Békés Megyei Jókai Színház

A színpadon kottaállványok, székek erdeje. Balra plafonig érõ, kottákkal zsúfolt nyitott iratszekrények, jobbra asztal, rajta csészék, csuprok és egy szamovár. A zenekari próbaterembe lassan kezdenek beszivárogni az emberek. Mindenki ismer mindenkit, hiszen egy Londontól távol esõ kisváros amatõr együttese jár össze ide egy kis örömzenére.

Peter Buckman darabja, A zenekar nincs agyonjátszva Magyarországon, ami meglepő, mert a kommerszek jobb fajtájából való darab táblás házakat jelenthet, ha messze hordó színésznagyágyúk lövik szét benne petárdáikat. A mű megnevettet és megríkat. Igazságai laposak, de masszívak: sajnáljuk, akit sajnálni kell, miközben tiszta szívből senkit nem bírunk utálni.

Az ötvenkilenc esztendős Buckman művei nem tartoznak a nagy drámairodalom fő sodrához, de remekül megél abból, amit csinál. Történelmet tanult az oxfordi Balliol College-ban, majd három évig egy könyvkiadónál dolgozott. Azóta írásaiból él. Tisztes polgári stílt visz egy Oxford környéki kisvárosban, svájci feleségével két gyermeket nevelt fel. Mindez szorosan idetartozik, hiszen darabjában egyetlen lépéssel sem volt hajlandó tovább tágítani azt a horizontot, amelyet még belát. Pontosan azt és úgy írta meg, ahogyan él. Érti a helyzeteket és jól is bánik velük. Igaz, csupán a felszínt karcolja, de hatáskeltéshez ennyi éppen elegendő. Persze lehetetlen nem észrevenni az alaphelyzet kísérteties hasonlóságát Fellini 1979-ben forgatott, kissé unalmas tévéparabolájával, A zenekari próbával, amely a társadalom visszásságairól szól. Ráadásul Buckman 1980-ban Clive Swift ötletéből írta a darabot, így a közeli időpont miatt a dolog már több mint gyanús.

A zenekart 1980-ban Leicesterben mutatták be nagy sikerrel, és a darab élete a szigetországban sikert arató színdarabok bemutatási ceremóniájának megfelelően még abban az évben átvándorolt a londoni Greenwich Theatre-be. Itthon Csiszár Imre példás gyorsasággal vitte színre, és az akkor még összetartozó egri és miskolci színház mutatta be 1981. október 29-én. A főszerepben remeklő Blaskó Péterre máig sokan emlékeznek. (1982. január 12-én jártak az előadással a Pesti Színházban.) Csiszár kedvenc színészeit hozta össze benne. Keith szerepét az a Gáspár Tibor adta, aki a mostani békéscsabai előadás rendezője.

Hét évvel később, 1988-ban Lázár Kati Kaposvárott, majd 1990-ben Pécsett a Tettyei Romoknál rendezte meg a darabot. Mindkét előadásban Kulka János játszotta a katalizátorként működő, akkor Viktorként felléptetett, egyébként az írott darabban James Turney névre hallgató szólópisztonos szerepét.

A kétfelvonásos darab története kurtán összefoglalható. Egy kisváros amatőr zenekarának életébe pillanthatunk be, éppen amikor válaszút elé érkeznek: megmaradni rosszul játszó amatőr csapatnak, vagy a fővárosból az isten háta mögé csöppent fiatal, hivatásos zenész, James Turney szólópisztonos (Molnár László) segítségével fesztiváljáró, elismert zenekarrá növekedni. Ennek ára azonban iszonyatosan magas, hiszen sorban utcára kell tenni a rosszul játszó zenészeket, tekintet nélkül arra, hogy az illető alapítója-e a zenekarnak, milyen korú, vagy mennyire ápol szoros baráti viszonyt a többiekkel. Hulljon a férgese, mondja Turney, amint felhatalmazást kap a zenekartól a cselekvésre.

A darabon érezhető az akkurátus szerkesztésmód, hiszen szabályossága, lekerekített formái mindenütt láthatóak. Mindez tetten érhető a szabályos ritmusban adagolt "nevetünk-sírunk" dózisokon: egyszer vicceset mondanak, a rákövetkező szituációkanyarban már a néző torkát szorongatja a visszanyelt sírhatnék. A fórsriftos írásmód jelenik meg a kétfelvonásos tagolásban is: az elsőben bemutatkoznak a zenekar tagjai, bejövetelkor elmondják a nevüket és a foglalkozásukat, hogy a néző mindezt megjegyezhesse, majd kisvártatva mindenki kap egy aprócska szólólehetőséget is. Aztán megtudjuk, mennyire rosszul játszik a csapat ragtime-ot, majd azt, ki kivel van bensőségesebb viszonyban. És mi szorgalmasan bólogatunk, igen, értjük, a zenekar rossz. Időközben megérkezik Londonból a saját elmondása szerint önként ezt a kisvárosi száműzetést választó Turney, beül a helyére, nem szól. A többieket figyeli valamiféle szomorú érdeklődéssel, és persze a saját szólamát fújja. Kiderül az is, hogy jól - ezt a többiek jegyzik meg. Gyorsvágtában beszerzi legfőbb "ellenségét" is Albert (Vajda Károly) teherautó-sofőr személyében. Az első felvonás vége felé már elképzelései vannak, mozgolódik, újítani akar, kíváncsi a többiek véleményére.

A második felvonásban már Turney a zenekarvezető, a mindenkinek mindent elnéző, megalkuvó Mathew (Jancsik Ferenc) helyett. A hátsó falon több színnel jelzett, bonyolultnak tűnő havi próbarend lóg, amelyről kiderül, kinek mikor kikkel kell gyakorolnia. Itt a korábbi jókedvű társaság helyett már egy ideges emberekből álló zenekart látunk viszont, akikről azonban kiderül, hogy az önként elfogadott diktatórikus fegyelem hatására kétségtelenül jobban játszanak. Turney néhány futam után távozásra szólítja fel Dont (Ács Tibor) és a zenekar alapítóját, Philipet (Szántó Lajos), aki egyben a legidősebb is. Az első zavarodottság és lázadás után William (Hodu József) önként távozik, majd sorban követik őt a zenekar tagjai, míg végül a létszám a zenéléshez szükséges minimum alá csökken. (A budapesti színlapon két szerepet - Geoff, William - összekevertek, és így a Geoffot valóban játszó Mészáros Mihály neve lemaradt.) Ekkor Turney látványosan a pulpitusra helyezi karmesteri pálcáját, és a kottákat hóna alá csapva távozik.

Merje azt mondani bárki, hogy a darab nem rólunk szól. Csak próbálja megsejdíteni, hogy nem a rendszerváltással bekövetkező szörnyűséges emberi helyzeteket festi le. Amikor dönteni kell. Amikor az emberi méltóság kerül mérlegre. És választanunk kell: a barátainkkal tartunk, vagy menetelünk az országos hírnév felé. Et cetera.

Békéscsaba, ha valaki nem tudná, már nem a magyar színészek fegyenctelepe, mint volt hajdanán. A hírek szerint komoly színésznevelés folyik a város színházában, és éppen Gáspár Tibor okítja a növendékeket. Bizonyítják mindezt a tanúságot tevő, azóta színi egyetemet végzett tehetséges növendékek, mint például Nagy Zsolt. És az előadás is maga.

Gáspár Tibor a lehetőségekhez mérten rendezi csatasorba színészeit ebben a nem túlságosan eredeti színdarabban, amely hibái és felületessége ellenére is megérinti nézőit. Színészi szempontból semmit nem lehet elrontani, a jelzőbóják sűrűn vannak vízre helyezve, tisztességgel hajózhatóvá téve a túl sok megfejtést nem rejtő, gördülékenyen pergő Bátki Mihály-féle szövegfordítást. A darab abban az esetben változhat színészi görögtűzzé, ha masszív színészóriások vonulnak fel, és nemes egyszerűséggel, tehetségük által vezérelve keresztülhajtanak a közhelyfalakon. A műben nincsenek igazán rossz szerepek, kisebbek, nagyobbak akadnak, ám mégis egyforma súlyúra vannak hangolva. Csupán a szituációkkal való egyensúlyozásnak és nem a szöveg mennyiségének köszönhető, hogy a főszereplő az Idegen, a máshonnan érkező, a helyi viszonyok közé csöppenő James Turney, aki a színlap tanúsága szerint jókedvű szólópisztonos. Ám a békéscsabai előadásban Molnár László sok mindennek nevezhető, csak éppen jókedvűnek nem. Ő egy vidéki kiadású, kicsit savanyú képet vágó, zenészbe oltott menedzser, aki a cél érdekében mindenáron végrehajtaná az áhított cél eléréséhez szükséges változásokat.

Rendezői és színészi szempontból mindössze egyetlen megoldásra váró komoly probléma akad: vajon mi indokolja azt a lélektani pálfordulást, amely William váratlan távozása után bekövetkezik. Ehhez bizony a színészi játék (rendezői elgondolás) semmiféle támpontot nem nyújt. Az író azzal igyekszik elfedni, hogy bulvárdarabot írt, hogy a végéről lefejezi a megkönnyebbítő befejezést, nincs megoldás, a zenekar a véráldozatok árán kivívott kiváló játékával nem szerez első díjat a fesztiválon.

A békéscsabai előadásban minden a szükségeshez mért, a rendezés, a színészi játék, a díszlet és a jelmez. Ízléses, visszafogott, nyaktekerés nélküli. Egyenes, világos. Minden adja magát. Nincs üzenet és duplaolvasat.

A Merlin Színházban eljátszott előadás hangosítójának azonban mindenképpen kijár az "arany hangpult" díj, hiszen a nézők között még a vájt fülűek közül is sokan hitték úgy, azért olyan nagyszerű a színészek markírozása a hangszerekkel, mert a díszletfalak mögött ott ül egy nagyszerűen felkészült nagyzenekar, akik ügyelő jelre "befújják" a szükséges taktusokat. Ellenben az igazság az, hogy a színház kiváló érzékű, pontos és odafigyelő hangosítójának volt aranyból a keze és a potmétere.

Bóka B. László