Székesfehérvári Vörösmarty Színház
A Vidéki Színházak Találkozója mint rendezvénysorozat megteremti a lehetõséget a fõvárosban élõ, s itteni problémákra fókuszáló kritikusnak arra, hogy elgondolkodjék hazánk nagyvárosainak színházi "állapotán". Szinte minden este másféle együttmûködés, együttélés, másféle színházcsinálási elvárás és modell "terméke" kerül elénk. Az volna jó és egészséges, ha sikerülne a helyzet ismerete alapján érzékenyen és különbözõképpen megítélni a különbözõ színészi és rendezõi megoldásokat. Jó volna személyes szimpátiáktól elvonatkoztatva valamelyest objektív képet kialakítani... Ha én mindentudó volnék, talán kiderülne az igazság - legalább - az Olympia kapcsán a Vörösmarty Színház újonnan kezdett útjáról is.
Hipotézis az amiből kiindulok: Kozák András, a fehérvári színház új - 2000 tavaszán kinevezett - művészeti vezetője megtalálta az üdvözítő megoldást! Az egyetlen módot, amely lehetővé teszi, hogy a színházi ellátottság szempontjából különös, egyedi, sehol másutt nem tapasztalható helyzetben lévő - a Budapest közelségétől szenvedő, ugyanakkor elkényeztetett - város megkapja, amit akart. Fehérvárról - tartja a közhit - minden elérhető, ami a fővárosban van. A város lakói számára gazdag a választék, ennek ellenére évtizedek óta folyik a küzdelem azért, hogy itt is meglegyen, ami hasonló nagyságrendű, s hasonló történelmi múlttal rendelkező településnek kijár. A szórakozás lehetősége adott, ám az igazi, mély, nagy színházi élmények hiányoznak. Fehérvár színházat akar, kerül amibe kerül - mint a gyermekre hiába vágyódó anya, aki váltig bizonygatja, hogy nem fél - s vállalja a saját színház örömeit és nyűgeit, meg az ezzel járó konfliktusokat. A kölcsönös várakozások ellenére - vagy tán éppen azért - az eddigi próbálkozások nem vezettek sikerre. Kozák András mostani pályázatának elfogadása sokakat meglepett - a fővárosban. Most, az évadkezdés után nem sokkal eljött az ideje, hogy frissiben lássuk, mihez kezd a városban az új művészeti vezető. A fesztiválon látott előadás - szögezzük le - szimpatikussá tette őt, hiszen vállalt feladatához alázattal közeledett. Molnár Ferencnek ezzel a darabjával el lehet érni a konzervatív beállítottságú - Budapestről operához, meg a régi Madách, a régi Vígszínház normáihoz szoktatott, a polgári-kispolgári színházeszményhez szocializált, s vidékről akár áldozatok árán is színházba járó - nézőt. Ugyanakkor világosan kitűnik formális jellege. A színházba járás, a színházban levés formáját kínálja közönségének. Molnárhoz nem lehet akárhogyan viszonyulni. Elegánsan fel kell öltözni, távolságtartó módon, akár az estet megnyitó balett esetlenségeit is vállalva (és kivárva) kell eljutni a színpadon feltáruló világ konvenciórendszeréhez. A formalitás azonban - látni fogjuk - védi a színészt is, biztos kereteket szab ki a számára, hosszú távon pedig "elfogadtatja" a színházat, biztonsággal közvetíti azokhoz a nézőkhöz is, akiknek eddig vagy egyáltalán nem voltak ilyen irányú kulturális tapasztalataik, vagy egészen másfélék voltak.
Az Olympia színlapján nagy, budapesti nevek szerepelnek, s olyan erők is, akiknek Fehérvárott van már az előző néhány év során megszerzett súlya, helyi értéke. Kozák a biztonsági megoldásokra, az "ilyen, mert ilyen szokott lenni!" evidenciájára épít. Az, hogy "senki nem megy ki a vonalból", megnyugtatja a nézőt. A szemmel láthatólag pályakezdő, kevéssé előnyös adottságokkal rendelkező Szűcs Krisztinát (Olympia) ebben a rendszerben nem nevezhetjük tehetségtelennek, hiszen a dikcióval kapcsolatos problémái, a színpadi jelenlét és illúziókeltő külső hiányában is megteremtődik működőképes figurája. A rendező tehát jó színpadi érzékkel, a helyzetek biztonságával, a partnerek üzembiztosságával pótolja a hiányokat, s ez bőségesen elegendő a cselekmény normális - és formális - lebonyolításához. Rendszert hoz létre, erőteret, amelyben számít színészeinek adottságaira, habitusára, és korlátaikat is elfogadja. Kevés olyan Olympia-előadást tudnék elképzelni, amelyben Kállay Ilona nagy formátumú, ám minden megnyilvánulásában egy mosónő szuverenitásával rendelkező Eugénia hercegnője lehetne a meghatározó figura. A kispolgárivá transzponált világban az asszony legitimációját mintha az biztosítaná, hogy nyugdíjasként időről időre bedolgozhat a helyi butikos nő üzletébe, mondjuk elárusítónői minőségben, azaz több-kevesebb pontossággal képes egy lényétől idegen életforma külsőségeit viselni. Társadalmi beágyazottság tekintetében körülbelül hasonló az övéhez leányának, Olympiának helyzete is. Nem a közönség által amúgy sem ismert fürdőhelyi miliő század végi - múlt század végi - felső arisztokráciájának kékvérű képviselői kerülnek tehát a színpadra, hanem egy róluk békaperspektívából készült fénykép alakjai. A Molnár megrajzolta hierarchia radikálisan "lejjebb van csúsztatva", bár a nézők által jól ismert kispolgári-kisvárosi szinten, még mindig elegánsan és megemelve születhet meg a történet. A legfontosabb viszont az, hogy ebben a nagyon kényes transzpozícióban a rendezői jó ízlés munkál, s nem az "általánosságok világába" kerülnek az alakok, s nem is a kabaréjelenet, a villámtréfa, a két világháború közötti filmek, s nem is a hatvanas-hetvenes évek közhelyeit felsorakoztató Vidám színpadi stílusba. Szerencsére még kevésbé a televíziós szórakoztatás időtlen és idétlen bohózati kliséi között bonyolódik le a cselekmény. Konkrét a legtöbb körülmény, s hála istennek, hiányzik minden rossz ízlésű és olcsó, jelen idejű aktualizálás is.
Borotvaélen táncol az előadás, s a kritikus, a nézők java részével együtt örül az ízléssel elkerült sztereotípiák hiánya miatt. A gyakran sutának s ügyetlennek tűnő rendezői megoldásokról végső soron kiderül, hogy "használnak az előadásnak". Itt nincs engedélyezve az öncélú poentírozás, a tapsra kihegyezett kimenetel. Kozák azt is vállalja, hogy elviszi ő maga a balhét: a félénk és funkciótlan balettbetétek, az előadás és az egyes felvonások, sőt jelenetek elkezdetlensége és befejezetlensége, az átrendezések ügyetlensége olyan hibák, amelyek lehetetlenné teszik, hogy haknibohózat könnyed eleganciájára még csak gondolni is merjünk.
A "formalitás" tehát, amelyről kezdetben beszéltem, egyfajta megemelése a színház stílusának, elhatárolódás a szórakoztatás sztereotípiáitól, s mint ilyen, becsülendő. Szabó Gyula féken tartása egy bugyuta csendőrtiszt ziccerszerepében valóban hőstett. Földi Teri Linájának burjánzása úgy karban van tartva, hogy övé a legjobb és leghálásabb epizódalakítás sikere. Az igazi jutalomjáték Kállay Ilonáé, aki időnként teljesen szabadnak tűnik a színpadon. A szerep konvenciói nem kötik, az előadás formavilágát szuverén módon ő diktálja. A másik, határozottan sztárolt figura, Kautzky József főhercege olyan "eltávolított", stilizált, hogy - miközben csodáljuk a rendszerbe illeszkedését - sajnáljuk is, hogy közvetlenségéből, ránk vonatkozó örök bölcsességéből, mármint Molnár örök érvényű, aforisztikusan csattanósra fogalmazott tanulságaiból csupán ilyen áttételesen részesülünk. A színház méltósága viszont így születik itt újjá, ráadásul - budapesti vendégjáték ellenére is világosan érezhető erővel - egy "saját" város számára születő színházé. Megfordul tehát a szabványszöveg: "saját színház kell a városnak, hogy megkapja tőle azt, amire szüksége van, hiszen saját képére és hasonlatosságára teremtette". Az este során világosan rajzolódik ki a tény. A fehérvári eset specifikuma az, hogy öntörvényű színház "teszi magáévá" a várost, s ezáltal teremti majd meg "saját" nézőit. Minden ilyen "házasság" érthetetlen és megmagyarázhatatlan a kívülálló számára, a felek viszont - reméljük - hosszú távon is megtalálják benne számításukat. A recenzens, s a fővárosi néző - a vendégjáték alkalmával - csupán arról bizonyosodhat meg, hogy a rossz előjelek ellenére létrejött esküvő után - úgy tűnik - működésbe lendült a házasság. Kívánjuk a házasélet boldogságait a feleknek, s várjuk a további eredményeket. Előttünk áll egy olyan színházzal kapcsolatos modell, ami képes örömet okozni valahol, valakiknek. Ezt az örömöt nem kellene elrontani azzal, hogy nekem, személy szerint, nem tetszik a menyasszony. Mert én - bizony - magamnak nem ilyen színházat kívánok, főleg nem hosszú távra.
Farkas Virág
