Kolozsvári Állami Magyar Színház

Egy kis széken, kétrét tûrõdve kucorog. Megvárja, amíg legördítik mögöttünk a vasfüggönyt, meghallja a csendet, feláll. Arca feszült, szürke. Belenéz a gyertyalángba, tenyerével kioltja majd sorra a tér három másik sarkában levõket is. Mielõtt teljes sötétség lenne - mint a gyertya, ha kioltom, ne égj, ha nem akarom van ráírva arcára -, megszólal egy hang: Mi van megint, mi baj? Türelmetlen, ideges. Csattan a válasz: Hagyj békén! Sötét van, de lassan dereng valami: a tükör szólalt meg. Vagy a benne lakozó tükörkép. Õt, a mizantrópot (Bogdán Zsolt), aki fekete öltönyében ott ül a kis széken, õt tükrözi a sötét üvegbõl készült spanyolfal. Saját magával perel, belsõ monológot folytat - párbeszédet a hasonmással, a benne lakozó másikkal. Alceste nem akar átlépni Tükörországba. Olyan, mintha napi lelkigyakorlatát végezné: dühöng és szidja a társadalmat, a világ és benne önmaga gyarlóságát. Amit õ tesz, mindennapi: fogmosás közben szembenézünk önmagunkkal, sõt némelyikünk szembe köpné magát, a tükörbeli mását legalább. De ettõl még barátok maradunk, én meg én, ez a szerzõdés. Alceste barátja, Philinte (Kardos M. Róbert) kilép. Fehér öltöny, fülig érõ mosoly. Nem a mizantróp hasonmása, valaki más: az, aki eljátssza szerepét, felteszi az álarcot, szemet huny a kor erkölcstelensége fölött és csak egy kicsit embergyûlölõ, amikor szembenéz önmagával. Alceste nem fogadja el többé a szerzõdést: ezek után, hogy így megmutattad magad, többé nem vagyok a barátod. A barátság nem szerzõdés. Alceste-nek nincs kulcsa a világhoz: nem képes a megalkuvásra, szerelme beteljesületlen. Barátja a kiegészítõje, az, aki õ is szeretne lenni. A mizantrópnak szüksége van arra, aki még követni tudja egyre vadabbul tomboló dühét, lassú észvesztését, ezért Philinte az egyetlen, akivel közli végsõ, meg nem másítható elhatározását: kilép ebbõl a perverz és becstelen korból: Állítsátok meg a világot! Ki akarok szállni! - graffiti-filozófiából merített keserû gúnyt látunk arcán. Már kívülálló a szalonban történõ dolgokkal szemben, mégis õt kedveljük: emberbarátabb, mint a nyájaskodók hada, még akkor is, ha fájó igazságokat vág mindenki arcába. Világunkból hiányzik egy ilyen szókimondó Alceste.

Döntését (menni vagy nem menni) Célimčne iránti szerelme nehezíti meg. A nagy Párizs túl kis ár, / Túl kis ár, megkapni, hej, / az én szeretőmet! - szavalja Alceste a kis népi költeményt. Célimčne (Gajzágó Zsuzsa) is része, sőt, animálója a léhűtők társaságának. Így beszél, aki szeret - folytatja Alceste szemrehányóan, és arra a székre néz, amelyen Célimčne szundikált percekkel azelőtt. Tompa Gábor kolozsvári rendezésében ilyen és ehhez hasonló, finoman cizellált utalások teremtik meg az összefüggéseket. Pontosan kijelölt helye van a térben a különböző motívumoknak, eseményeknek. Az embergyűlölő kedvenc székén, ahol tükörképére ismert, csak két szereplő időzik egy-két percre: a tiszta Éliante (Kali Andrea), amikor kivonja magát a társaság barátokat szidó játékából, vagy amikor beszámolnak neki a becsületbíróságon történt eseményekről, és Clitandre (Orbán Attila), amikor nagyon utálja vetélytársát, Acaste-ot (Dimény Áron). Erről a helyről kívülről, kritikusan lehet figyelni az eseményeket. A zongoránál Alceste kikapcsolódik egy-egy Bill Evans dallamocska eljátszása közben, de a hangszer kis színpadként is funkcionál: a legnagyobb természetességgel adják elő tetején, mellette az ismerősöket kibeszélő jelenetecskéket. A féltékenységi, veszekedési és kibékülési percekre a baloldalt, elöl elhelyezett karosszék és a mellette levő pamlag szolgáltat helyszínt.

Nem kisebb súllyal bírnak a szimmetrikusra koreografált mozgások is. Gyönyörű kifejezője a szenvedélynek az a köröző, egyre gyorsuló vak rohanás, amelyet a félelmetessé váló mizantróp ír le a középen álló Célimčne körül. Tör-zúz kínja, az elviselhetetlen gyanú (mely szerint Oronte-nak szólna az áruló levél), belebotlik minden haszontalan tárgyba, agresszív, és kínjában széttépné a kedvest. Alceste ketrece mi vagyunk, a játéktér köré ültetett nézők, akik szenvtelen, rezzenéstelen arccal tudjuk nézni kitörését, a nő pedig az ártatlanság mintaképeként szobrozik, mit sem értve a féltékenységtől és kétségbeeséstől túlfűtött kiborulásból. Megmozdulni sem tud, akkora erővel hat rá a centripetális erő. Erre rímel az ellentétes irányba köröző mozgás, amelyet Alceste és Oronte (Bács Miklós / Keresztes Attila) ír le körülötte, a választásra, döntésre várva. Egy oroszlán és egy sakál ugyanabban a ketrecben.

Ironikus képe a kornak az élő tabló, melyet a Célimenč-nel való leszámolást követő jelenetben alkotnak a barátok, Acaste, Clitandre és Arsinoé (akik egyszerre érkeznek három különböző ajtón, s egyszerre is beszélnek), majd a hozzájuk szegődő fűzfapoéta. Tekintetükkel vádolják a ház úrnőjét, aki ebben a pillanatban elveszítette kegyüket, gúnyos fölénnyel néznek le rá. Gajzágó Zsuzsa Célimčne-jéről csak annyi derül ki, hogy valóban szereti Alceste-et, ám nem tudjuk eldönteni, mi igaz a társaság ellene szegezett vádjai közül, miért a levelek. Külön csoportot alkot Philinte és Éliante: ijedten figyelik, hová fajult a történet. Fogják egymás kezét, segíteni szeretnének a szenvedélyek rabjain, de nem mozdulnak, nem mozdulnak akkor sem, amikor a barát halkan, erőtlenül javasolja: menjünk utána.

A second hand divat szerint berendezett színpadi világban (Dobre-Kóthay Judit munkája) nincs két egyforma szék, különböző méretű és formájú poharak, italosüvegek vannak szétszórva, a szereplők jelmezei is olyanok, amilyeneket turkálós ruhaboltban találni: kissé rövid öltönyök, szűk vagy túl hosszú ruhák, divatjamúlt cipők. Hanyag eleganciának mondható viseletek, melyekhez természetesként adott az arisztokratikus miliő: zongora, kandeláberek égő gyertyákkal, a félretolt és többé nem játszó spanyolfal (egyszer megnézi magát benne a fürdőnadrágban, vállára vetett törülközővel bevonuló Baszk, Célimčne inasa). Egyetlen tárgy üt el kissé a berendezés hétköznapiságától: a piros lábú, élettelen akvárium, benne homok és egy tengeri kagyló. Az előadásban a misztikus motívuma: színpad, melyen nem tud sokáig állni a ripacs Acaste, Alceste számára búvóhely, sötét sarok, a fináléban pedig kivilágított álom, tenger alatti világ, ősi nyugalom. (A tegnap szigetén menedékre lelne a mizantróp?)

Egy másik látomás, amely meghatározó motívuma az előadásnak, az utolsó képben, torreádor mezben megjelenő Baszk (Bandi András Zsolt). A mindig félmeztelen inas, akit hol fogmosás, hol borotválkozás közben látunk, az egyetlen szereplő, akit Alceste fizikai fenyítései üldöznek. Az inas gátlástalanul jön-megy az urak között, szerepet kap gúnyolódó játékaikban, pontosan úgy neveti Alceste-et, mint Clitandre vagy Acaste. Szemben áll a mizantróp figurájával, megtestesítője annak, amit Alceste legjobban megvet környezetében. Bikaölő mivoltát hangsúlyozza egy korábbi jelenet, amikor piros törülközőjét lengeti a bőszen fújtató embergyűlölő előtt. Alceste rémálmában Baszk fel van öltözve, nem is akárhogyan: a szigorú, spanyol erkölcs szimbólumává avatja őt jelmeze, Vivaldi korálra és füstfelhőbe burkolt megjelenése. Ő szólítja el a romlott világból az egyetlen szókimondót, a mizantrópot.

Hegyi Réka

 

NKA csak logo egyszines

1