ahogy a Mester komédiásai kívánták, igényelték volna. Itt van ez a kis semmiség, játsszatok - gondolhatta az író. De a fõszerepet magára osztotta. Nem tudni, azért-e, mert komédiás lévén maga is, színészeihez hasonlóan õ is áhította a sikert, és volt orra megérezni, mi arat majd tapsot, vagy úgy gondolta, nálánál senki sem tudja jobban kifigurázni az általa fölöttébb gyûlölt nagy tudományú doktorokat, akikrõl senki sem írt több gúnydarabot, mint õ, a javíthatatlan képzelt beteg. (A nõk fricskázgatására ugyancsak volt személyes indítéka.)

Nem tisztünk tisztázni a Botcsinálta doktor alkotás-lélektani vonatkozásait, nem is mennénk vele sokra, viszont elvitathatatlan színháztörténeti tény, hiszen a mű színreviteleinek sora bizonyítja: ez a commedia dell’ artéra hajazó "semmiség", ha műsorra tűzik, kiváló színészi jutalomjátékra ad lehetőséget. Többszörösen is. Remek szerep a kénytelen lett orvosé, a zsörtölődő feleségé, az ostobán akaratos, pénzsóvár lányos apáé (ismert moličre-i archetípus!), a kikapós dajkáé, a dacból némaságot tettető szerelmes lánykáé, akit apja érdekházasságba akar kényszeríteni... Tanú erre a tanyaszínházi bemutató is, amit George Ivasco, az újvidéki Pirandello-előadással (Hat szereplő szerzőt keres) immár nemzetközi sikert elkönyvelő román vendégrendező követett el.

Pályakezdő, majdnem pályakezdő és a pályát még el sem kezdő színészekkel, munkatársakkal, de mindenekelőtt egy csodálatos komikustehetséggel: Mess Atillával a főszerepben.

Ahogy Ivascót is elsősorban az előadás-csinálás vágya fűtötte, úgy Mess sem tanyaszínházat, hanem színházat játszik. Pontosabban azzal teremt kiváló tanyaszínházat; hogy nem tanyaszínházat, hanem színházat csinál. Magyarán: összetett jellemet formál (esetlen és fölényes, zavarban van és diadalt ül, szenved és magabiztos, szemtelen és alázatos), viszonyokat dolgoz ki, helyzeteket teremt és játszik el. Pontosan azt teszi, amit egy színházban a színésznek tennie kell.

Bravó, Mess!

Persze, tudjuk, bármilyen tehetséges is valaki, színházban egyedül nem lehet sikere. Az előadás csapatjáték. S ebben, ha a csantavéri gyepen a csapat nem is keltette kiegyensúlyozott együttes benyomását (esetleg kőszínházba kerülvén az előadás - ami üdvös lenne -, megfelelő cserékről kell majd gondoskodni!), Mess Atillát igyekvő játszótársak vették körül. Mindenekelőtt a nők: a komikusan zsémbes Pesitz Mónika (feleség), a férfivágyat naivsággal leplező Gál Elvira (dajka) és a szerelmes kisravasz Árok Sarolta (Lucinde).

A fő segítőtárs persze a csapatot gyepre küldő Ivasco volt, azzal, hogy nem tett többet, mint amit egy efféle "semmiséggel" tennie kell egy magára valamit is adó rendezőnek: tiszteletben tartotta az író műfaji szándékát, mulattató bohózatot tálalt fel, de nem spórolta ki belőle a helyhez és időhöz kötöttséget s a humort sem.

Gerold László