Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház

Noha a színlapon ezúttal Nyikolaj Erdman neve szerepel szerzõként, s a Mohácsi fivérek (a társulattal egyetemben) csupán áldolgozóként tüntettetnek fel, a szöveg döntõ része természetesen most is tõlük származik. Mohácsiék átdolgozó tevékenysége kreatív alkotómunka, melynek alapszempontja közismerten a létrehozandó elõadás. Legfeljebb az változik, hogy mennyire és milyen irányba rugaszkodnak el az eredeti szövegtõl. Érdekes, bár tulajdonképpen természetes, hogy a legjelentõsebb Mohácsi-elõadások mindig azok, amelyekben nem csupán az átdolgozott szövegmennyiség nagy, de az elrugaszkodás stiláris, illetve gondolati iránya (Mohácsinál e kettõ mindig együtt jár) is radikálisan eltér az alapmûétõl (mint például a Tévedések vígjátéka, A kávéház vagy a Krétakör esetében - hogy csak három, különbözõ idõben született, általam kulcsfontosságúnak gondolt elõadást említsek). Egyebek közt alighanem azért is, mert itt tudnak a különbözõ szövegrészek termékenyen konfrontálódni, itt jöhet létre hatásos eklektika, s itt fenyeget legkevésbé az a veszély, hogy a hagyományosan hosszú elõadások az elképesztõ bõséggel, invencióval termelt, de egy idõ után kissé fárasztóvá váló szóviccek, tipizált beszédfordulatok, téves analógiák, kifordított közhelyek, abszurd asszociációk tengerébe fulladjanak.

A most Nyíregyházán bemutatott A mandátum nem tartozik ezen előadások közé. Mohácsi kissé egysíkú, egyszólamú drámát választott alapul, amelyet nehéz "megbolondítani", tárgyától stilárisan elemelni, hiszen egyértelmű szatíra, amelynek legfőbb erénye talán épp az ábrázolt világ abszurditásának nyelvi érzékeltetése - vagyis pontosan az, ami Mohácsiék egyik legfontosabb írói eszközeként árnyalni, többrétegűvé tenni képes az írott szövegeket. Kis túlzással azt mondhatni: mindaz, amit az alkotók rápakolnak a darabra, már benne is van, csak sokkal szegényesebben, ötlettelenebbül. A mű főszereplője Guljacskin, aki családja érdekében vállalja, hogy belép a Pártba és mandátumot szerez. A jövőjét biztosítani kívánó arisztokrata család feje ugyanis ehhez a feltételhez köti fia és Guljacskin nővére, a kérőkben éppenséggel nem dúskáló Varvara esküvőjét. A rafinált manőver már csaknem sikerül (hála néhány pénzért bármire kapható népfinek), ám egy másik ex-arisztokrata által a Guljacskinéknál elhelyezett láda keresztülhúz minden számítást. A láda ugyanis eleinte a cárné ruháit, később néhány félreértésből kifolyólag a Guljacskin család e ruhába öltöztetett cselédlányát, Nasztyát rejti, akiben az arisztokrata família magát a cárnét véli felismerni. Ebből a kommunista rendszer végnapjaira következtetnek, s a fút a közelgő restauráció nyitányaként Nasztyához adják férjül. Guljacskinnak ugyan sikerül némi kavarodás után a fatális félreértést tisztáznia, de rosszindulatú bérlőjük mindkét famíliára ráküldi a rendőrséget. Ám hiába: a derék szervek nem hajlandók letartóztatni hőseinket, így azok kénytelenek - egyként hoppon maradva - tovább élni "szabadon".

Az átdolgozás alaposan gazdagítja, feljavítja a szöveget, szellemes, eredeti poénok hosszú sorát hozza be, szatíráját maróbbá, iróniáját érdesebbé teszi. Számos markáns, az eredetiben nem szereplő figura érkezik a színre, mások szerepe jelentősen kibővül (a kintornás és pereputtya például a második részben újabb szerepet vesz fel), s a végére még maga Lenin is kibújik a Mikulás álarca alól (ötletesen időtlenítve ezzel az emblematikus megváltófigurához kapcsolódó tévképzeteket), hogy "igazságot" osszon. A mindennapok és a nagypolitika világának abszurditása kapcsolódik össze így (még látványosabban, mint az alaptörténetben), s ezt erősíti az inkább frappánsnak, mint különösebben mélynek tűnő befejezés (amikor is Guljacskinék, nem tudván áthatolni a láthatatlan falon, hogy a Lenin-Mikulást és népét követhessék, magukra maradnak a színen). Minden szituáció szellemesebb az eredetinél, csaknem mindig lehet nevetni, kitűnőek az egyes figurák, de az előadás nem halad igazán előre, nem válik többszínűvé, variatívvá, nem ütköztet eltérő gondolatokat vagy stílusokat, a ragyogó (s valósággal áradó) verbális gegekhez csak ritkán járulnak másmilyen (vizuális, akusztikai) ötletek, így minden szakmai erénye ellenére a produkció idővel leül, s néhány jelenetben már kifejezetten unalmasnak érződik. Némi túlzsúfoltság érződik az előadásban. Ezt nem a játékidőre értem, még csak nem is az ötletekre, poénokra, hanem arra, hogy túl sok hasonló geg zsúfolódik egymásra az amúgy igazán bő keretben. Nem az a gond, hogy ezek ismétlődnek - hiszen egy jól megtalált szófordulat (mint az öreg arisztokrata kecskeszaporításra való felszólítása) csak akkor hat igazán, ha sokszor hangzik el, de más típusú poénok is igényelhetnek ismétlődést -, hanem hogy nemigen van olyan rendezői ötlet, amely oldaná a szüntelenül újratermelődő szóviccek, abszurd szófordulatok óhatatlan monotóniáját.

Más értelemben tűnik túlzsúfoltnak a tér, ami nem Khell Zsolt hibája; ő az erős vizuális hatásán túl még apró elemeiben is jelentéses, az egyes színekben jól variálható díszletet tervezett, maga a kamaraszín(pad) azonban túl kicsi - nem is annyira a színen levő szereplők számához, mint inkább a történelem monumentális idiotizmusát megidéző forma nagyságához képest. Szűcs Editnek az ízléstelenség árnyalatait számtalan ötlettel karikírozó ruhái azon kevés motívumok közé tartoznak, amelyek a produkció nem verbális poénjait erősítik. A bemutató legegyértelműbb erényének a színészi alakítások érződnek. Az előadáson végigtébláboló Guljacskin család színészi mesterhármasként tűnik fel: Gazsó György szánalmasan helyezkedő, lefelé szívesen taposó, mulatságosan önhitt, bájosan korlátolt, de néha meglepően furfangos, örök "mama kedvence" Guljacskinja, Csoma Judit egykori méltóságát már csak pózaiban őrző, hisztériára hajlamos, az eseményeket követni képtelen, kiszáradt Nagyezsda Petrovnája és Szabó Márta ok nélkül rátarti, magányát, kiszolgáltatottságát, bizonytalanságát idegesítő pökhendiséggel, agresszivitással kompenzáló Varvarája egyaránt lendületes, színes, eredeti humorú, s egymással is tökéletes összhangban lévő alakítások. Mellettük a Nasztyát játszó Varjú Olga kitűnően hozza a tudálékos, félművelt, gazdáitól még a kommunizmusban is függő szobalányt, majd érzékletesen mutatja torz öntudatra (értsd: hatalomra) ébredését is. Kerekes László nyers humorral, de kellő mértékkel karikírozza a bérlő szánalmas cezaromániáját. Gados Béla pénzéhes, de csak látszatra dörzsölt, valójában ügyefogyott, minden haszonról lemaradó kóklernek mutatja Szmetanyicsot, akit rókamosolyú, a régimódi gentleman álarca mögött hiénalelket rejtő apja (Felhőfi Kiss László) irányít. A házasságra kiszemelt Valerjant Molnár Csaba őseinél talán jellemesebb, de önhittsége, modortalansága miatt nehezen elviselhető ifjúként ábrázolja. A sor tovább folytatható; a nehezen megszámolható szereplők mindegyike a helyén van, mindannyian felskiccelnek egy-egy mutatós karaktert, s valamennyiüknek jut néhány hálás poén - ahogy az már hagyomány Mohácsi előadásaiban.

Mindez részint a társulat, részint Mohácsi erejét bizonyítja; még talán kevésbé ihletettnek mondható pillanataikban is szakmailag színvonalas, számos részértékben bővelkedő előadást képesek létrehozni. Némi csalódást csupán a tavalyi Krétakörhöz képest érez az ember, de remekműveket valószínűleg nem lehet minden évadban készíteni.

Urbán Balázs