"Visszatekintve a Piatra Neamþ-i Színházi Fesztiválra, számomra érdekesnek tûnik, hogy éppen a legvitatottabb elõadások kapták meg a megosztott fõdíjat; azok, amelyek ellen és mellett a legtöbb szenvedélyes érvelés hangzott el.

A Budapesti Kamaraszínházban Alföldi Róbert által rendezett Schillert-dráma, a Haramiák előadását nagy érdeklődés előzte meg Piatra Neamţ-on, lévén hogy a rendező már az egyik korábbi fesztiválon feltűnt Csehov Sirályának alapvetően újszerű megközelítésével. Akkor szellemes finomsággal érzékeltette a csehovi légkört azzal is, hogy a játéktér egésze fokozatosan ťtavi környezettéŤ alakult át, jelezvén, hogy némelyek már tengernyi könnyet elsírtak, kivéve persze azokat, akik a röhögéstől zokogtak. Ezzel szemben most Schiller darabjához direkten és nyersen közelített, és a német romantikus legismertebb szövegét felettébb szokatlan módon kezelte.

Alföldi ötlete ugyanis az volt, hogy tudatosan összegyűjti az amerikai akciófilmek minden kliséjét, amelyekkel a mai nemzedékek táplálkoznak azokban a ritka pillanatokban, amikor elfordítják tekintetüket a számítógép monitorjától. Ám a rendezés csak a formát változtatta meg, hiszen a haramiák valóban azonosíthatóak a mostani amerikai gettók gengsztereivel (egy színes bőrű színész jelenléte növeli a hatást), az erdőt pedig egy düledező ház alagsora helyettesíti; a díszlet néhány cső és vashordó, ami megfelelő a tűzgyújtáshoz, rejtőzködéshez, vagy verheted rajta az afro ritmust, amikor unatkozol az őrhelyen. A Moor Károly vezette galeri automata fegyverrel és katonai álcával rendelkezik, lételeme az erőszak, és a kiömlő vér is tisztára olyan, mint a filmekben. A lényegen azonban mindez mit sem változtat: a haramiák megmaradnak az elnyomó társadalom igazságtalansága ellen szükségszerűen összeesküvők jelképének, akik azoknak a nevében harcolnak, akik megőrizték eszményeiket, a lelkük mélyén pedig az egyszerűséget és a hitet. Az előadás korunk csapdájára, a szenzációéhségre épít - egyeseket ez a tény riaszt el - és a hatásfokát éppen e meglehetősen primitív forma erősíti. A színház tudniillik, ma is úgy kell befolyásolja a nézőt, hogy közben izgalmas költői pillanatokkal nyűgözi le, és bemutatja az emberi érzelmek árnyalatainak gazdag tárházát is. Ekként viszont Schiller műve nincs meghamisítva, sőt, a végén még az ťisteni büntetésŤ léte is bebizonyosodik. De a mai nézőt nyilván nem csak a formán és a tartalmon keresztül környékezi meg az előadás. ťAnnyira légy boldog, amennyire könyörületes vagyŤ - mondja a herceg a fiának, Károlynak, és máris minden világos a modern ember számára is, aki egy könyörtelen világban kénytelen élni, és megtanulta, hogy csak akkor menekülhet meg, ha nincsenek érzelmei.

Figyelemre méltó jelenség a színházi megrendítés effajta újraéledése (jellemző, mondja a rendező, Alföldi Róbert, legalábbis az ő hazájában), mint a ťkicsi kultúrákŤ egy lehetséges válasza a ťCoca-Cola-kultúraŤ inváziójára; egy olyan küzdelem elindítása ez, amelyben a leggyengébb a másik fegyverével győzi le az erőset! Mert ha az amerikaiak ezt a színházi műfajt alkalmazhatták a hatvanas-hetvenes években, hogy felébresszék a kispolgárokat, akkor ma a kelet-európai művész ugyanehhez a módszerhez folyamodik, hogy a televízió és az internet által elcsábult közönséget visszahódítsa. De túl a stratégia értelmén, az előadás legnagyobb érdeme mégis az alakítások erejében rejlik. A meggyőzés eme játéka pedig egyáltalán nem kényelmes megoldás egy olyan hagyományos színjátszás számára, mint amilyen a magyar. A lendület és az egyfolytában fenntartott feszültség viszont tökéletesen egybevág az író alapvető szándékaival, vagyis azzal a céllal, amivel a Haramiákat oly fiatalon papírra vetette, és amiért a darabot már az ősbemutatón a német irodalom első forradalmi drámájának tartották. Tudniillik, fel akarta villanyozni a közönséget, és olyan állapotba hozni, hogy az képes legyen a lázadásra.

Az előadásban a Budapesti Kamaraszínház együtteséből különösen László Zsolt emelkedik ki, aki a kaméleontehetségű Moor Ferenc szerepében sokszínűen mutatja be az alak fantasztikus jártasságát az alkalmazkodni tudás dzsungelében, miközben a legnagyobb természetességgel viseli a démon maszkját. A szenvedély ereje hatja át a többi szereplőt is, különösen Stohl Andrást (Moor Károly) és Horváth Lilit (Amalia), mindez pedig arra késztette a fesztivál zsűrijét, hogy a díjat éppen az izgalmas színészi alakításokért ítélje oda."

(Cristina Modreanu - Adevărul, 2000. július 25.)

*

"Nyilván sokkot idézett elő az a szokásokkal gyökeresen szakító értelmezés is, ahogy egy Sturm und Drang-darab (XVIII. század) korunk New Wave-elemeivel telítődik (Schiller Haramiák című drámájáról van szó, amely Banditákká vált a nyughatatlan Alföldi Róbert irányítása nyomán), és kivételes érdeklődést kelt."

 

(Emil Nicolae - Acţiunea)

 *

"Egy esetleges erőszak-toplistán Alföldi Róbertnek a Budapesti Kamaraszínházban színre vitt Schiller-előadása állna az első helyen. A Kentaur cég [sic!] díszlete és Bartha Andrea jelmezei a klasszikus darabot a legkeményebb jelenkori összefüggésbe helyezik: két szinten szürke metál minden ott, ahol Moor Károly bandája önmagában is mai terroristakülönítményt alkot. A rendező hűségesen követi a klasszikus szöveget, bízik az erejében, és hagyja, hogy mindenféle beavatkozás nélkül érvényesüljön majdnem a produkció végéig, de akkor megjelenik egy mosolygós angyal, szárnyakkal, csillogva és szemüvegben, dohányozva, lábát lógatva és gyermeki örömében kezét dörzsölve, mert hogy az emberiség véres bűntettei még jó adag munkával szolgálnak neki, azután pedig az általános vérfürdő felett felcsendül az ťÖröm ódaŤ. A végzet pogány istene, vagyis Alföldi Róbert angyala lényegében a másik oldal morálját testesíti meg a klasszikus mesében, s ezáltal sajátos módon oldozza fel mind a két Moor testvért, Károlyt (Stohl András) és Ferencet (László Zsolt) egyaránt. Sajnos azonban, a rendezői invenciót elég sok elhanyagolható részlet terheli. Ha ugyanis egy Schiller-darabot amerikai filmek jelmezeiben állítanak színre, nagy a veszélye annak is, hogy a terminátorhoz illő szituációk a túlzott üvöltözés, ordítozás közepette hihetetlenné válnak, feleslegesek lesznek. Ferenc akrobatikusan csüngve mond el egy tirádát és Amáliával úgy csap össze, hogy a karatemozgás összetéveszthető a frivol hisztériával. A terroristák akkora zajt csapnak a különféle pisztolyokkal, kalasnyikovokkal, vagy legalább a hordókkal, hogy több kilométeres távolságból még a legsüketebb rendőr is meghallja azt stb. stb."

(Doru Mareş - Observator Cultural, 2000. június 12.)