Pécsi Nemzeti Színház
Talán a pofon a legjellemzõbb. Amibõl, ugye, elég sok csattan az Osztrigás Miciben. A pécsi elõadásban semmi nem csattan. Petyponné megsimogatja egy kicsit a Tábornokot, aki válaszul simít egy kicsit Montgicourt arcán. Aztán a harmadik felvonásban is simogatják picit egymást a szereplõk. Nem valami szadista ösztön mondatja velem, de úgy gondolom, csattanó pofonok nélkül nem lehet Feydeau-t játszani. Illetve lehet, csak felettébb valószínû, hogy akkor a szöveg, a poén sem fog csattanni. Feydeau nem szelíd, megértõ mosolyú szerzõ, a vaudeville nem illedelmes mûfaj.
A ripacséria persze biztos nem tesz jót neki, de nincs is szükség rá, ha a helyzetkomikumot a színészek jól ki tudják aknázni. Ha a rendező semmi mást nem akar, mint egy fergetegesen mulatságos estét, elég a szövegre hagyatkozva stílusban és ritmusban tartani az előadást. Természetesen lehet többet is akarni: a feydeau-i gépezet nemcsak mulatságos, de irracionalitása és amoralitása okán félelmetes is; jámbor hőseire önhibájukon kívül vagy apró félrelépésük okán zúdul elháríthatatlannak tetsző katasztrófaáradat, mely néha le is taglózza őket. Csekély dramaturgiai beavatkozással (pl. a kiszólások megnyesegetésével), bizonyos hangsúlyok megerősítésével, a szokottnál realisztikusabb, nyersebb (de nem harsányabb) szerepformálással ez erőteljesen érzékeltethető (gondoljunk csak Mohácsi János kaposvári Bolha a fülbe-rendezésére). Legjobban elrontani az előadást akkor lehet, ha a rendező a cselekmény menetét, a bonyodalmak természetét megváltoztatva próbál ötleteket, poénokat írni a szövegbe (szomorú példája volt ennek Máté Gábor néhány évvel ezelőtti főiskolai rendezése). Ez a veszély Csiszár Imre pécsi munkáját pillanatra sem fenyegeti. A rendező mintha inkább az ellenkező végletet választotta volna, s teljesen önműködőnek gondolván a szöveget, lezseren hagyná bonyolódni a játékot. Pont a stílus és a ritmus hibádzik, ami nélkül Feydeau bármilyen felfogásban játszva is csak korlátozottan működőképes. Nemcsak az a fontos persze, hogy a pofonok csattanjanak, hanem az is, hogy a szereplők pont abban a másodpercben érkezzenek a színre, s távozzanak onnan, amikor kell. Hogy a dialógusok olyan tempóban pörögjenek, ami alatt a poénok kényelmesen kijátszhatók, de még nem nyúlnak el. Hogy a spétek a megfelelő időben következzenek és a megfelelő ideig tartsanak. Hogy a színészi összjáték (a ziccer és az unterman pozíciók váltogatása) tökéletesre csiszolódjék. Mindez nem látványos, de annál alaposabb rendezői és színészi munka következményeként jöhet létre. Hogy ez a pécsi előadásban már a próbák során nem született meg, vagy csak a budapesti bemutatóra tűnt tova, nem tudom. Mindenesetre a Thália Színházban szét-széteső, ritmustalan, halovány előadást láttam.
Igaz, nem a legrosszabb fajtából. Túlzott harsánysággal, színészi magamutogatással, ripacskodással szerencsére nem szolgál a pécsi előadás. De a ritmus szüntelen akadozik, az egyes alakítások nem érnek össze, a poénokat gyakran nem játsszák ki rendesen, máskor sokáig édesgetik. Pontatlan, tempótlan a jelenetek nagy része, ami ugyan elsősorban a rendező felelőssége, de mintha a színészek is bátortalanok lennének. Legjellemzőbb talán éppen a Petypont játszó N. Szabó Sándor alakítása; ő néha erősebben poentírozó, harsányabb tónusban szólal meg, aztán mintha észbe kapna, szürkébbre vált, visszafogja magát. Nem azt akarom mondani, hogy az előbbi lenne a követendő út, de tény: ha egy bohózatban csaknem mindenki csaknem mindig visszafogott, az egy idő után unalmassá válik. A "visszafogott poentírozás" akkor hatásos, ha van kellő kontrasztja (amit nem jelenthet egy-két mellékszereplő nem túl jóleső harsánysága). S amikor nézi az ember a korrekt alakítások - Sólyom Katalin (Petyponné), Krum Ádám (Tábornok), Stenczer Béla (Montgicourt), Unger Pálma (Hercegné) - sorát, óhatatlanul az jár a fejében: vajon Pécsett is így működik az előadás? Nem csupán valami rosszul értelmezett megfelelési kényszer késztette a vitathatatlanul képességes, komédiában sem járatlan színészeket a szürke alaptónus használatára?
Félreértést elkerülendő még egyszer aláhúznám: nem a ripit, a gátlástalan magamutogatást sírom vissza, csak a lendületet, a színt hiányolom a produkcióból. A címszerepet játszó Fábián Anita szerepfelfogása elüt a többiekétől, inkább ama bizonyos másik lehetőség felé mutat. A színésznő alig-alig poentírozva, a többieknél jóval érdesebben, nyersebben játszik, annak mutatva Micit, ami: gátlástalan, közönséges, butácska, de "a magához való ésszel" azért bíró, ravaszkodásra kész kéjhölgynek. De sajnos, az ő játéka sem annyira színes és erőteljes, hogy maga köré rendezhesse az előadást, vagy hogy markánsan felcsillanthassa egy másik értelmezés lehetőségét. Ami végső soron nem tragédia; nem feltétlenül kell Feydeau-ból mindig a "mögöttest" kihozni. De nevetni azért többet szerettem volna.
Urbán Balázs
