Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház
A rabló igyekszik még egy utolsó fejezetet odatenni a róla szóló legendához. A feleség és férj családi drámájában elõbbi "önigazol", utóbbi vádol, akár egy válóperes tárgyaláson. A favágó a kívülálló érintetlenségével próbál ragaszkodni az "igazsághoz".
De kinél az igazság? - tehetnénk fel a kérdést. Kuroszava filmje - amelyben négyen négyféleképpen mesélik el, hogyan erőszakolt meg egy rabló egy asszonyt, s hogyan halt meg a férj - a megismerhetetlen igazság példázatát adta. A vihar kapujában koprodukcióban készült előadása nem annyira az igazságkeresésre kérdez rá. Telihay Péter rendezése a hazugságról beszél.
A játék elején erejét összemérő rabló és férj harcában némileg megtalálható a nemesen tragikus alapállás: két férfi fegyverrel, vitéz módra küzd egy asszonyért, ami áldozattal jár. A világirodalom s történelem egyik alaphelyzete ez: nemes, férfias küzdés, amelyről dicső költemények szólhatnak majd. Aztán ahogy újra és újra látjuk a történetet, úgy lesz az egyre alpáribb, egyre közönségesebb. Az utolsó változatban a két férfi küzdelme már csak szánalmasan kisszerű, kétségbeesett kakasviadal. Egyed Attila magát keménykötésűnek mutató rablójából idővel csak a mohóság marad. Seres Zoltán férjének tartását, fegyelmezett büszkeségét kikezdi a halálfélelem. Udvaros Dorottya feleségének törékeny alázatossága hamar szertefoszlik: a pillanatnyi helyzethez való azonnali alkalmazkodás női magasiskolájából ad leckét.
Ahogy a homok rátapad a megerőszakolt nő lábára, úgy ragad egyre több szenny a három ember által elmondottakra. Nemcsak azért válik egyre visszataszítóbbá a történet, mert az újabb megközelítések újabb és újabb "részleteket" hoznak a felszínre, s nemcsak azért lesznek a favágó meséjében a szereplők szánalmasan kisszerűek, mert a kívülálló mondja el a történetüket. A szaporodó hazugságok szennyezik be igazán a látottakat.
Idővel fel is hagyunk bárminemű bogozással, még ha kezdetben van is némi oknyomozó szándék a nézőben, s figyel, hol kit és min lehet rajtakapni - a rabló például elszólja magát, amikor vadnak nevezi az általa elmondott változatban semmi vadságot nem tanúsító asszonyt, aztán az utolsó variánsban tényleg megismerhetjük a nő keménységét. A történések pontos rekonstruálásánál érdekesebb, kit mi késztet hazugságra, milyen rejtegetnivaló kényszerít torzításra. Mi köti össze, s mi fordítja szembe a házaspárt? Aztán csak a tudat marad: itt újra és újra félrevezetnek...
A rendező, s a jelmez- és díszlettervező Zeke Edit kiemeli a történetet eredeti japán közegéből. Csupán a férj öltözékének vonalvezetése és az asszony ruhájának vörös-fekete színkombinációja, anyaga idézi az eredeti helyszínt. A "bárhol, bármikor" aspektusába kerül így Akutagava műve, ám mégiscsak rárakódik az előadásra porrétegként valami keleties jelleg, ami tetten érhető néhol egy testtartásban, egy tekintetben, egy hanghatásban, de fontosabb ezeknél, ahogyan a játék egésze "belülről", filozófiával itatódik át - ahogy Gergely Ágnes rendkívül érzékeny fordításából is a leheletfinom haikuk törékenységét érezzük.
Ezt a keleti szálat erősíti az a különleges stilizáció is, ahogyan a fegyvereket megjelenítik - mintha csak egy kioperálhatatlan darab lenne bennünk az erőszak: a férfiak meztelen karja válik karddá, s a finom női kéz tőrré. Félelmetes, ahogy a cirógató simogatás hirtelen tőrként szúr. Pontosabban üt - a mellbe vágó mozdulat csattanásában igazi erő van, s ez hatásosabb, mint bármely kellékkel imitált gyilkolás.
Rasho-mon temploma itt meghatározhatatlan helyszín - pontosabban egy elem árulkodik: a koldus mintha egy szétvert színpad aljából bújna elő. S a "színház a színházban" szituációra való finom utalások végigvonulnak az előadáson: a favágó és a pap maguk szolgáltatják a zenei és hanghatásokat. Udvaros Dorottya és Seres Zoltán első jelenésükkor oly büszkén vonulnak át a színen, mint két érinthetetlen sztár. A favágó pedig saját variációja elmondásakor instruálja a többieket, akik persze hevesen tiltakoznak a számukra megalázó "leleplezés", az igazság (?) kikényszerítése miatt. S jelenetről jelenetre némileg stílusjátékot is látunk: a rabló változatában tragédia kerül színre. A férj és feleség története hétköznapi családi színmű: egy - eddig be nem vallottan - megromlott kapcsolatnak vet véget a rabló megjelenése. Míg a favágó már tragikomédiaként játszatja újra az eseményeket.
Ez a visszafogott színházi keretjáték még jobban felerősíti a mesélés aspektusát, amelyben nem lényegtelen a hallgatók viselkedése sem: Honti György koldusa tátott szájjal feledkezik bele a zaftos sztori fordulataiba. Mezei Zoltán szerzetese tágra nyílt szemmel, de buddhista egykedvűséggel figyel, s csak akkor vetkőzik ki önmagából - mert ebben a történetben senki sem "tiszta" -, amikor előtte esik egymásnak a koldus és a favágó. Széles László favágójának arcán a szemtanú döbbent értetlensége és iszonyata. (Némileg mintha Kiss Csabáék Csehov-adaptációjának ellentétét látnánk: ott történeteikkel hárman próbálták elszántan kideríteni az igazságot, hogy "mi lett a nővel". Itt hasonló elszántsággal próbálják elfedni a tényeket, illetve nem is hisznek az igazság kideríthetőségében. Ha az előbbi előadás a mesélés bájáról is szólt, úgy a nyíregyházi a történetmondás csúsztatásairól beszél.)
A játék végén előkerül egy igazi tőr. Iszonyú súlya van, ahogy ez az egyetlen tárgy "materializálódik". Míg eddig csak mások elmondása alapján, "hallomásból" elevenedett meg a történet - lázas látomások képei folytak össze - most hirtelen kiélesedik minden. Mert akárhogy is történtek a dolgok, a "végeredmény" mégis az, hogy egy nőt megerőszakoltak, és egy férfit megöltek...
Mikita Gábor
