Pesti Színház

Hajlamosak vagyunk Molière darabjait kategorizálni. A "nagy komédiák" (mint a Tartuffe vagy A fösvény, kiegészülve esetleg olyan, hozzájuk hasonló ambícióval írt, de napjainkra lényegesen avíttabb szövegekkel, mint a Tudós nõk vagy A nõk iskolája) és a mûfajt elhagyó, komolyodó-komorodó drámák (Don Juan, Mizantróp) színrevitele nagy várakozásokat ébreszt a rendezõi interpretáció, és ezzel összefüggésben a színészi szerepfelfogás terén. A mindig sikeres, de csekélyebb irodalmi értékû bohózatoknál (Az úrhatnám polgár, A botcsinálta doktor stb.) pedig leginkább játékötletekre, gegekre vágyunk. Van azonban a mester mûveinek egy csoportja, amelyet bajos lenne akár ide, akár oda besorolni, s amelynek három reprezentáns darabja (a Dandin György, a Scapin furfangjai és A képzelt beteg) a leggyakrabban játszott Molière-komédiák közé tartozik. A tragikum határához nemigen érkeznek el ugyan, s gyakran a forma is inkább a komédiákéra hajaz (A képzelt betegben például árulkodó a közjátékok hangsúlyos szerepe), de szerkesztésük, problémafelvetésük komplexebb, több szálon futnak, stilárisan is vegyesek, megformálásukban gyakran egyenetlenek, s ezért többféle interpretációs lehetõséget is tartalmaznak. Színi népszerûségük, meglehet, ennek is köszönhetõ.

A képzelt beteg megközelíthető a halál árnyéka, a halálfélelem, a klasszikus bonmot ("A temető tele van hipochonderekkel"), az éles családi konfliktusok felől, de értelmezhető csúfondáros, néha kissé alpári játékként is. A perdöntő nyilvánvalóan Argan figurájának értelmezése, illetve a közjátékok aránya, súlya lehet. Magam két teljesen eltérő, de egyformán színvonalas előadásra emlékszem szívesen a közelmúltból. Az egyik Márton András majd tíz évvel ezelőtti, szinte mindvégig komédia és tragédia határán egyensúlyozó Radnóti színházi rendezése, a másik a kolozsvári főiskolások nemrég látott fergeteges gegparádéja. A Pesti Színházban most bemutatott, Rusznyák Gábor rendezte előadásnak legszembeszökőbb sajátja, hogy egyik végletet sem vállalja, ám igazán meggyőző középutat sem tud találni: az amúgy tisztesen lebonyolított produkció, melyben sokféle színészi stílus keveredik, sem komédiaként, sem komolyabban, mélyebben értelmezhető színműként nem hat igazán.

Horváth Judit díszlete látványosan mutatja a fényűző arisztokrata otthont, miközben a többféleképpen be- és átjárható szín kellő teret hagy a mozgásnak, a "takarásban" lévő színészi reflexiónak, a színen lévő szereplők számára váratlan ki- és belépéseknek. Utóbbiakkal a rendezés csak ritkán, a legkézenfekvőbb esetekben él, s egyébként sem igyekszik a színi történéseket felpörgetni, dinamikusabbá tenni. Ami nyilvánvalóan koncepcionális; erre utal legalábbis a színészi alakítások üdvös visszafogottsága. Reviczky Gábort (Argan) például nagyon-nagyon régen láttam ennyire természetesnek: semmit nem poentíroz túl, ismerős eszközeit mértékkel alkalmazza, nem operál öncélú spétekkel, nem játszik csak a nevettetésre, magyarán nem ripizik. Ám ami üdvös, az önmagában még nem feltétlenül üdvözítő. A kellemes visszafogottság - amely egy gegközpontú megközelítéstől eleve eltávolítja a játékot - még nem elegendő ahhoz, hogy a szerepsablonból hús-vér figura szülessék. Reviczky Arganján lehet nevetni (mértékkel), lehet őt szánni (mértékkel), de sem igazán nevetségessé, sem valóban félelmetesen torzzá nem válik, s egy valódi emberi dráma érzetét sem kelti. A többi alakítás pedig tovább tarkítja a képet. Igó Éva (Toinette) a Moličre-komédiák hagyományos cselédfiguráját hozza, a típusra koncentrálva, színesen, lendületesen, érzékelhető sikert aratva. Méhes László Thomas Lefoche-nak mondott Kolakíczius Tamása viszont aprólékos eszközökkel megvalósított groteszk karikatúra. A szerelmespár alakítói, Kovács Martina f. h. és Lengyel Tamás f. h. realisztikus színészi eszközökkel élve, minden poentírozás nélkül játszanak. A különböző stílusok nem találkoznak, diktálni egyikük sem tud: Méhes önmagában kitűnő játéka színészi magánszámnak tűnik, a cselekménybe szervesebben és hosszabban integrálódó, játékfelfogásukhoz partnert nem lelő fiatalok pedig egyszerűen halványnak látszanak, akárcsak Hegyi Barbarának a kétféle felfogás között ingadozó, hol nyersebben realisztikus, hol kívülről, "kritikusan" ábrázolt Béline-je. Borbiczki Ferenc lezser világfije, aki remekül szórakozik a többieken, pedig ismét egy másik, modernebb, ironikusabb előadásból érkezhetett. A kisebb szerepeket sehogyan sem sikerül megoldani, noha a szereposztásból nem erre lehetne következtetni. A jegyzőt ugyanis Quintus Konrád, a patikust Oberfrank Pál játssza, ám mindkét figura annyira kitalálatlanul semmilyen, hogy az ember csak sajnálni tudja a hálátlan és piciny szerepet kapott színészeket. Végképp nehezen érthető, hogy Lujzácska nyugodtan kihúzható szerepe miért maradt benne az előadásban, ha sem a rendezőnek, sem Hámori Gabriella f. h.-nak nem jutott semmi róla az eszébe. Vallai Péter pedig nem Purgó doktor, hanem a végképp (s ezúttal tudatosan) magánszámmá váló közjáték okán érdemel említést; ez a jelenet, posztmodernre kacsingató felvezetése, részben reflexív, részben abszurd színezetű humora okán teljesen elválik az előadás egészétől.

Ebből kiderül, hogy Rusznyák nem hagyja el teljesen a közjátékokat, de a többit nem is igen dolgozza ki. Különösen a finálé, a doktorrá avatás fantáziátlansága meglepő. Pontosabban ennek van egy poénja, mely egyben az egész előadás csattanója is: a szertartás után az álmai netovábbját immár elérő Argan nyomban el is halálozik. Mivel azonban a produkció alaptónusától ez a fekete humor meglehetősen idegen, ez csak előkészítetlen, öncélú ötlet marad.

Nem gondolom persze, hogy Rusznyák ambíciói csak egy tetszetős semmitmondásra terjedtek volna ki. Vannak olyan csírái a produkciónak, az egyes szerepértelmezéseknek, amelyekből lehet valamilyen rendezői interpretációra következtetni. Miként valószínűsíthető az is, hogy a színészek némelyikének "fegyelmezése", visszafogása komoly energiákat emészthetett. De sem az értelmezésnek, sem a sokféle színészi stílusnak nem sikerült irányt adni. Az amúgy nem kellemetlen (bár nem is különösebben mulatságos) produkció nem esik ugyan látványosan szét, de leginkább csak "általános színjátszás"-t mutat. Ami Rusznyák tavalyi, lényegesen erősebb tehetséget mutató munkáit figyelembe véve, mindenképpen kudarc. Igaz, nem ő az első fiatal orvos az idén, akinek nem sikerült beteg páciense állapotán javítania.

Urbán Balázs