Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház

Kevés magyar rendezõ akad, aki a címszerepet, a rettenthetetlen harcos, a kiváló íjász szerepét Gálffi Lászlóra osztaná. Kiváltképp akkor, ha a vendégmûvész mellett a társulatból ott áll Ilyés Róbert. A Trója bevételében nélkülözhetetlen hõst inkább az õ szögletesebb, katonásabb alkatára szabták, a leleményes Odüsszeuszt pedig inkább a hajlékony, érzékeny Gálffira. Jószerivel Ruszt József az egyetlen rendezõ, akinek valószínûleg épp a séma eszébe sem jutott. Az õ elgondolásában nem meglepetés, hanem szakmai folytatás, a közös hang újrapendítése, hogy több - részint önvallomásszerû - elõadásának centrális színésze, Gálffi László lett Philoktétész. A figurális döntés eleve csöndes iróniára, szkepszisre, enyhén tragikomikus színezetre hangolta Szophoklész drámáját. Ruszt szertartásszínházában a néha jelentéstelen mozgásformulák, az itt-ott kissé lötyögõsre hagyott járások, vonulások ellenére, s az elrajzolt hangsúlyok világában sem lett kisebb a Philoktétész sötét súlya. A kíméletlenül pragmatikus észkerekû Odüsszeusz által kilenc évre egy rideg sziget magányába számûzött fõalak, akit most - elsõsorban Héraklész ajándékozta, tévedhetetlen íja miatt - csellel csalogatnának vissza az övéi, jellegzetes értelmiségi számkivetetté, sõt bizonyos értelemben a tehetség és képesség balekjává lett a zalaegerszegi deszkákon. A teátrumi céh bennfentesei, a színházi sajtó buzgó olvasói ebben a képletben bizonyára ráismernek a vidéki meditálásba visszahúzódott, pihenõ, gyógyulgató, memoárt író Ruszt személyes élethelyzetére, illetve - tágabban és lényegszerûbben - a legutóbbi esztendõk valamiképp fölöslegessé vált, ám mégiscsak égetõen hiányzó kvalitásos intellektusainak szituációjára.

Ruszt mesterien röpteti föl az interpretációt, bár a saját maga tervezte, hangsúlyosan konvencionális, gunyorosan igénytelen játéktérből nem a mindenség szobainasaként funkcionáló, kitárt ágú csupasz fa, nem a szellemvasút alagútjába illő barlang - csupán a mindvégig csörgedező forrásocska érdemel és nyer megkülönböztetett figyelmet: tiszta, monoton - sokszor minden más hangot és zörejt elnémító - szakrális csobogása aláfesti az egyetlen nagy szólamot (mint erre még kitérünk: nem a kitaszítottság, nem a megalázottság, nem a fölöslegesség, nem az egyedüllét, hanem a sebesültség, illetve a seb tényét). A szépen gördülő hatalmas félkörvásznak ölelésében a sziget szigetsége, világvége-jellege evidens - noha aki kíván, különösebb nehézség nélkül el is jut partjaira. Fröcskölődő sár, iszap jelzi: a kényszerű vagy vezeklő belépésért éppúgy meg kell fizetni az árat, mint az illuzórikus vagy erőszakolt kilépésért. Az előadás felröptetése azonban nem a méltóságteli, kimért tempóban, gyanús áhítatossággal exponált képi elemeknek köszönhető. Ahogy Gálffi Philoktétésze a fegyverét pedzi, feszíti, ahogy céloz, ahogy lő is meg nem is, ahogy talál is meg nem is: az ősi-elemi mozdulat szobrászati kitartottsága és koreografált imitativitása együttesen előlegezi, azaz teremti meg alak és helyzet kettősségét, a fordulópont-pillanat diszharmonikus realitását. Az óriási diadalokra rendelt nyílvessző tévedhetetlen célba érését mitologikus zengésű, felerősített zenei effektus fejezi ki. Az átlőtt kismadártest csak később, a barátnak álcázott ellenség (értsd: a harcostársak!) keze által kerül egy díszletsúlypont platójára. Philoktétész persze nem lőtt ki semmiféle nyilat, csak úgy tett. Ebben a finom kettősségű közegben, a játékvalóságban természetes, hogy Gálffi hajára hevenyészve fújták az öregítő ősz festéket; hogy a pszichológiai helyzet és a színpadi elhelyezkedés fölcserélődik egymással, vagy egymásban nyer jelentést. (Odüsszeuszt egy más alkalommal négy katonájának egyike sem hajlandó testével védelmezni Philoktétész rettegett íjának infantilisan-nevetségesen fölajzott fenyegetésétől - hát egyesével és máris "civilben" kisétálnak a színfalak mögé. A történelmi vagy mondabeli színjáték, amellyel Odüsszeusznak mindenáron el kell cipelnie Lemnosz szigetéről a jóslat által a trójai háborúban kulcsszereplőnek szánt remetét - és a színházi megjelenítés, amelyben mindez irizálóan groteszk életre kel, eggyé lényegül. Ruszt kedvenc, általában a hatalom felől megragadott tételénél vagyunk: a történelem mindig színház. A túlfélen, láthatatlanabbul: a leghétköznapibb apró gesztusban is munkál "nagytörténelmi" anyag.)

Gálffi pályájának dísze lesz ez az alakítás, holott voltak ennél sokkal hálásabb és látványosabb szerepei. A patriótát és a pojácát, a javakorabelit és a kivénhedtet, a mindentudót és a naivat, a távlatost és a haldoklót, a dirigálót és a játékszert képes egy osztatlan alakba sűríteni - úgy, hogy mind Philoktétész benső viharzásának lélektani teljességét, mind a Ruszt kívánta formálás külsőséges (már-már elidegenítő) technikájának műhelytitkait átadja a nézőnek. Fizikai értelemben (is) billegteti a figurát: kis lépésekkel, kéz és tekintet visszakozásaival és újralendüléseivel folyton átáll a saját oldaláról - a maga oldalára; hiszen ő, íjával összeforrva, eszköz és cél egyszerre. Hérosz, aki zsákmány; bálvány, kilenc éve ledöntve. Most helyezik majd új talapzatára, minden tiltakozása ellenére - bár nem lehet hőbb vágya, mint hogy megtörténjék vele, aminek ellenszegül. Gálffi játékrétegeiben - főként a modulálás, az értelmezés, a hangsúlyeltolás paradoxonjaiban - a közösségi, szent cél (Trójának vesznie kell) és az ennek ellenében dolgozó magánsérelem (Odüsszeusz nem nyerhet bocsánatot galádságáért) ugyancsak akként válik el egymástól, hogy a kettő együtt kínozza szinte tudathasadásig a hőst. A színész az értelmiségi bohóc idiotisztikus eleganciájával hagyja beleveszni Philoktétészt a diadalmas jövőbe - melyet majd Odüsszeusz neve fémjelez s nem az övé.

Ilyés Róbert vaskos és talányos Odüsszeusza az érintő egyenesekkel operáló színészi játék révén megleli a saját külön tragédiájának körét. Ennek a férfinak is nála nagyobb - végső soron zeuszi - akarat mérte ki sorsát, tehát a szabadság mint legfőbb jó az ő szélesvásznú életéből is hiányzik. Gálffi billeg, Ilyés inog: meg-meginog, hajlana talán a bocsánatkérésre, ha nem is a Philoktétész igényelte módon. De nem lehet - Ilyés visszakeményíti vonásait -: a szerep fogja foglyát.

Szegezdi Róbert (Karvezető) a belül- és kívülállást állandóan váltogatva vezényli a Hertelendy Attila, Kiss Ernő, Rimóczi István és Vankó Dániel alkotta, egyéni színekre szükségképp nem törekedhető kart. Kricsár Kamill ezúttal nem remekel, Jánosy István fordításába is bele-beletörik a nyelve, s Kereskedőjét Laczó Henriette jelmeztervező sem igen segítette a hátára zsinegezett nagy kalappal (a rituális hatású, egyszerű ruhák egyébként megfelelőek. A félmeztelenség jobban öltöztet, mint a jelmez).

Mintha Kricsár arra várna, hogy Héraklész maszkja mögül a perdöntő szózatot intézze Philoktétészhez. A másik szerepére tartalékol. Mert Rusztnál Héraklész is csak becsapás, az odüsszeuszi terv eleme. A csodálatos íjász elhagyja a szigetet. "Héraklész" ottreked. Csupa Lemnosz a világ, s mindegyiken, mindig kucorog - sóhajtozik vagy átkozódik, rí vagy nevet - egy "isten".

A "nagy csel" színésze ebben az értelmezésben, a néha kissé erőtlen játékból kifejlő nagyszabású végben a feladatának szűrt, áttávolított hangon meg is felelő Kricsár. Tehát nem a bepalizást előbb vállaló, majd megbánó Neoptolemosz. Horváth Illés m. v. átvészeli dramaturgiai fontosságának viszonylagos csökkenését. Játékának ügyes lendületét kihasználva Ruszt azt is eljátszatja vele, mit gondolnak az ifjú kíméletlenek a "nagy generáció", vagy a számukra már "öregek" korábbi játszmáiról, rivalizálásuk néha ádáz és alantas diplomáciájáról.

Philoktétésznek egykor azért kellett Lemnoszon maradnia, mert kígyó marta sebének látványa és bűze ellene uszította a lelketlen harcosokat, és a seb mint ürügy Odüsszeuszt is megszabadította egy vetélytárstól. A nagyeszű Odüsszeusz csak azt nem tudta, hogy neki is lesz sebe, ha takargatja is: a sebesült magárahagyása. Nincs ember, akit föl ne tépne a kígyó. A (festett) seb - és vele a sántaság meg a rútság - kényes pont a zalaegerszegi előadásban. Nem könnyű vele viccelni. Sebére nézve Gálffi is bizonytalanabb, s nem is egészen elegendő, hogy a benső vérzést érzékelteti.

Szophoklész Philoktétésze - Héraklésztől tüzelve - megy megnyerni a trójai háborút. A mitológia névtelen poétái gondoskodnak arról, hogy amint halálos sebet üt nyilával Pariszon, az ő sebe nyomban behegedjen, majd szerencsésen hazatérjen Thesszáliába. A drámát látszólag - az ironizálással - drámaiatlanító Ruszt Philoktétészének drámája mélyebb. Az ő aspektusából Trója - falovastul - nem oszt, nem szoroz. Az ő sorsa ama kilenc évvel és ezen egyetlen nappal bevégeztetett. A sorsa még akkor is kifogott rajta, midőn az akart irányba kanyarult.

A Ruszt-térkép Lemnoszán meg ül egy férfi, valahol pedig - a forrástól tán nem is messze - tekereg egy kígyó.

Tarján Tamás